Publikáció: A transznacionális közigazgatási aktusok színe és fonákja – az európai vezetői engedély

Vincze Attila:
A transznacionális közigazgatási aktusok színe és fonákja – az európai vezetői engedély*
(JK, 2012/11., 437-448. o.)

 

Az egyre intenzívebb európai integráció a territorialitás, mint a közjogi normák alkalmazásának paradigmája meghaladására késztet. A közjogi szabályok által befolyásolt gazdasági forgalom ugyanis megköveteli, hogy a közigazgatási engedélyek ne kapcsolódjanak egyetlen államhoz, hanem azok transznacionális hatással bírjanak. A transznacionális közigazgatási aktusok más államban is joghatást fejtenek ki, ami ugyanakkor számos az érintett jogrendszerek ütközéséből fakadó problémát is jelent. E problémák és dilemmák kiválóan szemléltethetőek a jelentős gyakorlattal bíró európai vezetői engedély példáján. E problémák csak a nemzetközi magánjogra sokban hasonlító kolliziós közjogi módszerekkel oldhatóak fel.

Egy közigazgatási határozat általában csak abban az államban fejt ki joghatást, amely államban azt meghozták: így egy magyar közigazgatási szerv magyarországi határozata fő szabály szerint csak Magyarországon, illetve a magyar joghatóság alatt állókkal szemben bír jogi hatással.

Publikáció: Gyorsértékelés az európai közigazgatási eljárási modell-szabályokról

Varga Zs. András:
Gyorsértékelés az európai közigazgatási eljárási modell-szabályokról
(Magyar Jog, 2014/10., 545-556. o.)

1. Közös európai eljárási szabályok?

Az Európai Unió Közigazgatási Jogi Kutatóhálózata (ReNEUAL[1]) 2014. szeptember 1-jén a május 19–20. közötti, Brüsszelben az Európai Ombudsmannal közreműködésben szervezett utolsó előkészítő konferenciá­ját[2] követően nyilvánosságra hozta az európai közigazgatási eljárás modell-szabályait (Draft Model Rules on EU Administrative Procedures[3]). A készülő szövegre vonatkozó információk korábban egyre szélesebb körben terjedtek, mégis amikor 2013. november végén nyilvánossá vált egy részletes összefoglaló a tervezetről,[4] a szövegezés munkálataiban részt vevőkön kívül sokan meglepődhettek. Mind ez idáig ugyanis úgy tudtuk és tanítottuk, hogy létezik ugyan az európai uniós (korábban: közösségi) jognak közigazgatási szabályegyüttese, ám annak végrehajtására közös szabályok nincsenek, az uniós közigazgatási anyagi jogot nem az Európai Közigazgatási Térségen belül vagy az uniós intézmények önállóan, vagy a tagállamok saját szabályaik szerint, vagy pedig a két intézményi struktúra együttesen hajtja végre. Közös eljárási szabályok tehát nincsenek, következésképpen az Európai Közigazgatási Térség „harmonizált értékszintézis”, „metafora”, kritériumként érvényesülő alapelvek halmaza.[5]

Publikáció: Az uniós közigazgatási eljárásjog általános szabályozására tett javaslatok egyes kérdései

F. Rozsnyai Krisztina:
Az uniós közigazgatási eljárásjog általános szabályozására tett javaslatok egyes kérdései[1]
(Magyar Jog, 2017/10., 640-648. o.)

– Gondolatok a ReNEUAL Mintakódex III. Könyve és az Európai Parlament 2016. június 9-i, a nyitott, hatékony és független európai uniós igazgatásról szóló állásfoglalása kapcsán

1. Az eljárásjogi szabályok kodifikációjának szükségessége általában és az általános eljárásjogi kodifikáció aktuális helyzete az Európai Unióban

1.1. AZ UNIÓS KÖZIGAZGATÁSI ELJÁRÁSJOG FEJLŐDÉSÉNEK ÁLLOMÁSAI

A közigazgatási eljárásjog ugyan nem tekinthet olyan hosszú múltra vissza, mint a rendes bírósági eljárások, de az bizonyosan állítható, hogy a jogállam eszméjének kialakulását követően megindult e szabályok kialakulása, s azóta szakadatlanul fejlődik, hazánkban és külföldön egyaránt. Minden jogrendszerben szükségszerűnek tűnik annak a fejlődési útvonalnak a bejárása, amelyen hazánk is végighaladt: a kazuisztikus, egyes ügyekre vonatkozó szabályozástól egy általános közigazgatási eljárásjogi törvényig a többi fejlett állam közigazgatási joga is bejár(t). Erre ékes példa a közelmúltból a francia általános eljárásjogi törvény megalkotása, amelyről hosszú ideig úgy tartották, hogy nincsen rá szükség, de végül – többek között a ReNEUAL-projekt hatására is[2] – megszületett.[3]

Publikáció: Közigazgatási hatóságok együttműködési hálózatai és a jövő nagy kérdései

Csatlós Erzsébet:
Közigazgatási hatóságok együttműködési hálózatai és a jövő nagy kérdései
(Közjogi Szemle, 2016/1., 13-19. o.)

2013. január 14-én az Európai Parlament megvitatta, majd 15-én elfogadta a Berlinguer-jelentést, amelyben felkérte a Bizottságot arra, hogy jogalkotási aktus elfogadását kezdeményezze az európai közigazgatási eljárásjog tárgyában.[1] A jelentés kizárólag a közvetlen közigazgatás területére szorítkozik, és nem terjed túl a tagállami közigazgatási kapacitással való kapcsolatra. Az Európai Parlament Bizottsági munkálataival párhuzamosan azonban egy független kutatócsoport is napirendre tűzte a kérdést (ReNEUAL), és az általuk elkészített modellszabályzat már a közvetett közigazgatással összefüggő alapkérdéseket is igyekezett tisztázni.[2] A tanulmány arra kíván rávilágítani, hogy annak ellenére, hogy a tagállami közigazgatás szabályozása nemzeti hatáskörbe tartozó kérdés, vannak olyan kérdések, amelyek összekapcsolják a nemzeti közigazgatási hatóságokat nemcsak egymással, hanem az unió közigazgatási feladatokat ellátó – tipikusan a Bizottság valamely szervezeti egységével vagy annak égisze alá tartozó – szerveivel is, így az uniós jog hatékony érvényesülése miatt indokolt (lenne) az egységes minimumszabályozás.

Publikáció: Az európai közigazgatási eljárási jog kodifikációja és a hatóságok együttműködése

Csatlós Erzsébet:
AZ EURÓPAI KÖZIGAZGATÁSI ELJÁRÁSI JOG KODIFIKÁCIÓJA ÉS A HATÓSÁGOK EGYÜTTMŰKÖDÉSE
(Eljárásjogi Szemle, 2016/2., 14-23. o.)

 

Mérföldkő az európai közigazgatás szabályozásában?

Az európai közigazgatás fogalom a Lisszaboni Szerződés nyomán került az EU működéséről szóló szerződés szövegébe, mégpedig az alábbi rendelkezés részeként: „[f]eladataik ellátása során az Unió intézményei, szervei és hivatalai egy nyitott, hatékony és független európai igazgatásra támaszkodnak.[1] A rendelkezés ugyan új, de maga az európai közigazgatás léte és egyéb jogforrásban való szabályozása ennél jóval hosszabb múltra tekint vissza, a szabályozottság tekintetében azonban erős hiányosságok mutatkoznak anyagi és eljárásjogi oldalról is. Ezért is jelent mérföldkövet az a kodifikációs törekvés, amely 2009-ben indult útjára, és amely a jövőben hozzájárulhat egy rendeleti szintű, azaz általánosan kötelező és közvetlenül hatályos szabályozás kimunkálásához. Kérdés, hogy előreláthatólag beváltja-e az eljárási kódexnek szánt modellszabályozás a hozzá fűzött reményeket, vagy tekintsük inkább egy nagy jelentőségű folyamat első lépcsőjének? A tanulmány erre keresi a választ annak szemszögéből, hogy mit jelent, mit jelenthet ez a munka a tagállami közigazgatási hatóságok egymás közötti, illetve az EU közigazgatási hatóságként eljáró intézményeivel, szerveivel való együttműködés területén.

Publikáció: Mikor megfelelő az ügyintézés? Uniós és magyar alapjogvédelmi megfontolások*

Chronowski Nóra:
Mikor megfelelő az ügyintézés? Uniós és magyar alapjogvédelmi megfontolások*
(Magyar Jog, 2014/3., 137-145. o.)

1. Bevezetés

Hamvas Béla az „Értekezés a közigazgatásról” című esszéjében[1] a következőt írja: „… vajon miképpen lehetséges, hogy a civilizáció a törvénykönyvet megalkotta, és minden olyan személyt, aki bármiféle életrontást követ el, felelősségre vonhat, holott most a hatalmasokkal szemben tehetetlen? Amit az emberiség számára a múltban a farkas és a horda jelentett, azt most a hivatal jelenti. Ez azonban a való helyzet megfogalmazásának csak a fele. A hivatal a bűncselekményt nem életrontásnak, hanem jognak és igazságnak és törvénynek tűnteti fel, és felülről legális apparátussal követi el. S ez az, ami a dolgot hallatlanul szövevényessé teszi. Alig van kínosabb, mint a pozícióelőnyben lévő tehetségtelen ember hatalma alatt állni.” Később pedig egy, a bizánci korban keletkezett költeményt idéz fel, amelyben az egykori kancelláriai írnok által rögzített életképet a következőképp interpretálja: „A hivatal hatalma. Születés, betegség, házasság, szegénység, adó, halál, a hivatal mindenütt ott van. Papír nélkül nincs élet. Az emberek idejönnek a papírért, és várnak. Itt csak várni lehet. Minden egyéb megszűnik. Bent a hivatalnokok ülnek és pletykáznak és firkálnak az észvesztő unalomban. Jó lenne kimenni a napra. Még csak nem is foglalkozhatnak más valamivel, mert itt a spicli, nem faraghatnak valamit, nem szundikálhatnak. Legfeljebb esznek, sokáig, sokáig, rágnak, kenyérhajat, igen lassan, pletykáznak, néha kimennek, félóráig vannak a klozetben vagy a másik hivatalban, és a főnököt szidják. Az emberek az előszobában várnak szótlanul, és a piszkos falakra merednek.”

Hamvas értekezésében megjelenő narratíva tipikus, évszázadok alatt rögzült életérzést ragad meg és nagyít fel: a kiszolgáltatottságét. Ahhoz, hogy a hivatali ügyintézésről, közigazgatási eljárásról kialakult kollektív emlékezet változzék, hosszú utat kellett bejárni.

Publikáció: Uniós alapjogi követelmények alkalmazása a tagállamokkal szemben – összehasonlító jogi szempontok

Dr. Nagy Csongor István:
Uniós alapjogi követelmények alkalmazása a tagállamokkal szemben – összehasonlító jogi szempontok
(Európai Jog, 2017/3., 1-7. o.)

1. Bevezetés

Az emberi jogok tisztelete az Európai Unió egyik alappillére: a csatlakozás előfeltétele[1] és része az EU alapértékeinek. Az EUSZ 2. cikke értelmében „[a]z Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul.” Ennek ellenére, az EU-jog nem tartalmaz olyan általánosan igénybe vehető, működőképes mechanizmust, amellyel az alapjogok tagállami tiszteletben tartása kikényszeríthető lenne.[2] Az elmúlt időszakban több olyan vita merült fel az Európai Bizottság és egyes tagállamok között, amely rámutatott arra, hogy az EU korlátozott hatáskörei nem teszik lehetővé a Bizottság számára a beavatkozást olyan esetekben, amikor úgy véli, egy tagállam nem tartja be a fenti követelményeket.

Az elmúlt időszakban a Bizottság számos tagállami intézkedést, jogszabályt és intézményi reformot illetett kritikával.[3] Noha ezek közül némely komoly tiltakozási hullámot váltott ki, a a politikai érvek kimerülését követően a Bizottságnak gyakran kellett szembesülnie azzal, hogy jogi eszközei meglehetősen korlátozottak. Attól függetlenül, hogy a Bizottság kifogásai megalapozottak voltak-e vagy sem, ezek az ügyek rámutattak arra, hogy a „szerződések őrének” alig van lehetősége beavatkozni olyan esetekben, amikor egy tagállam nem tartja be az EU alapértékeit.

Publikáció: Az Alapjogi Charta alkalmazási köre I.

Dr. Varga Zsófia:
Az Alapjogi Charta alkalmazási köre I.
(Európai Jog, 2013/5., 17-29. o.)

I. Bevezetés

A 2000-ben Nizzában aláírt Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta)[1] a Lisszaboni Szerződés[2] hatályba lépése óta ugyanolyan jogi kötőerővel bír,[3] mint az Unió[4] alapító szerződései.[5] A Lisszaboni Szerződést, valamint a Chartát a magyar jogalkotó a 2007. évi CLXVIII. törvénnyel ültette át a nemzeti jogrendbe,[6] és a vonatkozó rendelkezések hatályba lépését a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésének időpontjára utalással határozta meg.[7] A törvény 1. számú melléklete tartalmazza a Lisszaboni Szerződés, 2. számú melléklete pedig a Charta hiteles magyar nyelvű szövegét. Ennek alapján 2009. december 1-je óta ezek a nemzetközi szerződések a magyar bíróságok által is kötelezően alkalmazandó jogszabályok.[8]

Mit jelent mindez? Kik és milyen körülmények között hivatkozhatnak a Charta rendelkezéseire? Azzal jár-e a Charta kötelező hatályának elismerése, hogy az abban foglalt jogokat az uniós polgárok bármilyen körülmények között érvényesíthetik? Védelmet nyújt-e például a Charta az indokolás nélküli felmondás olyan eseteiben, amikor magyar köztisztviselő magyarországi jogviszonya szűnik meg alapjog-ellenes módon? Változtat-e a helyzeten, ha az elbocsátott köztisztviselő várandós volt?

A Charta rendelkezéseinek az Unió elsődleges joga rangjára emelése,[9] valamint a magyar jogrendszerbe történő átültetése jelentős, mind az Európai Unió Bírósága[10] (a továbbiakban: Bíróság), mind a tagállami bíróságok jogalkalmazási gyakorlatára hatással bíró változás.

Publikáció: Az Alapjogi Charta alkalmazási köre II.

Dr. Varga Zsófia:
Az Alapjogi Charta alkalmazási köre II.
(Európai Jog, 2013/6., 12-22. o.)

 

Jelen tanulmány az Európai Jog előző számában „Az Alapjogi Charta alkalmazási köre I.” címen megjelent írás második része. A két részletben megjelenő esszé azt vizsgálja, hogy a Charta rendelkezései mennyiben vonatkoznak a tagállami aktusokra.

A dolgozat első fejezete az Charta alkalmazási körével kapcsolatos elméleti kérdések, második fejezete az uniós bírósági ítélkezési gyakorlat, harmadik fejezete pedig az esetleges jövőbeli megoldások elemzésével foglalkozik.

A tanulmány első része bemutatta a Charta alkalmazási körével kapcsolatos megszorító, valamint kiterjesztő megközelítésmódokat.

A jogirodalom, a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján, három csoportba sorolja a Charta alkalmazási körébe tartozó eseteket. Az első csoportba azok az esetek tartoznak, amelyekben a tagállami aktus az uniós jog végrehajtását vagy annak érvényesülését biztosítja. A második csoportba a Szerződésekben foglalt alapvető szabadságok tagállamok általi korlátozásának az uniós jog által megengedett esetei tartoznak. Az első két csoportba tartozó eseteket (a Wachauf, a Kücükdeveci, valamint az ERT ítéleteket) a tanulmány első része ismertette.

A harmadik csoportot azok az esetek alkotják, amelyekben a belső jogi szituáció és a tagállami aktus valamely egyéb kapcsolódási pontot mutat az Unió jogrendjével. E rész ezen ítéletek ismertetésével kezdődik.

Publikáció: Az Alkotmánybíróság és az előzetes döntéshozatali eljárás

Blutman László:
Az Alkotmánybíróság és az előzetes döntéshozatali eljárás
(Közjogi Szemle, 2015/4. 1-8. o.)

Az Alkotmánybíróság az utóbbi időkben több olyan határozatot hozott, amely az uniós jog által előírt előzetes döntéshozatali eljáráshoz kapcsolódott. Mindez indokolja az áttekintést legalább három kérdéskörben. (i) Felvethet-e alkotmányossági kérdéseket az olyan határozat, amellyel az eljáró bíróság előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére vonatkozó indítványt utasít el. (ii) Alkotmányossági problémát vet-e fel, ha az eljáró bíróság nem vagy nem megfelelően követi az Európai Bíróság előzetes döntését. (iii) Harmadikként, milyen akadályai látszanak annak, hogy maga az Alkotmánybíróság forduljon az Európai Unió Bíróságához előzetes döntés végett. Mindezek előtt célszerű az előzetes döntéshozatali eljárás releváns jellemzőit kiemelni.

1. Az előzetes döntéshozatali eljárás néhány jellemzője

A tagállamok bíróságai is alkalmazzák az uniós jogot. Az egységes uniós jogalkalmazásnak akkor van esélye, ha az olyan ügyekben, ahol uniós jogkérdések merülnek fel, az Európai Unió Bíróságának lehetősége van megnyilatkozni. Az előzetes döntéshozatali eljárás olyan eljárási csatorna, amelyen keresztül a problémás ügyek Luxemburgba kerülnek. A tagállam bírósága az uniós jog értelmezésével vagy érvényességével összefüggő problémákat kérdések formájában fogalmazza meg, és a konkrét ügyet előterjeszti az Európai Bíróságnál, az Európai Unió Bíróságának legmagasabb szintű ítélkező szervénél.

Publikáció: Az Alkotmánybíróság esete az előzetes döntéshozatali eljárással – egy visszautasító végzés margójára

Dr. Naszladi Georgina:
Az Alkotmánybíróság esete az előzetes döntéshozatali eljárással – egy visszautasító végzés margójára*[1]
(Európai Jog, 2014/6., 12-16. o.)

1. Bevezetés

Az Alkotmánybíróság 2014. május 19-én újabb olyan alkotmányjogi panasz befogadását utasította vissza, amely arra irányult, hogy a testület állapítsa meg a tisztességes eljáráshoz való jog és a törvényes bíróhoz való jog [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdés] sérelmét abban az esetben, ha a bíróság nem tesz eleget az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezési kötelezettségének.[2]

Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján a Kúria ítéletének megsemmisítését kérte, mivel állítása szerint a bíróság önkényesen tagadta meg az arra irányuló kérelmét, hogy ügyében az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: EuB) eljárjon, ugyanis az elutasítást szakmailag megfelelően, objektíven, és kellő részletességgel meg kellett volna indokolni. A panaszos szerint a Kúria a határozata meghozatalához vezető felülvizsgálati eljárásban jogellenesen nem teljesítette az Európai Unió működéséről szóló szerződés (továbbiakban: EUMSz.) 267. cikk harmadik bekezdése szerinti előterjesztési kötelezettségét, így nem járt el tisztességesen, és megfosztotta őt törvényes bírájától.[3]

Az indítványozó érvelésében hivatkozott az EuB által hozott, a CILFIT[4] és a Köbler[5] ügyben foglalt, az előzetes döntéshozatali eljárás előterjesztésével kapcsolatos kritériumokra, illetve azok nemteljesülésére. Hangsúlyozta, hogy a Kúria az előterjesztési kötelezettségét nem az európai jog és az EuB gyakorlata alapján nem teljesítette, hanem kizárólag a magyar jog (a Pp. felülvizsgálati szabályai) alapján, ezért az előterjesztési kötelezettség mellőzése önkényes. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB) gyakorlata szerint ugyanis az előterjesztési kötelezettség mellőzése nem felel meg a tisztességes eljárás feltételeinek, ha a mellőzést a tagállami fórum a saját belső joga alapján, az európai jogot negligálva indokolja. A mellőzés akkor nem önkényes, ha arra az európai jog és az EuB vonatkozó rendelkezéseire és ítélkezési gyakorlatára történő részletes és szakszerű indokolás mellett kerül sor. A panaszos szerint jelen ügyben a Kúria önkényesen elvonta az EuB-nak az EUMSz. 267. cikke alapján fennálló hatáskörét, egyúttal megfosztotta az indítványozót attól a jogától, hogy az ügyében a releváns jogot az arra hatáskörrel rendelkező törvényes bíróság (az EuB) értelmezze, amelynek eredményeként a Kúria a polgári perben a panaszos jogait a törvényes bírójának jogellenes mellőzésével bírálta el.[6]

Publikáció: Az emberi jogok védelme a bíróságok európai együttműködésében

Andreas Voßkuhle:
Az emberi jogok védelme a bíróságok európai együttműködésében
(Alkotmánybírósági Szemle, 2013/1., 68-73. o.)

 

 

A) Bevezető

Nagy örömömre szolgál a lehetőség, hogy a Velence Bizottság előtt felvázolhatom néhány gondolatomat az európai alkotmánybíróságok együttműködéséről az emberi jogok védelme terén. A Velence Bizottság több mint húsz éve fontos szerepet játszik tagállamainak az európai többszintű együttműködési rendszerbe vonásában. Ennek keretében támogatja a tagállamokat alkotmányaik kidolgozásában, valamint kritikus szemmel figyeli, elemzi és magyarázza az emberi jogok védelme szempontjából jelentős konkrét fejleményeket. Ráadásul az olyan plenáris ülések összehívásával, mint a mai, a Velence Bizottság az emberi jogok védelmét illető minden kérdésben kiváló platformot biztosít a gyümölcsöző és élénk párbeszédre.[1]

A jog európaizálódása és nemzetközivé válása új szereplőket hívott a színtérre. Egy német állampolgár például most egy időben különböző joghatóságok alatt él: a hazai, belső jog alatt – amely ráadásul egy szövetségi struktúra –, az Európai Unió joga alatt, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezményének joghatálya alatt. 1958 óta a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága őrködik az Emberi Jogi Egyezmény betartása felett. Az 1970-es évek kezdete óta az Európai Unió Bírósága következetesen tágította az alapjogvédelem hatókörét, az Európai Unió Alapjogi Chartájának hatálybalépésével pedig az európai színtéren új dimenziót ért el az alapvető jogok védelme. Mindemellett továbbra is léteznek a nemzeti alkotmányok emberi jogokra vonatkozó katalógusai. Ezeket a nemzeti alkotmánybíróságok oltalmazzák, mint például a karlsruhei Szövetségi Alkotmánybíróság, amelynek a munkáját a tartományi alkotmánybíróságok is támogatják. De hogyan működhet ezeknek az alapjogi dokumentumoknak, valamint az európai és a nemzeti alkotmánybíróságoknak az összjátéka? Hol lehet szükség további finomhangolásra, esetleg korrigálásra? Ezekre válaszul öt tézisbe foglalva szeretnék bemutatni néhány, a sikeres európai emberi jogi védelem szempontjából stratégiai pontot.

Publikáció: Fejlődő közvetlen demokrácia az Európai Unióban – Efler v. Bizottság (T-754/14)

Lukonits Ádám:
Fejlődő közvetlen demokrácia az Európai Unióban – Efler v. Bizottság (T-754/14)
(Közjogi Szemle, 2017/4., 90-92. o.)

Bevezető gondolatok

Az európai polgári kezdeményezés, az uniós szervekhez intézett petícióval kiegészülve, az uniós közvetlen demokrácia szupranacionális szintje.[1] Működésképtelensége, és a célként kitűzött demokráciadeficitek csökkentése terén mutatott sikertelensége miatt erősen vitatott jogintézmény. Képes azonban a fejlődésre, ezt mutatja az általános hatáskörű uniós bíróság által a Stop TTIP kezdeményezés tárgyában hozott döntés,[2] amellyel jelentősen lazultak a befogadási kritériumok, az európai polgárok pedig lehetőséget kaptak a bizottsági munka negatív tartalmú befolyásolására.

Publikáció: Az Egységes Szabadalmi Bíróságról szóló megállapodás – alkotmányossági nézetben

Ficsor Mihály:
Az Egységes Szabadalmi Bíróságról szóló megállapodás – alkotmányossági nézetben
(Jogtudományi Közlöny, 2017/1., 1-15. o.)

 

Az Egységes Szabadalmi Bíróságról szóló megállapodás – mint az európai szabadalmi reformcsomag egyik fő eleme – az európai szabadalmakkal kapcsolatos bitorlási és megsemmisítési ügyekben elvonja a nemzeti bíróságok hatáskörét. A leglényegesebb szabadalmi igazságszolgáltatási hatásköröknek az Egységes Szabadalmi Bíróságra való átszállásával olyan szuverenitástranszfer megy végbe, amelyhez meg kell találni (vagy teremteni) a szükséges alkotmányos felhatalmazást. Az Alaptörvény E) cikke erre megfelelő jogalap lehet, figyelemmel arra a kiterjesztő jellegű értelmezésre, amelyet a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló szerződés kapcsán az Alkotmánybíróság a 22/2012. (V. 11.) AB határozatával kialakított.  Az Egységes Szabadalmi Bíróságról szóló megállapodás egyes sajátosságai mindazonáltal elegendő indokot szolgáltathatnának az E) cikk ismételt alkotmánybírósági értelmezésének kezdeményezésére.

I. Bevezetés

Az Egységes Szabadalmi Bíróságról szóló megállapodást[1] 2013. február 19-én kötötte meg – írta alá – az Európai Unió tagállamai közül huszonöt ország.[2] Magyarország az 1065/2013. (II. 19.) Korm. határozat alapján vett részt a megállapodás szövegének ily módon történő végleges megállapításában és sorakozott fel az aláíró tagállamok közé. E kormányhatározat 4. pontja előírta a megállapodás ratifikációjának és kihirdetésének előkészítését is. Ez megköveteli – egyebek mellett – annak vizsgálatát is, hogy a megállapodás miként illeszthető be a magyar alkotmányos rendbe, összeegyeztethető-e az Alaptörvénnyel.[3] Ehhez szolgál adalékokkal ez az írás.

Publikáció: Alternatív kommentár az EUSZ 7. cikkéhez*

Fekete Balázs:
Alternatív kommentár az EUSZ 7. cikkéhez*
(Közjogi Szemle, 2016/2., 1-11. o.)

 

1. Bevezetés

Jogi és politikai jelentőségével összehasonlítva viszonylag szerény terjedelmű az Európai Unióról szóló szerződés (a későbbiekben EUSZ) 7. cikkének irodalma. A nemzetközi irodalomban általában leíró jelleggel ismertetik a kézikönyvek,[1] az Unió közjogi problémáit áttekintő szakcikkek pedig saját problematikájuk szemszögéből térnek ki rá.[2] A hazai szerzők eddig szintén kevesebb figyelmet fordítottak rá, az alapító szerződéseket részletesen elemző kommentár is viszonylag röviden foglalkozik vele és nem lép ki a leíró jogszabályismertetés kereteiből.[3]

E cikk, véleményem szerint – annak ellenére, hogy a gyakorlatban még sosem alkalmazták – nagyobb figyelmet érdemel, mivel fontos lenyomata az Európai Unió jelenkori alkotmányfejlődésének és az azt körül­ölelő dilemmáknak. Az EUSZ 7. cikk tudományos igényű vizsgálatát e cikk egyedi jellemzői miatt csak a jogtudomány több területe – alkotmányelmélet, nemzetközi jog és európajog – és a nemzetközi kapcsolatok (international relations, IR) összekapcsolásával lehet elvégezni, azonban e tudásterületek együttes felhasználása nem magától értetődő. A tanulmány célja, hogy a fenti diszciplínák segítségével a deskriptív szemléleten túlmutatóan elemezze az EUSZ 7. cikkét, és így felszínre hozzon olyan összefüggéseket és problémákat, amelyek a szigorúan vett jogdogmatikai elemzésnél láthatatlanok maradtak volna.

A tanulmány gondolatmenetét a vízben egy kavics bedobása után látható, egyre bővülő koncentrikus körök rendszere szemlélteti a legjobban. A kavicstól (az EUSZ 7. cikk) legtávolabbi körtől – a tagok jogainak korlátozása vagy azok kizárása nemzetközi szervezetekből – fokozatosan halad a körök középpontja – az EUSZ 7. cikk ismertetése – felé, majd kritikai megállapításokkal és azon alapuló értékeléssel zárul. E megközelítés remélhetőleg segíthet a tanulmány alaptézisének – az EUSZ 7. cikke alapjaiban politikai eszköz, és ezért a jogdogmatikainál szélesebb körű jogi és politikai megközelítés segítségével vizsgálható érdemben – könnyebb elfogadásában is.