Publikáció: Robert Schuman élete

Dr. Nemessányi Zoltán: Robert Schuman élete

[Megjelent a Európai jog 2003/1. számában, 37-40. o.]

A közelmúltban jelent meg az első magyar nyelvű tanulmány az Európai Unió egyik alapító atyjaként tisztelt Jean Monnet életéről1. Az integrációs szervezet másik megálmodója az a Robert Schuman volt, akinek részletes életrajza magyarul még nem került publikálásra. Jelen cikk ezt a hiátust szeretné kitölteni.

Robert Schuman nemcsak máig ható politikai szerepvállalása és új távlatokat nyitó célkitűzései miatt tarthat igényt méltatásra, hanem azért is, mert kivívta mind kortársai, mind az utána következő politikus-generációk őszinte tiszteletét és csodálatát. Francois Mitterand, későbbi francia elnök a következőképpen jellemezte őt: „Luxemburgban született, német katona volt, majd francia állampolgár lett. Két világháborút élt meg azok minden következményével. Olykor egészen biztosan úgy érezte, mintha kettészakították volna. Ezért törekedett egész életében arra, hogy az ellentéteket a megbékélés eszközével oldja fel. Szent ember volt, bár ő ebben kételkedne.” „Ez a szerény, tartózkodó és jóságos ember, akit az Istenbe vetett mélységes hite inspirált, amikor arra volt szükség, rendíthetetlen szilárdságról tett tanúbizonyságot. Közéleti emberként élete belső ritmusának engedelmeskedett, amely mentes volt a cselekvés izgalmaitól. Kabinetje tagjaként olyannak láttam őt, amilyen valójában volt: aki reggel korán kelt, az íróasztalán egyetlen papírlap nélkül, mindennapos hosszú meditációk után végezte munkáját, amelyet senki nem merészelt volna megzavarni.”2

[hidepost=0]

Robert Schuman mérhetetlenül gazdag és komplex munkásságát nehéz tematikus részekre osztani. Ha mégis teszünk erre egy kísérletet, akkor jogi, vallási és politikai területen kifejtett erőfeszítéseit kell feltétlenül megemlítenünk.

Schuman Európa kellős közepén, a luxemburgi Clausen-ben született 1886. június 29-én. Katolikus vallású szülei, lotharingiai származású apja és luxemburgi anyja révén gyermekkorától kezdve két nyelven is beszélt, a francia és a német kulturális-vallási háttér egyaránt erősen befolyásolta. Gimnáziumi tanulmányai végén a luxemburgi Athenäum-ban érettségizett, majd annak érdekében, hogy német egyetemen tudjon továbbtanulni, érettségi vizsgát tett a metzi humán-gimnáziumban is. Valószínűleg ekkor szembesült először azzal, hogy az államhatárok milyen nagy mértékben akadályozzák az egyes embereket életcéljaik elérésében.

1904 és 1910 között jogtudományi tanulmányokat folytatott a bonni, a müncheni a berlini és a strassburgi egyetemeken, miután a sorkatonai szolgálat alól egészségügyi okok miatt felmentették. Bonnban belépett két hallgatói egyesületbe is, amelyeknek egészen haláláig tagja maradt. Münchenben a jogtudományon kívül Lujo von Brentano gazdaságtudományi előadásait is hallgatta, Berlinben pedig nemzet- és világgazdasági, illetve pénzügy-tudományi stúdiumokat folytatott. Summa cum laude doktori címét Strassburgban szerezte meg. Még az egyetem elvégzése után is foglalkoztatta a gondolat, hogy a papi hivatást válassza, de a család egyik régi barátja tanácsára megmaradt a jogi pályán, és 1912-ben Metz-ben nyitott ügyvédi irodát. A gyakorlati jogi munka mellett jelentős elméleti tevékenységet is végzett: számos szakmai publikációja jelent meg német és francia nyelven polgári jogi3, polgári eljárásjogi4, alkotmányjogi és közigazgatási jogi5 témákban.

Annak ellenére, hogy nem a papi hivatást választotta, meggyőződéses katolicizmusa egész életében végigkísérte. 1913-ban a 60. Német Katolikus Nap fő szervezőjeként szerepelt, és még ebben az évben a metzi katolikus ifjúsági egylet elnökének nevezték ki. Folyamatosan jelentetett meg tanulmányokat francia katolikus folyóiratokban és írt vallási, illetve egyházi témákban6. Konrad Adenauer, német kancellár, és Romano Guardini, pap és filozófus Európa egységének és a béke megőrzésének érdekében kifejtette elkötelezett munkája miatt szent emberhez hasonlította, akárcsak a már idézett Francois Mitterand. Huszonöt évvel halála után, 1988-ban a „Szent Benedek Egyesület Európáért” nevű szervezet a metzi püspöknél kezdeményezte Robert Schuman boldoggá avatását, három évvel később pedig a kérelmet az erre alakult német előkészítő-bizottság jóváhagyta.

Robert Schuman politikai pályája az első világháborút követően kezdődött. Azután, hogy 1914-től civilként a német hadseregben teljesített szolgálatot, ahol az elkobzott – zömmel francia tulajdonban álló – javak igazgatása volt a feladata. Elzász-Lotharingia Franciaországhoz csatolása után 1918-tól francia állampolgárságot nyert, és így egy évvel később már a moseli körzet képviselője lehetett a francia Nemzetgyűlésben. Számos bizottság munkájában vett részt, 1929-ig a polgári jogi és a büntetőjogi kodifikációs bizottság tagja volt, ezt követően 1936-ig az Elzász-Lotharingia Bizottság elnökeként a terület vallási és nyelvi önállósága mellett szállt síkra. Mindezeken kívül a második világháború kitöréséig a Nemzetgyűlés Pénzügyi Bizottságának elnöki tisztségét is betöltötte. Kezdetben az Entente Républicaine Démocratique nevű politikai párt színeiben dolgozott, 1932-től pedig a Parti Démocra­tique Populaire-ben folytatta politikai pályafutását.

Előre tekintő politikusként már ebben az időszakban figyelemmel kísérte Don Luigi Sturzo – az 1919-ben kereszténydemokrata pártot alapító és Mussolini által menekülésre kényszerített olasz politikus – Európa új berendezkedését körvonalazó tervét, amely európai intézményekkel és európai pártokkal működő „Mercato commune”-t (Közös Piacot) vázolt fel. A terv megvitatására Németországban és Franciaországban több kongresszust is összehívtak, amelyek eredményeit Schuman a második világháború után, a montánunió megalakításakor hasznosította. A kereszténydemokrata pártok utolsó, Európa új rendjét tárgyaló kongresszusa 1932-ben Kölnben került megrendezésre; a város főpolgármestere ekkor a későbbi német kancellár, Konrad Adenauer volt. Barátságuk kezdete erre az időszakra tehető.

Schumant 1940 márciusában a Reynaud-kormány menekültügyekért felelős helyettes államtitkárává választották, majd ugyanezen évben a német bevonulás után Petain marsall miniszteri posztot ajánlott fel neki, amelyet azonban elutasított és visszatért az otthonának tekintett Metzbe. Ott a Gestapo letartóztatta és 1942-ig Neustadtban őrizetben tartotta. Ekkor sikerült Franciaországba, Ligugé St. Martin bencés kolostorába menekülnie és elrejtőznie, miközben kapcsolatokat épített a francia ellenállási mozgalommal.

Politikai pályájának legsikeresebb időszaka a második világháború utáni másfél évtizedre tehető. 1945-ben ismét a Nemzetgyűlés tagjává választották az újraalakított republikánus népmozgalom, a „Mouvement Républicaine Populaire” képviselőjeként, majd 1946–47-ben a Bidault- és a Ramadier-kormányok pénzügyminiszterének, 1947 novemberétől 1948 júliusáig pedig Franciaország miniszterelnökének tisztségét töltötte be. Ezt követően 1953-ig a Marie-, a Bidault-, a Pleven-, a Pinay- és a Faure-kormányok külügyminisztereként írta alá a New York-i népirtás elleni konvenciót, illetve az Észak-atlanti Szövetség Szerződését. Részt vett továbbá 1949. május 5-én a strassburgi székhelyű Európa Tanács alapításában, amelynek jelentőségéről a következőket írta: „Az Európa Tanács kizárólag tanácskozó jellegű. (…) A gondolatok olyan laboratóriuma, ahol a legkülönfélébb emberek és a legkülönbözőbb törekvések kerülhetnek egymással kapcsolatba. Döntéshozói hatalom híján maga az intézmény tekintélye élvez elismertséget. A nemzeti parlamentek is bőségesen merítenek belőle, a kormányok kipuhatolják nemzetközi téren az álláspontokat. Az Európa Tanács nem erőműve, s nem hajtóereje az Európa egységére irányuló törekvéseknek. Ennek megállapításában nincs sem szemrehányás, sem igazságtalanság. Strassburg tényleges szolgálatokat nyújtott és nyújt továbbra a maga intézményesen megszabott lehetőségei között: fényszóró, amely bevilágítja az Európa utat”7.

Robert Schuman 1950 januárjában mainzi és berlini diákok előtt tartott német nyelvű beszédében a széleskörű német–francia közeledést szorgalmazta, ő volt a győztes hatalmak első külügyminisztere, aki a háború után látogatást tett a Szövetségi Köztársaságban8. Származása, ifjúkori élményei, műveltsége és felelősségérzete, érett korában hozott döntései révén mindenki másnál hivatottabb volt arra, hogy felismerje a két, sokáig szembenálló ország egymást kiegészítő kettősségét, mivel e kettősséget maga is átélte9.

1950. április 28-án, a francia helyreállítási és modernizációs terv főbiztosa, Jean Monnet elküldte az európai montánunió általa kidolgozott tervezetét Georges Bidault miniszter­elnökön kívül Schumannak is, aki – a miniszterelnökkel ellentétben – azonnal reagált: „Olvastam a tervezetet, egyetértek vele. Ez a pár szó elég volt ahhoz, hogy összeillesszem a láncszemeket, a gondolat azonnal politikai színezetet öltött, a hatalom ügyévé és veszélyes felelősségévé vált”10. A következő hétvégén már azt nyilatkozta, hogy hasznosítani fogja annak a Jean Monnet tervét11, akinek munkájáról, szerepéről nagy elismeréssel írt „Európáért” című könyvében. „Legyen szabad ehelyütt kiemelnem egyetlen ember kivételes érdemeit, Jean Monnet barátomét, aki maga is kivételes személyiség. Jean Monnet az, aki munkatársaival egy Martignac utcai kis hotelben néhány hónap leforgása alatt, minden hírverés nélkül, a nyilvánosság, sőt magának a kormánynak a tudta nélkül felvázolta a szén- és acélközösségre vonatkozó elképzelést”12.

Schuman a nyilatkozatot a minisztertanács május 9-ei ülésén terjesztette elő, de csak miután (a tanácskozás alatt) megkapta személyes jóbarátja, Adenauer kancellár támogató levelét. Előző nap ugyanis teljes titokban, a Quai d’Orsay kizárásával Schuman egyik bizalmasa Bonnba utazott a tervezettel, hogy megszerezze a kancellár támogatását. A pozitív válasz az utolsó pillanatban érkezett meg, a minisztertanács ülését már éppen berekeszteni készültek13. Aznap este hat órakor a hazai és a nemzetközi sajtó képviselői előtt Robert Schuman felolvasta a nyilatkozatot, majd néhány mondatban vázolta jelentőségét, s felszólította Nyugat- és Kelet-Európa országait a csatlakozásra14. A Schuman által megfogalmazott nyilatkozat szerint: „Európa nem fog egycsapásra, egyszeri építés során létrejönni. Azon kézzelfogható eredmények révén születik meg, amelyek előbb tényleges szolidaritást teremtenek.(…) E célból a francia kormány azt javasolja, hogy közvetlenül egy körülhatárolható és döntő fontosságú területen tegyenek lépéseket: a francia kormány javasolja, hogy a francia – német szén és acéltermelés egészét egy közös Főhatóság alá rendeljék egy olyan szervezet keretében, amely nyitva áll más európai országok előtt is. A szén és acéltermelés egyesítése közvetlenül biztosítani fogja – az európai föderáció első állomásaként a gazdasági fejlődés közös alapjainak megteremtését és változást hoz azoknak a régióknak a sorsában, amelyeket hosszú ideig háborús eszközök szolgálatába állítottak. A háborúknak éppen e területek váltak leggyakoribb áldozataivá”15. Az óriási jelentőségű, és az európai integrációs folyamatot megalapozó nyilatkozatra emlékezve május 9-ét ma Unió-szerte Európa Napként ünnepelik.

Harold Macmillan, az angol parlament egykori képviselője így nyilatkozott az európai integráció kialakulását döntően befolyásoló tervről: „Az európaiak nagy többsége számára Schuman kezdeményezésének legfontosabb aspektusa politikai jellegű. A terv valójában nem pusztán gazdasági vagy ipari koncepció­, az új Európa nagyszabású körvonalait adja­, forradalmi, majdnem misztikus elképzelés”. Schuman ugyanakkor szerényen nyilatkozott az ESZAK létrehozása érdekében kifejtett munkájáról: „Jószándékú barátaimnak, akik néha arról faggatnak, milyen szerepet is játszottam külügyminiszterként a Szén- és Acélközösség megszületésében, tréfásan – a helyzet hasonló – Joffre tábornok mondásával próbálok válaszolni, aki a Marne-i csatával kapcsolatosan jegyezte meg: Nem tudom, hogy ki nyerte meg, de jól ismerem azt, aki elveszíthette volna.”16

A Schuman-nyilatkozat felhívására Olaszország és a Benelux államok pozitívan válaszoltak, a britek viszont elutasították. Anglia szembenállásáról Schuman így írt: „Anglia leküzdhetetlen előítélettel viseltetik a szabatosan fogalmazott és merev szövegekkel szemben, amelyek oly nagy élvezetet nyújtanak a kontinens jogászainak, ugyanígy elvileg és minden körülmények között ellensége minden integrációnak, mindannak, amit föderális struktúrán értünk. Maga a Brit Nemzetközösség, amelyhez mint a tulajdon szeme fényéhez ragaszkodik, s számára minden elképzelhető nemzetközi szervezetnél előbbre való, maga sem államszövetség; mégis élő és működő valóság”17. „Anglia minden téren tud távolságot tartani. Anélkül, hogy elzárkózna, szemmel tartja a világot. Nincs a világon még egy ország, amely aggályosabban tiszteletben tartaná a privát otthon fogalmát. Minden magánlaksértés, zaklatás, minden tapintatlanság irtózattal tölti el. Számára egy integrációs szervezet kissé olyannak tűnik, mint a magánlaksértés, vagy valami súlyos tapintatlanság”18.

Anglia szembenállása ellenére a hat egyetértő ország képviselői június 20-án tanácskozásra gyűltek össze Párizsban, hogy kidolgozzák az új szervezet, az Európai Szén- és Acélközösség létrejöttét szentesítő szerződést. 1951. április 18-án a Benelux-államok, Franciaország, Olaszország és a Német Szövetségi Köztársaság külügyminiszterei aláírták az Európai Szén- és Acélközösséget (ESZAK) létrehozó szerződést, amely 1952. július 23-án lépett hatályba.

Külügyminiszterként Schuman a montánunió mellett az európai integráció más területeit is támogatta, ezért az Európai Védelmi Közösség (EVK) és Európai Politikai Közösség alapítása mellett is síkra szállt. Ezen törekvéseket azonban a francia Nemzetgyűlés nem támogatta. Schuman őszinte csalódására: „Legnagyobb sajnálatomra Franciaország kevésbé meghatározó részt vállalt a Szén- és Acélközösséghez járuló további közösségek kimunkálásában. Franciaország 1954. április 30-i nemzetgyűlési szavazáson utasította el az Európai Védelmi Közösségre vonatkozó javaslatot. Ez a magatartás, amely ellentétben állt saját korábbi politikájával, nem tette lehetővé Franciaország számára, hogy továbbra is feltétlen tekintélyt élvezzen az Európával kapcsolatos kezdeményezések terén. Ezek a kezdeményezések 1955-ben Belgiumból indultak ki, ahol a külügyminiszter Paul-Henry Spaak vette át a stafétabotot”19.

Schumant német kötődései arra indították, hogy a nyugat-európai államközösségben Német Szövetségi Köztársaság – amelyet az ún. Németország-szerződés sújtott – egyenjogú tagként kezelését szorgalmazza. Ez a tény, valamint a Saar-vidék kérdésében mutatott kompromisszumkészsége okán külpolitikáját 1952-től főleg gaulleista oldalról heves támadások érték, ezért december 22-én a Pinay-kormánnyal együtt Schuman is lemondott tisztségéről. Az európai eszmét azonban ekkor sem hagyta cserben: továbbra is nagy lelkesedéssel munkálkodott az egyben politikai jellegű Európai Közösség létrehozásán, „Európa zarándokaként” számtalan előadást tartott az európai egység mellett, 1955 júniusában pedig az Európai Mozgalom elnökévé választották. Fáradhatatlan kitartását jól jellemzik saját szavai: „A történelem kemény leckéi arra tanították meg az olyan határvidéki embereket, amilyen magam is vagyok, hogy óvakodjanak a meggondolatlan rögtönzésektől, a túlságosan nagyratörő tervektől. Ám arra is megtanítottak, hogy amennyiben egy elfogulatlan, éretten megfontolt, tényeken és az emberek magasrendű érdekein alapuló döntés új, netán forradalmi lépésekre késztet minket, fontos, hogy szilárdan kitartsunk mellette még akkor is, ha e lépések meggyökeresedett szokásokba, évszázados ellentétekbe és régi berögződött gyakorlatba ütköznek.”20

Szintén 1955-ben még egyszer visszatért a francia belpolitikába: 1956-ig a Faure-kormány igazságügy-miniszterként dolgozott. 1958 márciusában az Európai Közösség megalapítása érdekében kifejtett erőfeszítései elismeréseként egyhangúan a strassburgi Közgyűlés, mai nevén Európai Parlament első elnökévé választották. 1960-ban erről a címéről lemondott és tiszteletbeli elnökként vonult vissza.

Egy évvel később, séta közben szélütés érte, amelyből soha nem sikerült maradéktalanul felgyógyulnia, ezért 1962-ben nyilvános levélben vett búcsút a politikától. Robert Schuman 1963. szeptember 4-én halt meg a Metz melletti Chazelles-ben.

Schuman szülőházát Clausen-ben a luxemburgi kormány megvásárolta és felújíttatta Luxemburg díszpolgára előtti tisztelgésül. A házban jelenleg a „The Robert Schuman Centre for European Studies and Research” nevű intézet működik.

 

Dr. Nemessányi Zoltán

egyetemi tanársegéd

Pécsi Tudományegyetem

Állam- és Jogtudományi Kar

Jegyzetek

  1 Lásd: J. Nagy László: Jean Monnet (1888–1979). In.: Valóság 2002. 8. szám. 52–59. old.

  2 Francois Mitterand ajánlása Robert Schuman: Pour l’Europe (Genf, 1990.) francia nyelvű kiadásához. Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 21–22. old.

 3 Lásd többek között: Robert Schuman: La loi d’introduction des lois civiles devant le Parlament. In: L’introduction du droit civil francais an Alsace et en Lorraine. Paris, 1926. 64–74. old.

 4 Lásd többek között: Robert Schuman: Streitbefangenheit und Rechtsnachfolge als Voraussetzungen der § 265 und 266 der Zivilprozessordnung. Strassburg, 1910.

 5 Lásd többek között: Robert Schuman: Verfassung und Ver­waltung des Landes. In: Ruppel, A (Hrsg.): Lothringen und seine Hauptstadt. Metz, 1913. 81–88. old., Robert Schuman: La législation communale en Alsace-Lorraine. In: Revue catholique des institutions et du droit, 1924. 117–138. old.

6  Lásd például: Le catholicisme en face du problme de l’unification de l’Europe. Saint-Odile, 15. November 1954.

 7  Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 112–114. old.

Konrad Adenauer ajánlása Robert Schuman: Für Europa (Hamburg, Genf, Paris 1963.) német nyelvű kiadásához. Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 9. old.

 9 Francois Mitterand ajánlása Robert Schuman: Pour l’Europe. (Genf, 1990.) francia nyelvű kiadásához. Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 16. old.

10 Lásd: J. Nagy, L.: Jean Monnet (1888–1979). In.: Valóság 2002. 8. szám. 56.old.

11 Lásd: Fontaine, P.: A new idea for Europe. The Schuman Declaration-1950–2000. Brüsszel. 2. kiadás  2000. European Commission 10.old.

12 Lásd: Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 133. old. idézi: Kecskés László: EK-jog és jogharmonizáció. Budapest, 1997. 27. old.

13 Fountaine, P.:  A new idea for Europe. The Schuman Declaration-1950–2000. Brüsszel. 2. kiadás  2000. European Commission 12–15. old., J. Nagy L. Jean Monnet (1888–1979). In.: Valóság 2002. 8. szám. 56. old.

14 Lásd: J. Nagy, L.: Jean Monnet (1888–1979). In.: Valóság 2002. 8. szám. 56. old.

15 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 159. old

16 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 127. old.

17 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 101. old.

18 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 102–103. old.

19 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 117. old.

20 Robert Schuman: Európáért. Pécs, 1991. 26. old.

 

 [/hidepost]