Publikáció: Köddé fakult délibáb – a Cartesio ügyben hozott ítélet hatása a magyar polgári eljárásjogra

Dr. Osztovits András: Köddé fakult délibáb – a Cartesio ügyben hozott ítélet hatása a magyar polgári eljárásjogra

[Megjelent az Európai jog 2009/2. számában, 26-30. o.]

I. Bevezetés

„Az előzetes döntéshozatali eljárás a Közösségek alapítóinak egyik legjobb alkotó ötlete volt, ami sok tekintetben ragyogóan sikeres, bizonyára messze túlhaladva azok várakozásait, akik megalkották.”1 „A közösségi jog mai formájában, mint tagállamok szerte egységesen érvényesülő és elsődleges ius commune europaeum nem jöhetett volna létre az előzetes döntéshozatali eljárás nélkül.”2 „Ennek az eljárásnak kell biztosítania, hogy a közösségi jognak a Közösség minden tagállamában egyforma hatálya legyen. Ilyen módon meg kell akadályoznia, hogy a nemzeti bíróságok a közösségi jogot, annak alkalmazásakor különbözőképpen értelmezzék.”3 „Az EKSz. 234. cikkel bevezetett rendszer annak érdekében, hogy biztosítsa a közösségi jog egységes értelmezését a tagállamokban, közvetlen együttműködést hoz létre a Bíróság és a nemzeti bíróságok között egy, a felek kezdeményezésétől független eljárás keretében. Ugyanis az előzetes döntéshozatal iránti kérelem bíróságok közötti párbeszéden alapszik, amelynek az előterjesztése teljes mértékben a nemzeti bíróságnak az említett kérelem helytállóságára és szükségességére vonatkozó mérlegelésétől függ.”4

[hidepost=0]

A fenti idézetekkel az EKSz. 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás céljait, a közösségi jogvédelmi rendszerben elfoglalt kiemelt helyét kívántuk érzékeltetni. A tanulmányunk tárgyául választott, az Európai Közösségek Bíróságának (a továbbiakban: EuB) a C-210/06. sz. Cartesio ügyben 2008. december 16-án meghozott ítéletéből ismét kiderült az, hogy milyen jelentősége van ennek a jogintézménynek a tagállamok jogrendszereire nézve, és az EuB ezen keresztül olyan jogterületekre – mint pl. a polgári eljárásjog5 – is kiterjeszti jogértelmező tevékenységét, amire a Közösségnek nincs jogalkotási hatásköre. A terjedelmi korlátokra tekintettel most csak annak vizsgálatára szorítkozunk, hogy a Pp. 155/A. § (3) bekezdésében, 249/A. §-ban és 340. § (3) bekezdésében biztosított fellebbezési jog tartalmára nézve milyen változásokat eredményez ez az ítélet, a megváltozott jogi környezetben milyen értelmezési kérdések megválaszolása vár a magyar bíróságokra; illetve, hogy milyen következtetések vonhatók le a törvényalkotás szintjén. Mindehhez szükségszerűen az ítélet indokolásának logikai rendszerét is elemeznünk kell, illetve fel kell elevenítenünk azokat a magyar jogpolitikai szándékokat, amik a Pp. hatályos rendszerébe az előzetes döntéshozatali eljárással kapcsolatos fellebbezési szabályokat bevezették.

II. Előzmények

A 2003. évi XXX. törvény mind a Pp.-t, mind a Be.-t módosította az előzetes döntéshozatali eljárásra tekintettel, s legfontosabb változtatásként megteremtette az ezen eljárást kezdeményező végzés elleni közvetlen fellebbezés lehetőségét. A Pp.-be bevezetett 249/A. § pedig a másodfokú polgári eljárásokban lehetővé teszi az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása elleni külön fellebbezés lehetőségét is. A törvényalkotó később, a 2005. évi XVII. törvénnyel a Pp. XX. fejezetében szabályozott közigazgatási perek vonatkozásában azt is lehetővé tette, hogy a 340. § (3) bekezdése alapján az elsőfokú eljárásban az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása ellen is külön fellebbezésnek van helye, ha az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek.

A Pp. módosításhoz fűzött miniszteri indokolás szerint abban a kérdésben nem lehet jogalkotás útján állást foglalni, hogy kit terhel az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése szerinti előterjesztési kötelezettség, célszerű ugyanakkor a másodfokú bíróságokat úgy tekinteni, hogy ők járnak el az ügyekben utolsó fórumként. A felülvizsgálat rendkívüli perorvoslat, a jogerős ítélet tartalmának függvénye, így a másodfokú bíróság ítéletének meghozatala előtt nem tudhatja, hogy döntése ellen van-e lehetőség felülvizsgálatra, vagy nincs, következésképen azt sem, hogy terheli-e kezdeményezési kötelezettség. Ugyanezen gondolatmenet figyelhető meg a Pp. 249/A. §-hoz fűzött indokolásban is: mivel a másodfokú érdemi döntés ellen már nincs olyan rendes perorvoslat, amelynek keretében vitatható lenne a kezdeményezés szükségessége – a felülvizsgálat lehetősége erősen korlátozott –, lehetővé kell tenni a peres felek számára annak kikényszerítését, hogy a másodfokú bíróság eleget tegyen előterjesztési kötelezettségének.6

A jogirodalomban ezen törvénymódosítással kapcsolatban többféle álláspont is megjelent, amikben közös, hogy sok szempontból fogalmaztak meg kritikákat, és jelezték az előre látható jogértelmezési nehézségeket. Blutman László emlékeztetett arra, hogy bár az EuB joggyakorlata alapján a nemzeti törvényalkotók dönthetnek úgy, hogy lehetővé teszik a fellebbezést az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzéssel szemben, a kérdést árnyalja az a tény, hogy az elsőfokú bíróságoknak nincs kötelezettsége előterjesztést tenni. A Pp. módosításból nem derül ki egyértelműen, hogy a fellebbezés mire irányulhat, illetve az ezt elbíráló fellebbviteli bíróság érdemben mit vizsgálhat.7 Hasonló végkövetkeztetésre jutott e sorok írója is, aki ugyanakkora jövőbeli joggyakorlat számára jóval problematikusabbnak látta a Pp. 249/A. §-nak szabályát, ami a másodfokú eljárás elhúzásának is kiváló eszköze lehet.8

Markánsan eltérő álláspontok a jogirodalomban az előterjesztési kötelezettséggel kapcsolatban alakultak ki: Blutman arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy előterjesztési kötelezettség keletkezik a magyar bíróságok előtti eljárásokban minden olyan esetben, amikor az eljárásban hozandó ügydöntő határozat ellen nincs fellebbezési lehetőség.9E sorok írója ezzel szemben azzal érvelt, hogy főszabály szerint a felülvizsgálati eljárás keretei között eljáró Legfelsőbb Bíróságot terheli előterjesztési kötelezettség, kivéve, ha a Pp. kizárja a felülvizsgálat lehetőségét, mely esetekben a másodfokú bíróságot.10Ez utóbbi álláspontot aggályosnak találta Kiss Daisy, aki szerint ha a felülvizsgálat elvi lehetősége mentesítené a másodfokon eljáró bíróságot az előzetes döntés iránti előterjesztés kötelezettsége alól, akkor az ügyek legnagyobb részében nem nyílna meg az előterjesztési kötelezettség, ami nem felelne meg az EKSz. 234. cikk céljainak.11

III. Cartesio ügyben feltett eljárásjogi kérdések

Az előterjesztő magyar bíróság első három eljárásjogi kérdése zárt logikai láncot alkot: jogosult-e, mint cégbíróság változásbejegyzési eljárásban előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni, amennyiben igen, úgy ezen jogosultsága egyúttal kötelezettsége is, és végül, miként alakulnak az ilyen eljárást kezdeményező végzés elleni fellebbezés nemzeti szabályai a közösségi jog tükrében?

Az EuB-t bekerítették ezek a kérdések, nem tehette meg, hogy „válogasson” belőlük, mint ahogy nem is lehetett érdemben átfogalmazni azokat. Az ítélet indokai alapján mindvégig egy kicsit olyan érzésünk van, hogy az EuB mindenképp érdemben akarta megválaszolni ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha így eddigi joggyakorlatával némileg ellentétes elveket kellett megfogalmaznia, de legalábbis azt meghaladnia, akár dogmatikai pontatlanságok árán is.

A legszembetűnőbb ez az akarás az első kérdésre adott válasznál. Az előterjesztő magyar bíróság nem véletlenül kérdez rá, hogy nem kontradiktórius cégeljárás keretei között is megilleti-e őt az EKSz. 234. cikk szerinti kezdeményezési lehetőség, mivel az EuB eddigi joggyakorlatában ezen jellemző meglétét kifejezetten előírta. A luxemburgi testület megfogalmazása szerint csak az a szerv minősül előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére jogosult nemzeti bíróságnak, amely jogszabály alapján jött létre, állandó jelleggel működik, hatásköre kötelező, jogszabályokat alkalmaz, független és eljárása kontradiktórius jellegű.12 Az EuB maga idézi fel ezen joggyakorlatát az ítélet 55. pontjában, majd azt az 56. pontban azzal folytatja, hogy az EKSz. 234. cikk nem teszi az eljárás kontradiktórius jellegétől függővé a Bírósághoz fordulás jogát, hanem a cikkből az következik, hogy a nemzeti bíróságok csak akkor fordulhatnak a Bírósághoz, ha eljárás van előttük folyamatban, és ha igazságszolgáltatási jellegű határozat meghozatalára irányuló eljárás keretében kell határozatot hozniuk. Az EuB értelmezése szerint amikor a cégbíróság cégbejegyzési kérelemről határoz olyan eljárás keretei között, amelynek nem célja a kérelmező jogait állítólagosan sértő aktus megsemmisítése, úgy közigazgatási hatóságként jár el, nem minősül tehát bíróságnak, s ily módon nem jogosult előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni. Ezzel szemben az a bíróság, amelyhez a cégbíróság elsőfokú, a bejegyzés iránti kérelmet elutasító határozatával szemben fordulnak a kérelmező jogait állítólagosan sértő határozat megsemmisítésére irányuló fellebbezéssel, jogvita tárgyában jár el, és igazságszolgáltatási feladatot végez. Ilyen esetben tehát a fellebbviteli bíróságot az EKSz. 234. cikk értelmében vett, a Bírsághoz előzetes döntéshozatal kezdeményezésére jogosult bíróságnak kell tekinteni.

Az EuB a korábbi joggyakorlatában lefektetett és megkövetelt kontradiktórius eljárást önmagában tehát most már nem követeli meg az előterjesztési jogosultság körében: elegendő, ha az adott bírósághoz jogvita eldöntése érdekében fordulnak, és e bíróság a konkrét ügyben igazságszolgáltatási feladatot lát el.

A dogmatikai bukfencet abban véljük felfedezni az EuB érvelésében, hogy különbséget tesz egy adott eljárás elsőfokú-, illetve másodfokú szakasza között, s csak ez utóbbit minősíti igazságszolgáltatási tevékenységnek, mivel oda a felek a jogaikat állítólagosan sértő határozat megsemmisítésére irányuló fellebbezéssel fordulnak. Az igazságszolgáltatási tevékenységnek ilyen meghatározása nem ismert sem az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikk (1) bekezdéséhez kapcsolódó joggyakorlatában, és – megkockáztatjuk a kijelentést – egyetlen tagállami alkotmánybíróság joggyakorlatában sem –, igaz, az EuB nem is hivatkozik ilyesmire. Nagyobb probléma, hogy az EuB ezt a kifejezést úgy alkalmazza, hogy annak tartalmát részletesen nem fejti ki. Amennyiben ez egy sui generis, a tagállai alkotmánybírósági joggyakorla­tokkal nem feltétlenül egyező kategória lesz az EuB jövőbeli joggyakorlatában, úgy ez a kifejezés még sok meglepetést és fejtörést okoz majd a nemzeti jogalkalmazóknak.

Amennyiben az EuB ezen érvelését megpróbáljuk a magyar terminológiába átültetni, azt a végkövetkeztetést kapjuk, hogy az ún. bírósági nemperes eljárásokban a másodfokon eljáró bíróságok jogosultak előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni, az első fokon eljárók viszont nem.13

IV. A Pp. 155/A. § (3) bekezdése szerinti fellebbezés

Az EuB a 146/73. sz. Rheinmüllen-Düsseldorf ügyben 1974. február 12-én hozott ítéletében fogalmazott úgy, hogy az EKSz. 234. cikkével nem összeegyeztethetetlen a nemzeti bíróságoknak az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésével szemben a nemzeti jogban előírt rendes jogorvoslat. A vonatkozó magyar és külföldi szakirodalomban  kivétel nélkül úgy értelmezték az EuB ezen döntését, hogy a nemzeti törvényalkotók szabadon választhatják meg, hogy kívánnak-e ilyen perorvoslati eszközt biztosítani a peres felek számára, vagy sem.14 A 2003. évi XXX. törvényhez fűzött miniszteri indokolásban is megjelenik az erre az ítéletre való hivatkozás, mint a Pp. módosítás egyik indoka.

Az EuB ilyen előzmények után ismét nem volt könnyű helyzetben: azt kellett megindokolnia, hogy miért és mennyiben tér el saját joggyakorlatától. Ezt úgy tette meg, hogy ugyanazon pontban erősítette meg korábbi joggyakorlatát és jelentette ki, hogy az ilyen jogorvoslat kimenetele nem korlátozhatja a nemzeti bíróságoknak az EKSz. 234. cikkében biztosított azon hatáskörét, hogy a Bírósághoz forduljon, ha azt állapítja meg, hogy az előtte folyamatban lévő ügyben olyan, a közösségi jog rendelkezéseinek értelmezésével összefüggő kérdések merültek fel, amelyekről a bíróságnak határoznia kell. Ezen indokok alapján jutott az EuB arra  a végkövetkeztetésre, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzéssel szembeni fellebbezésre vonatkozó olyan nemzeti szabályok fennállása esetén, amelyek értelmében az alapügy egésze továbbra is a kérdést előterjesztő bíróság előtt marad folyamatban, és a fellebbezés kizárólag az előzetes döntéshozatalra utaló végzést érinti, az EKSz. 234. cikk (2) bekezdésében biztosított az a hatáskör, hogy a Bíróság előtti előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezéséről határozzanak, nem kérdő­jelezhető meg olyan szabályok alkalmazásával, amelyek lehetővé teszik a fellebbviteli bíróság számára, hogy a Bíróság előtti előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzést megváltoztassa, e kezdeményezést mellőzze, és az említett végzést meghozó bíróságot a felfüggesztett nemzeti eljárás folytatására utasítsa.

Lényegesen részletesebb és pontosabb választ kapunk tehát a Cartesio ügyben hozott ítéletben az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés elleni fellebbezésnek és a közösségi jognak a kapcsolatáról, megengedhetőségéről, tartalmáról, mint a kiindulópontnak tekintett Rheinmüllen-Düsseldorf ügyben. A legnagyobb tanulság ebből talán minden nemzeti jogalkotó és jogász számára, hogy az EuB egy ítéletéből nem lehet és nem is szabad örökérvényű végkövetkeztetéseket levonni, különösen nem olyan döntések esetén, ahol esetleg csak az érvelés szintjén jelenik meg egy válasz, de az nem az adott eljárás konkrét tárgya. Ilyen volt ugyanis a nemzeti fellebbezési szabályok örök hivatkozási alapja, a Rheinmüllen-Düsseldorf ügy, ahol az előterjesztő német bíró nem kérdezett rá a fellebbezés lehetőségére – ezt már csak azért sem kellett megtennie, mert Németországban nincs önálló fellebbezésnek helye az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzések ellen –, az EuB részéről az indokok láncolatában inkább csak egy „kiszólás” volt az, ami később hivatkozási alap lett. Nem szabad elfelejteni azt sem ugyanakkor, hogy ez az ítélet közel 35 évvel korábban született, mint a Cartesio ügyben hozott ítélet, mely időszak alatt az európai integráció folyamata rengeteg változáson, mennyiségi és minőségi bővülésen ment át, s ezen okból is teljesen érthető, ha az alkotmánybírósági – legfelsőbb bírósági hatásköröket közösségi szinten gyakorló EuB ilyen időközönként átgondolja korábbi joggyakorlatát. Érdekesség, hogy az EuB a Cartesio ügyben erre irányuló hivatkozással nem élt, hanem sokkal inkább a Rheinmüllen-Düsseldorf ügyből kívánja levezetni az új indokokat, illetve bizonyítani, hogy nincs eltérés a két indokolás között. Ez – álláspontunk szerint – nem sikerült meggyőzően, ugyanakkor a végkövetkeztetés elég pontosnak tűnik ahhoz, hogy a nemzeti törvényalkotók újra átgondolhassák az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzések elleni fellebbezés szabályozását.

Az EuB indokolásában ismét találunk egy „kiszólást”, ami némileg árnyalja a fellebbezés nemzeti szabályozásának egyértelműségét. A 96. pontban ugyanis az szerepel, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem helytállóságának és szükségességének megítélésére főszabály szerint – az EuB által végzett, szűk körű felülvizsgálat sérelme nélkül – az előterjesztő bíróságnak van kizárólagos felelőssége. Így a kérdést előterjesztő bíróság feladata az is, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzéssel szemben benyújtott fellebbezés alapján hozott határozatból levonja a következtetéseket és eldöntse: az előzetes döntéshozatal iránti kérelem fenntartásának, megváltoztatásának vagy visszavonásának van-e helye.

Rátérve konkrét vizsgálatunk tárgyára, arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy mindez hogyan vonatkoztatható a Pp. 155/A. § (3) bekezdésében biztosított fellebbezési jogra, szükséges-e lépnie a törvényalkotónak, vagy ha nem, mi kell, hogy legyen a helyes joggyakorlat?

A tényszerűen megállapítható következtetések felől haladva a kevésbé biztos kijelentésekig, utalnunk kell arra, hogy az EuB az EKSz. 234. cikke szerinti eljárás keretei között a vizsgált közösségi jogszabály értelmezésére nézve hoz inter partes hatályú ítéletet, a nemzeti szabályozást nem semmisítheti meg. A tagállami bíróságok ugyanakkor kötelesek az EKSz. 10. cikke szerinti közösségi hűség elve alapján követni az EuB joggyakorlatát, mert ha ezt nyilvánvalóan nem teszik, és hoznak a közösségi jogba ütköző tartalmú érdemi határozatot, az megalapozhatja annak a tagállamnak a kártérítési felelősségét.15

Formailag tehát a Pp. 155/A. § (3) bekezdése 2008. december 16-át, a Cartesio ügyben hozott ítélet kihirdetését követően is hatályban maradt, így azt a magyar bíróságoknak alkalmazniuk kell. Az EuB ugyanakkor kiüresítette ennek a fellebbezési eljárásnak a belső tartalmát azzal, hogy lehetővé teszi a kezdeményező bíróságok számára, hogy a másodfokú bíróság esetleges ellentétes tartalmú határozatát követően is kérhessék az eredeti kérdéseik megválaszolását az EuB-tól. Az ítélet idézett 96. pontja pedig egyértelműen egy, a hatályos magyar Pp. rendszerével össze nem egyeztethető megoldást vázol fel: maradhat a fellebbezési jog, a fellebbviteli bíróság által e körben meghozott másodfokú határozat ugyanakkor nem köti az elsőfokú bíróságot. A magyar Pp.-ben ilyen rendelkezés nincs, a másodfokú határozat minden esetben köti az elsőfokú bíróságot.

Álláspontunk szerint a legjobb megoldás az lenne, ha a magyar törvényalkotó lépne, és az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzés elleni fellebbezés lehetőségét megszüntetné. A Pp. 155/A. § (3) bekezdésének jelenlegi szabályozása az EKSz. 234. cikk (2) bekezdésébe ütközik, az EuB által lehetőségként felvázolt olyan fellebbezés, amelynek alapján hozott másodfokú határozat nem köti az elsőfokú bíróságot, hanem csak tanácsadó jelleggel mutatna rá az esetlege hibákra, a Pp. jelenlegi dogmatikai rendszerében olyan törést eredményezne, ami előnyökkel nem járna. Gyakorlati haszna is igen csekély lenne egy ilyen típusú fellebbezésnek: amennyiben ugyanis a konkrét ügyben eljáró bíró már észlelte azt, hogy a jogvita eldöntése szempontjából konkrét közösségi jogszabályt kell alkalmaznia, s annak tartalma kétséges, s ezért az EuB-hoz fordul jogértelmezésért, s egyúttal az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzésében meg is fogalmazza a konkrét kérdéseit, melyekre választ vár, határozott elképzelése van az egész jogvitáról, amit nem változtat meg egy nem kötelező másodfokú határozat alapján. Különösen azért sem, mert nem biztos, hogy az ügy érdemében hozott ítéletével szemben később esetleg benyújtott fellebbezést nem ugyanaz a másodfokú tanács bírálná el, amely korábban az előzetes döntésről határozott.

Amennyiben nem, illetve ameddig nem lép a törvényalkotó, a bíróságoknak alkalmazniuk kell ezt a kiüresedett jogintézményt. Az EuB jogértelmezése szerint arra nincs lehetőség, hogy a fellebbviteli bíróság a kezdeményező végzést megváltoztassa, a kezdeményezést mellőzze, és az elsőfokú bíróságot a felfüggesztett nemzeti eljárás folytatására utasítsa. A magyar joggyakorlatnak azt kell eldöntenie, hogy ez a fellebbezésnek egy új, a Pp. 237. §-ban nem szereplő, sui generis hivatalbóli elutasítási oka, vagy pedig a másodfokú bíróságoknak helyben kell hagyniuk az elsőfokú határozatokat a Pp. 259. § alapján alkalmazandó 253. § (2) bekezdése szerint. Az indokolás mindkét rendelkező rész után szükségszerűen azt tartalmazná, hogy az EKSz. 234. cikk (2) bekezdése alapján minden nemzeti bírót megillető előterjesztési jogosultság – az EuB-nak a Cartesio ügyben hozott ítéletének 98. pontja értelmében – olyan széleskörű, hogy az nem kérdőjelezhető meg olyan nemzeti szabályok alkalmazásával, amelyek lehetővé teszik a fellebbviteli bíróság számára, hogy az EuB előtti előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzést megváltoztassa, e kezdeményezést mellőzze, és az említett végzést meghozó bíróságot a felfüggesztett nemzeti eljárás folytatására utasítsa.

V. A Pp. 249/A. § és 340. § (3) bekezdés szerinti fellebbezések

Az előterjesztő magyar bíróság második kérdése az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésében szabályozott előterjesztési kötelezettségre irányult. Ez a probléma talán a legfontosabb a konkrét ügyben vizsgált valamennyi kérdés közül, tekintettel arra, hogy amíg főszabály szerint minden nemzeti bíró jogosult az EuB-hoz fordulni előzetes döntés iránt, addig bizonyos bíróságok számára ez már kötelezettség. Azt számon kérni szinte nem, vagy csak nagyon nehezen lehet az egyes bíróktól, hogy az őket megillető jogosultsággal konkrét ügyben miért nem éltek, amennyiben azonban ez már kötelezettség rájuk nézve és annak nem tesznek eleget, úgy annak jogkövetkezményei lehetnek. A magyar törvényalkotó a 2003. évi XXX. törvénnyel – helyesen – nem foglalt állást abban a kérdésben a normaszöveg szintjén, hogy kit terhel az előterjesztési kötelezettség. Ezen jogszabályhoz fűzött miniszteri indokolásában ugyanakkor mégis amellett érvel, hogy a másodfokon eljáró bíróságokat kell annak a fórumnak tekinteni, akik az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésének hatálya alá esnek. Annak érdekében, hogy a peres felek kikényszeríthessék ennek a kötelezettségnek a betartását, a törvényalkotó a Pp. 249/A. §, valamint – hasonló logika alapján – a Pp. 340. § (3) bekezdésének bevezetése mellett döntött.

Tény, hogy az Európai Bíróság a Cartesio ügyben – erre irányuló kérdés hiányában – konkrétan nem foglalkozott a Pp. ezen két §-ával. Ugyanakkor egyértelműen amellett foglalt állást, hogy az olyan bíróságok mint a kérdést előterjesztő Szegedi Ítélőtábla, amelynek határozataival szemben az alapügyben szereplőhöz hasonló jogvita keretében felülvizsgálatra van lehetőség nem lehet az EKSz. 234. cikk (3) bekezdésében említett bíróságnak tekinteni, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség.

A Cartesio ügyben vizsgált három eljárásjogi kérdés, illetve a luxemburgi bíróságnak ezekre adott válaszai közül talán ez az egyetlen, ahol az EuB-nak nem kellett a korábbi joggyakorlatával szembehelyezkednie. Ugyanezen logika mentén, ugyanilyen végkövetkeztetésre jutott a C-99/00. számú Lyckeskog ügyben hozott ítéletében is, amit ezúttal is felidézett.

Tényként megállapítható, hogy a vizsgált két Pp. §-nak azon törvényalkotói kiindulópontja, hogy segítsék az előterjesztési kötelezettség kikényszerítését, téves, tekintettel arra, hogy a másodfokú eljárásban illetve közigazgatási perekben az elsőfokú eljárásban az eljáró bíróságok nem minősülnek az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése szerinti végső fórumnak. Őket ugyanúgy megilleti az előterjesztési jogosultság, de nem terheli – főszabály szerint – kötelezettség. Tényként megállapíthatjuk azt is az EuB érveléséből, hogy abban az esetben, ha a törvény kizárja a felülvizsgálati kérelem igénybevételének lehetőségét [Pp. 235. § (4) bekezdés, 271. §] akkor és csak akkor a másodfokú bíróságok lesznek azok a fórumok, amelyeket előterjesztési kötelezettség terhel. Az EuB a harmadik kérdés vizsgálatánál a kezdeményező végzés elleni fellebbezést elemezve amellett érvel, hogy az előterjesztés az adott ügyben, ügyszakban eljáró bíró kizárólagos felelőssége, jogosultsága, amit többek között egy olyan fellebbezés sem korlátozhat, amely a kezdeményező végzést megváltoztatja. Bár maga a luxemburgi Bíróság nem mondja ugyanakkor – álláspontunk szerint – ezen érvelésből a contrario következik az is, hogy amennyiben az eljáró bíró e mérlegelése körében arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az ügy eldöntése szempontjából számára nem szükséges konkrét közösségi jogszabály értelmezése, akkor nem kényszeríthető arra, hogy ennek ellenére mégis az EuB-hoz forduljon jogértelmezésért.

A 2004. május 1-je óta ezen két § alkalmazása kapcsán felmerült tapasztalatokat vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy egyetlen egy esetben sem került sor ily módon előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére magyar bíróságok részéről.16 Ez az adat is azt támasztja alá, hogy ez a fajta fellebbezés nem szükséges, nem az eredetileg kitűzött törvényalkotói szándékot szolgálja és ezen jogintézmény nélkül is marad a peres feleknek elég eljárásjogi lehetőségük arra, hogy elérjék: a konkrét ügyben a közösségi jog is megfelelően alkalmazásra kerüljön.

Célszerű lenne tehát, ha a törvényalkotó ezt a két Pp. §-t is újra vizsgálat tárgyává tenné és – lehetőleg a Pp. 155/A. § (3) bekezdésével egyidejűleg – hatályon kívül helyezné.

VI. Összegzés

Paradox módon a Cartesio ügyben hozott ítélet azokban a kérdésekben alkotott maradandót, amelyek megválaszolása a Szegedi Ítélőtábla előtt folyamatban lévő ügy eldöntése szempontjából jelentőséggel nem bírtak: kit terhel előterjesztési kötelezettség az EKSz. 234. cikk (3) bekezdése alapján, valamint, hogy mennyiben és hogyan egyeztethető össze a nemzeti fellebbezési szabályok az előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező végzések esetén a közösségi joggal. Köszönhetően az ítélet ezen rendelkezéseinek a 2003. évi XXX. törvény „délibábos jogharmonizációja” után kialakult joggyakorlat sokat tisztult és tisztulhat, a törvényalkotónak azonban szükségszerűen lépnie kell. Bíztató jelzés a Legfelsőbb Bíróság részéről, hogy Polgári Kollégiumának tanácselnöki értekezlete 2009. február 11-én megtartott ülésén megvitatta ezt az ítéletet és annak hatását a magyar polgári eljárásjogra. A napirend kapcsán az a határozat született, hogy tájékoztatja az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumot azon jogi álláspontjáról, hogy a Pp. érintett §-ainak hatályon kívül helyezése szükséges. Amennyiben a minisztérium nem osztja ezt az álláspontot, úgy a Legfelsőbb Bíróság júniusban összevont kollégiumi ülésen vélemény formájában alakítja ki iránymutatását a magyar bíróságok számára.

 

Dr. Osztovits András

bíró

Legfelsőbb Bíróság

 

Jegyzetek

1  Philip Allott: Preliminary Rulings – Another Infant Disease. 25 ELR (2000) 540. o.

2  Gerte Reichelt: Das Vorabentscheidungsverfahren vor dem EuGH: Funktion und Bedeutung. in: Gerte Reichelt (Hrsg): Vorabentscheidungsverfahren vor dem EuGH – Europäische Erfahrungen und österreichische Perspektiven; Manz Verlag, 1998, Wien; 9. o.

3  166/73. sz. Rheinmüllen/Düsseldorf II-ügy, 2. pont.

4  C-210/06. sz. Cartesio ügy, 90–91. pontok.

5  Ide nem értve a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területét, amire a Közösségnek az EKSz. 65. cikke alapján van jogalkotási hatásköre.

6  A történetiség kedvéért meg kell említenünk, hogy ekkor a felülvizsgálati eljárásra a Pp. jelenleg hatályos szabályaitól eltérő rendelkezések voltak hatályban (2002. január 1. és 2004. november 9. között), amelyek többletkövetelményeket támasztottak a felülvizsgálati kérelem megengedhetősége körében.

7  Blutman László: Az eljárási törvények újabb módosítása és az uniós jog. in: Európai Jog, 2003/5. sz. 15. o.

8  Osztovits András: Jogharmonizációs délibáb – megjegyzések a 2003. évi XXX. törvényhez. in: Európai Jog, 2003/5. sz. 24–25. o.

9  Blutman László: EU jog a tárgyalóteremben – az előzetes döntéshozatal. KJK–KERSZÖV, 2003, Budapest; 336. o.

10  Osztovits András: Az előzetes döntéshozatali eljárás legfontosabb elméleti és gyakorlati kérdései. Kjk–kerszöv, 2005, Budapest; 115. o.

11  Kiss Daisy: A polgári per titkai. HVG-ORAC, 2006, Budapest; 504. o.

12  újabb joggyakorlatból: C-96/04. sz. Standesamt Stadt Niebüll ügyben 2006. április 27-én hozott ítélet, 12. pont

13  Bírósági nemperes eljárások alatt Németh János által meghatározott eljárások körét értjük. Németh János, Kiss Daisy (szerk.): A bírósági nemperes eljárások magyarázata. Kjk–kerszöv, 2002, Budapest; 31–32. o.

14  David O’Keefe: Appeals Against an Order to Refer under Article 177 of the EEC Treaty. in: E.L.Rev. 1984, 87. o.; Thomas Pfeiffer: Keine Beschwerde gegen EuGH-Vorlagen? in: NJW 1994, 1996. o.; a vonatkozó magyar jogirodalomra lásd a 7–11. sz. lábjegyzeteket

15  C-224/01. sz. Köbler ügyben hozott ítélet

16  Osztovits András: Az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének magyar joggyakorlata EU tagságunk első négy évében – tapasztalatok és tanulságok. in: Magyar Jog, 2008/11. sz., 816. o.[/hidepost]