Publikáció: A cseh Alkotmánybíróság határozata a Lisszaboni Szerződésről

Dr. Vincze Attila: A cseh Alkotmánybíróság határozata a Lisszaboni Szerződésről

[Megjelent az Európai Jog 2009/4. számában, 3-10. o.]

A cseh Alkotmánybíróság 2008. november 26-án hozott határozatot a Lisszaboni Szerződés1 és a cseh alkotmány összeegyeztethetőségéről, és – ahogy az már közismert – álláspontja szerint a kettő nem összeegyeztethetetlen egymással. A határozathozatalt élénk érdeklődés követte, melynek több oka is volt: egyrészt Csehország volt az utolsó olyan EU tagállam, amelynek parlamentje még nem foglalt állást a Lisszaboni Szerződés ügyében;2 másrészt az indítványt a szenátus (azon belül is az akkor még kormányzó3 Polgári Demokratikus Párt [Občanská demokratická strana – (ODS) szenátori csoportja] kérte, élvezve az euroszkeptikusságáról ismert Václav Klaus államfő támogatását; végül pedig mindez a cseh EU elnökséget megelőző utolsó hónapokban történt, melynek egyik fő feladata éppen a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának befejezése lenne.4

[hidepost=0]

I. Az indítványról

Az indítványt a cseh Alkotmány 87. § (2) bek. alapján terjesztették elő, amely hatáskört teremt a cseh Alkotmánybíróság számára, hogy az Alkotmány 10a. § alapján megköthető, egy nemzetközi szervezetre történő hatáskör-átruházást lehetővé tevő szerződést, annak ratifikációját megelőzően, vizsgálja abból a szempontból, hogy az vajon az alkotmányos renddel összhangban áll-e.5 A szerződés nem ratifikálható az Alkotmánybíróság ítéletének meghozatala előtt. Az Alkotmánybíróságról szóló törvény (182/1993 Sb. zákon ze dne 16. června 1993 o Ústavním soudu) 71c. § alapján az eljárásban meghallgatandó a parlament, a köztársasági elnök és a kormány, és ennek megfelelően ezen alkotmányos szervek szintén előterjesztettek állásfoglalásukat.

A Szenátus indítványa szerint a Lisszaboni Szerződés nem egyeztethető össze a cseh alkotmányos renddel, mivel az az államiság olyan alapvető elemeit érinti, amelyek a Cseh Köztársaság azon jellemzőivel, mint független, egységes, demokratikus jogállam, nem férnek össze, ami pedig a cseh Alkotmány 9. § (2) bek. szerint a cseh alkotmányos rend megváltozhatatlan magvát képezi.6 Ezen az általános kifogáson kívül a Szenátus a Lisszaboni Szerződés több konkrét pontját is az alkotmányos renddel összeegyeztethetetlennek tartotta:

a) Az EUMSz. (Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés) 2–6., a hatáskör megosztást szabályozó cikkei az uniós jog elsőbbségéről szóló 17. Nyilatkozattal együtt a Szenátus álláspontja szerint inkább egy föderális jellegű, szövetségi államokra jellemző struktúrát teremt.

b) Kifogásolták az EUMSz. a korlátozott hatásköröket kiegészítő vagy lekerekítő új 352. cikkét, mely hasonlóan az EKSz. jelenlegi 308. cikkéhez, akkor is lehetőséget teremet az Európai Unió fellépésére, ha konkrét írott hatáskör erre nem állna rendelkezésre. Ugyanakkor az új „gumiklauzula” sokkal szélesebben került megfogalmazásra és ezért azt biankó felhatalmazásnak tartják. Míg korábban azért volt igénybe vehető, hogy „a közös piac működése során a Közösség valamely célkitűzése megvalósuljon”, a lisszaboni verzió szerint azonban akkor is, „[h]a a Szerződésekben meghatározott politikák keretében az Unió fellépése bizonyul szükségesnek ahhoz, hogy a Szerződésekben foglalt célkitűzések valamelyike megvalósuljon”.

c) Aggályosnak találták továbbá az ún. passerelle-eljárást, amely az alapító szerződések egyszerűsített módosítását teszi lehetővé [EUSz. 48. cikk (6) és (7) bek.] a nemzeti parlamentek részvétele nélkül is, és ezzel összefüggésben különösen azt, hogy lehetőség nyílik egyoldalúan (értsd a tagállamok nélkül) újabb területek bevonására a közösség hatáskörébe, amely a cseh parlament törvényhozó hatalmát csorbítja. Különösen sérelmezték, hogy ez büntetőjogi kérdésekre is kiterjedhet.

d) Problémásnak tartották a nemzetközi szerződések megkötésének lehetőségét (EUMSz. 216. cikk) is. Mivel a szerződések kötelezőek a tagállamokra is, és mivel álláspontjuk szerint a ratifikációhoz kvalifikált tanácsi többséget igénylő szerződések esetén fennáll annak a veszélye, hogy a Cseh Köztársaság ellenzése esetén is kötelező joganyagot fogadjanak el.

e) Sérelmezték az Európai Unió jogalanyiságának és a szupranacionális modellnek a kiterjesztését a politikai jellegű együttműködés területeire, az ún. második és harmadik pillérre. Ezzel összefüggésben az Alapjogi Chartát is kifogásolták.7 Egyrészt hivatkoztak arra, hogy annak státusza nem egyértelmű. Abból vajon közvetlenül fakadnak-e jogok, vagy csupán értelmezési segédeszköz, másrészt pedig attól is tartanak, hogy ennek bevezetése, illetve kötelező erejének elismerése a nemzeti jogvédelmi rendszerek nivellálódásához vezethet.

f)  Végül pedig kritizálták az EUSz. (Az Európai Unióról szóló Szerződés) 2. cikkébe felvett értékeket amiatt, hogy az ezeknek az igen szélesen és sokféleképpen értelmezhető értékkategóriáknak a megsértése esetén az egyes államok tagsági jogai korlátozhatóak (EUSz. 7. cikk), amely komoly politikai nyomáshoz vezethet, és ez nem egyeztethető össze a népszuverenitás elvével.

A köztársasági elnök, Václav Klaus állásfoglalásában amellett érvel, hogy a Lisszaboni Szerződés ellentétes a cseh alkotmányos renddel. Az állásfoglalás három részből tevődik össze: az első részben az cseh Alkotmánybíróság azon hatásköre mellett érvel, amely lehetővé teszi a nemzetközi szerződésnek az alkotmányos rend megsértése alapján történő felülvizsgálatát, a második foglalkozik tisztán a Lisszaboni Szerződésre vonatkozó megállapításával, a harmadik pedig a Lisszaboni Szerződés ratifikációjának formájával kapcsolatos eljárási kérdéseket taglalt (alkotmánymódosítás, népszavazás szükségessége). Az alábbiakban csak az állásfoglalás második, a Lisszaboni Szerződést közvetlenül érintő részekre koncentrálunk.

A köztársasági elnök először is utalt arra, hogy az Alkotmány 1. cikkének (1) bekezdése alapján Csehország független állam, amely függetlenség a nemzetközi jog értelmében azt (is) jelenti, hogy semmilyen olyen kötelezettség nem terhelheti, amelyhez kifejezetten nem járult hozzá. Ezzel szemben a Lisszaboni Szerződés olyan többségi döntéshozatali rendszert tartalmaz, amely alapján olyan kötelezettség is terhelheti Csehországot, amelyet kifejezett tiltakozása ellenére fogadtak el.

Kifogásolta továbbá a közösségi jog elsőbbségének elvét, mely álláspontja szerint összeegyeztethetetlennek tart a cseh alkotmányos renddel, hiszen az Alkotmány 10. cikke alapján, csak azok a nemzetközi szerződések kötelezőek és bírnak elsőbbséggel, amelyekhez a Parlament kifejezetten hozzájárult, amiből az is következne, hogy „semmilyen más idegen előírás” nem bírhat ilyen hatással.

A köztársasági elnök kitért az Alapjogi Charta bizonytalan jogi helyzetére is. Álláspontja szerint szükséges választ találni ennek és a cseh Alapjogi Chartának a viszonyára,8 mely utóbbi része az alkotmányos rendnek, és amellett érvel, hogy az Európai Unió alapjogi chartája sem elsőbbséggel nem bírhat a cseh alapjogi chartával szemben, sem ugyanolyan erejű nem lehet azzal. Az Alapjogi Charta az államfő szerint egyben felesleges dokumentum is, hiszem a tagállamoknak megvan a maguk alapjogi chartái, mely általában sokkal cizelláltabb, mint a közösségi. Az államfő szerint az egyetlen célja az lehet, hogy az EU magát valamiféle sui generis illetve föderális államnak tartja, amelynek szintén védenie kell az alapvető jogokat. A Lisszaboni Szerződés egyre nagyobb hangsúlyt fektet az uniós polgárságra, melyet olyan jogokkal kapcsol össze, amelyeknek csak egy az egyes tagállamok állampolgári közössége mellett létező polgárok közösségében van értelme, vagyis ezzel a Lisszaboni Szerződés igyekszik egy államnépet konstruálni.

Kritikusan szemlélte Václav Klaus továbbá a hatáskör megosztás rendjét, amely álláspontja szerint tipikusan emlékeztet a szövetségi államok hatáskör megosztási rendjére.

Az államfő hangsúlyt helyezett a cseh Alkotmány uniós klauzulájának (10a. §) megfogalmazására is. E szerint a Cseh Köztársaság egyes hatásköreit nemzetközi szerződéssel egy nemzetközi szervezetre ruházhatja át. Klaus arra mutatott rá, hogy a nemzetközi szervezet nem lehet nemzetek feletti, vagyis államok között kell és nem államok felett kell léteznie, vagyis nem lehetnek olyan jogosítványai, amelyek a klasszikus konszenzuális elv helyett egyoldalú kötelezést tesz lehetővé.

Az államfő a 2008. november 28-i szóbeli meghallgatáson kiemelt további három kérdést: egyrészt, vajon a Cseh Köztársaság a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően is megmaradna-e független, demokratikus jogállamnak, másrészt, vajon megmaradna-e a nemzetközi közösség teljes jogú tagjának, és harmadrészt, hogy vajon az Európai Unió továbbra is megmaradna-e nemzetközi szervezetnek vagy átalakulna szövetségi állammá. Az államfő az EU állammá válását hangsúlyozta, ami egyben a tagállamok államiságának elvesztésével jár. Azt is kiemelte, hogy a népszuverenitás szintén része az alkotmányosság magvának, amivel nem egyeztethető egy európai állam, amely egy nem létező európai népre alapul.

Az eljárásban szintén meghallgatott cseh kormány nem volt politikailag irigylésre méltó helyzetben, hiszen mind az államfő mind a Szenátusnak az indítványt támogató tagjai a kormány fő erejét adó ODS meghatározó politikusai voltak. Ugyanakkor ennek a kormánynak kellett átvennie 2009. január elsejével az Európai Unió elnökségét, és még ha nem is értett egyet a Lisszaboni Szerződéssel, ezzel mégsem mehetett nyilvánosan szembe.9 Az állásfoglalásában először is hangsúlyozta, hogy milyen nehéz út vezetett a Nizzai szerződéstől a Lisszaboni elfogadásáig. A kormány elsősorban azt igyekezett bizonyítani, hogy alapvető változásokat a Lisszaboni Szerződés nem jelent, hanem a vitatott elemeket már a jelenlegi szerződési struktúra is tartalmazza és ennél fogva nem összeegyeztethetetlen a Lisszaboni Szerződés a cseh alkotmányos renddel. A kormány az egyes konkrét felvetett kérdésekkel kapcsolatban is állást foglalt.

A hatáskörmegosztás kapcsán [ld. fent a) pont] hangsúlyozta egyrészt a hatáskör alapítását lehetővé tevő hatáskör („Kompetenz-Kompetenz”) hiányát, amely a föderális államok sajátja. A kizárólagos hatáskörök kapcsán megjegyezte, hogy azok már a jelenlegi rendszerben is léteznek, még ha azokat nem is nevesíti a jelenleg hatályos szerződés. Ennek bizonyítására hivatkozott az EKSz. 5. cikk (2) bekezdésére, mely kifejezetten említi a közösség kizárólagos hatásköreit. Az uniós hatáskörök korlátait igazolandó hivatkozott a kormány továbbá, az új EUSz. 5. cikk (1) bek. második mondatába felvett rendelkezésre, mely szerint „[a]z uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó”.

Az EUMSz. 352. cikke kapcsán [ld. fent b) pont] igyekezett bizonyítani, hogy az nem korlátozás nélküli biankó szabály: egyrészt hangsúlyozta a 352. cikk alkalmazásának előfeltételeit, másrészt azokat a szabályokat, amelyek kizárják a 352. cikk alkalmazhatóságát bizonyos területeken [352. cikk (3)–(4) bek.], illetve amely szerint a Bizottság köteles felhívni a nemzeti parlamentek figyelmét azokra a javaslatokra, amelyek e cikken alapulnak [352. cikk (2) bek.].

A passerelle-eljárást illetően [ld. fent c) pont] a kormány elsősorban azzal érvelt, hogy az erre vonatkozó szabályok szerint az elsődleges jog egyszerűsített módosításához és a közösségi hatáskörök bővítéséhez egyhangú szavazás szükséges a Tanácsban, vagyis a Cseh Köztársaság beleegyezése és hozzájárulása nélkül nem kerülhet sor a hatáskör bővítésre. A cseh Alkotmány 10a. cikke szerint ugyanakkor a hatáskör-átruházás nemzetközi szerződés alapján történik, mely előfeltételnek a Kormány véleménye szerint a Lisszaboni Szerződés tesz eleget, hiszen ez pro futuro lehetővé teszi, hogy a Tanácsban történő szavazással bővítsék a közösség hatásköreit.

A nemzetközi szerződések kapcsán [ld. fent d) pont]a Kormány – hivatkozva a 22/70. sz., Bizottság kontra Tanács, ún. AETR‑ügyben 1971. március 31‑én hozott ítéletbe (EBHT 1971., 263. o.) foglalt implied powers (beleértett hatáskörök) elméletre – kifejtette, hogy a külpolitikai és belpolitikai hatáskörök terjedelmének párhuzamossága okán a nemzetközi szerződések megkötésének lehetősége és az ezt lehetővé tevő közösségi hatáskör már most is fennáll, az EUMSz. 216. cikke csupán kodifikálja a fennálló jogi helyzetet. Azt igazolandó, hogy a nemzetközi szerződések elfogadásával nem sérülhet Csehország szuverenitása, vagyis hogy nemzetközi szerződések elfogadásával nem lehet a fennálló hatáskörmegosztási rendet kijátszani, a Kormány hivatkozott az EUMSz. 218. cikkének (8) bekezdésére,10 mely szerint bár a nemzetközi szerződések megkötéséhez fő szabály szerint a Tanács minősített többsége elégséges, ugyanakkor a Tanács egyhangúlag jár el, ha a megállapodás olyan területre vonatkozik, ahol az uniós jogi aktusok elfogadásához egyhangúságra van szükség.

Az alapjogi charta kapcsán [ld. fent e) pont] a kormány kifejtette, hogy az bár formálisan egy önálló dokumentum, ugyanakkor ez EUSz. 6. cikkének utalásai alapján ténylegesen a szerződéses aquis részét képezi. Jogi hatását a nélkül fogja kifejteni, hogy a tagállamoknak azt át kellene ültetniük belső jogszabályaikba. A Charta alkalmazása nem érinti a cseh alkotmányos rendet, ugyanis a Chartának a tagállamok csak annyiban címzettjei, amennyiben az Unió jogát hajtják végre. A Kormány saját meglátása szerint a Charta egy modern katalógus, mely kettős természetű: egyrészt jogok forrása, másrészt pedig interpretációs eszköz, mely a nemzeti alapjogvédelmi katalógus mellett párhuzamosan létezik és fejt ki hatást.

A Kormány nem osztotta az EU értékeivel összefüggő aggodalmakat [ld. fent f) pont], ugyanis ez olyan értékekre vonatkozik, amelyek a XX. század húszas éveinek kezdetétől fogva, a cseh jogállam kialakulásától kezdve szerves és alapvető elemei a cseh államiságnak. A jogok felfüggesztésének lehetőségét sem látja a szuverenitás sérelmének, ugyanis ez nem jár a Cseh Köztársaság független, demokratikus, jogállami jellegének sérelmével. A Kormány álláspontja szerint, ha Csehország betartja a saját alkotmányában foglaltakat, akkor nem kerülhet sor a jogok felfüggesztésére.

Összességében a Kormány a Lisszaboni Szerződéssel szemben felhozott egyik pontban sem osztotta az indítványozók álláspontját és nem tartotta a szerződést a cseh alkotmányos rendbe ütközőnek. Az államfő a 2008. november 28-i szóbeli meghallgatáson nem osztotta a Kormány álláspontját.

II. Az Alkotmánybíróság döntése

1. Eljárásjogi kérdések

A cseh Alkotmánybíróság először azzal a kérdéssel szembesült, hogy pontosan mit is vizsgáljon. Az indítvány ugyanis azzal érvelt, hogy a Lisszaboni Szerződés, mint egész beleütközik a cseh alkotmányos rendbe, ugyanakkor annak konkrét egyes rendelkezéseit is kiemelte és ezek alkotmányellenességével érvelt. Ebből következhet egyrészt a szerződés egészének vizsgálata, de másrészt az is, hogy a felülvizsgálatot csupán a konkrét kérdésekre szorítja. Ha a szerződés egészét vizsgálja az is felmerülhet, hogy valóban a szerződés egészét vizsgálja vagy csupán azokat a rendelkezéseket, amelyek újak a szerződésben. Az is kérdésként merült fel, hogy pontosan mihez mérjék a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságát, az alkotmányos rend egészéhez vagy egy ennél alacsonyabb mércéhez és csak az Alkotmány materiális magja alapján vizsgálja azt felül.

Az Alkotmánybíróság a fennálló dilemmát azzal oldotta fel, hogy az alkotmányossági vizsgálat során Lisszaboni Szerződésnek kizárólag a kifejezetten kérdésesé tett rendelkezéseinek vizsgálatára szorítkozott, amit azonban az ítélet res iudicata hatásának korlátozásával egyenlített ki. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a res iudicata csak az azonos problémákra és nem az azonos tárgyra vonatkozik: vagyis egy másik dokumentum (egy újabb szerződés) esetén ugyanazon tartalmú rendelkezések alkotmányosságának felülvizsgálata nem kizárt, ha azok a másik dokumentum összefüggésében eltérő tartalmat kapnak.

További megoldandó előkérdésként merült fel, hogy a Lisszaboni Szerződésnek mely rendelkezéseit vizsgálják. A Lisszaboni Szerződés keretében ugyanis a cseh Alkotmánybíróság szerint a rendelkezések négy típusa különböztethető meg: a) olyan rendelkezések, amelyek átveszik az Európai Bíróság eddigi ítélkezési gyakorlatát, b) olyan rendelkezések, amelyek a korábban is fennálló szerződéses rendelkezéseket vesznek át több-kevesebb módosítással, c) derogációs rendelkezések, amelyek a korábban fennálló rendelkezéseket törölnek, és d) olyan rendelkezések, amelyek teljesen újak és nincs megfelelőjük a fennálló szerződéses rendszerben. Normatív értelemben csak a b), c) és d) típusúak számítanak egyértelműen újnak, míg az a) esetén ez vitatható. Ezt azért tartotta fontosnak az Alkotmánybíróság hangsúlyozni, mert a Szenátus indítványa szigorúan különbséget tett normatíve új és régi rendelkezések között.

Az Alkotmánybíróság szerint a normatíve új és régi rendelkezések közötti különbségnek egyértelműnek kell lennie, ahogy ez az előreláthatóság, érthetőség és jogbiztonság elveiből következik. Valamilyen nemzetközi szerződés ratifikációja esetén az alkotmánybíróság ugyan köteles bizonyos visszafogottságot mutatni, és azt alkalmazni (az EU alapító szerződései esetén) az eurokonform értelmezésnek megfelelően, azonban ez nem azt jelenti, hogy a Nemzeti Alkotmány és az európai jog közötti egyértelmű konfliktus esetén, az cseh alkotmánynak, illetve annak materiális magjának van elsőbbsége. Az Alkotmánybíróság továbbá csak a cseh Alkotmányt és nem a közösségi jogot értelmezi. Mindezen érvek alapján az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a Lisszaboni Szerződés mindazon rendelkezéseit felülvizsgálja, amelyeket az indítványozó kvalifikált formában kérdésessé tett, mert az normatíve újnak minősül még akkor is, ha annak egyes aspektusai csak a fennálló közösségi jogot ismétlik meg.

Nem kevésbé fontos kérdés volt, hogy mihez is mérje az Alkotmánybíróság a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságát: az alkotmányos rend egésze alapján ítélje-e meg azt vagy csupán annak belső, lényegi magvát figyelembe véve. Azzal az elterjedt nézettel szemben, hogy a felülvizsgálat során csak az alkotmányos rend lényeges, központi rendelkezései vehetőek figyelembe, az Alkotmánybíróság amellett foglalt állást, hogy a cseh Alkotmány 87. cikkének (2) bekezdéséből is az fakad, hogy az alkotmányozó itt az alkotmányos rend egészét kívánta mércéül szabni és nem egy ennél alacsonyabb szintet megállapítani.

2. Anyagi jogi kérdések

Az Alkotmánybíróság a határozatának anyagi jogi megállapításait két részre osztotta: előbb a probléma általános kereteit vázolta fel, majd ez után tért rá az indítvány által felvetett konkrét kérdésekre.

A) Általános megállapítások

Az általános megállapítások körében az alkotmánybíróság a konkrét kérdésektől függetlenül, de nyilvánvaló hatással az azokra adandó válaszokra, fejtette ki álláspontját az európai integráció és a cseh Alkotmány összefüggéseiről.

A cseh Alkotmány 10a cikke lehetővé teszi, hogy bizonyos hatásköröket nemzetközi szervezetre ruházzanak: a bizonyos hatáskörök azonban nem jelenthetik sem minden hatáskör átruházhatóságát, sem azoknak egy olyan mértékét, amelyek a köztársaság lényegét sértenék.

Az Alkotmánybíróság elutasította, hogy absztrakt módon meghúzza ezt a határt, ugyanakkor részletesen kifejtette a klasszikus és a modern szuverenitás felfogás közötti különbséget. A klasszikus elmélet szerint, amelyre a klasszikus nemzetközi jog is épül, az államok teljes és kizárólagos hatalommal bírnak saját államterületük felett és egyetlen nemzetközi kötelezettség sem terheli őket kifejezett hozzájárulások nélkül. Ebben a rendszerben az államok a nemzetközi jog kizárólagos szereplői. A globalizált világban a nemzetközi együttműködés és a nemzeti politikák koordinációja (illetve ennek kényszere) megváltoztatta ezt a képletet. A világtörténelemben először a nemzetek biztonsága, ami az államiság központi eleme, csak a szuverén államok együttműködése révén biztosítható. A globalizált világban ugyanis a hatalmi központok átrendeződése más faktoroktól függ, mint sem pusztán az egyes államok hatalmától és akaratától. Sok esetben spontán, nem irányított folyamatokról van szó, melyek – a kommunikációs technológiák révén – az egyes államok belső politikai, kulturális, szociális stb. életét is befolyásolják. Az Európai Unió integrációja ebben a folyamatban végső soron védheti és erősítheti a tagállamok szuverenitását a geopolitikai és gazdasági faktorokkal szemben.

Az Európai Unió leginkább az osztott szuverenitás eszméjével ragadható meg („pooled souvereingty”), mely egy sajátságos entitás és a klasszikus elméletek fogalmaival nehezen írható körül. Igazából csak a választott szókészlet kérdése, hogy a szuverenitás elvesztéséről vagy annak egyes elemei gyakorlásának lemondásáról illetve átengedésről/kikölcsönzéséről beszélünk. Paradox módon az állami függetlenség egyik kulcsfontosságú megjelenése a saját függetlensége időleges korlátozásának lehetősége.

A globális színtéren nem lehet csak államokat látni szemben azzal, amit a klasszikus elmélet állít. Globális méretekben alakult ki egy olyan politikai rendszer, amely olyan saját intézményesített szabályokkal bír, amelyekkel korábban az egyes szuverén államokból álló nemzetközi rendszer rendelkezett. A megfigyelhető folyamatokban az egyes legitim államoknak is kényszerűen részt kell venniük. A modern értelemben vett függetlenség (szuverenitás), nem jelenti feltétlenül immár a külső függetlenség és belső főhatalom teljességét, ahogy azt a klasszikus elmélet állítja. Ebben az utóbbi szigorú értelemben alig lehetne független államokról beszélni és valószínűleg még az USA sem felelne meg neki stircto sensu. A gyakorlatban a szuverenitás egy legitim kormány által gyakorolt hatásköröket jelent, melynek során a fennálló lehetőségek közül választ anélkül, hogy egyik vagy másik választására egy idegen hatalom kényszerítené, ami más szavakkal azt jelenti, hogy alakítója és nem puszta tárgya a folyamatoknak. Mindezekből következik, hogy meghatározott állami hatáskörök szabad akaraton alapuló, kontrollált formában történő átengedése nem hogy fogalmilag nem csökkenti vagy gyengíti a szuverenitást, hanem ezzel éppen ellentétben azt erősíti.

Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy annak a meghatározása során, hogy pontosan melyek lehetnek azok a bizonyos hatáskörök, amelyek átruházását az Alkotmány 10a. cikke lehetővé teszi, azt az Alkotmány egésze alapján kell megítélni, ugyanakkor ezek konkretizálása során a törvényalkotó hatalomnak jelentős játéktere van, és az Alkotmánybíróság szerepe csak ultima ratio, tehát csak szélsőséges esetekben avatkozik be.

B) Az egyes konkrét kérdésekhez

A Szenátus indítványának első pontja arra irányult, hogy a Lisszaboni Szerződés hatáskörmegosztásra vonatkozó szabályai alapvetően egy szövetségi állami struktúrát teremt, mely érvet az Alkotmánybíróság máshonnan már ismert érvekkel utasított el.

Hivatkozott egyrészt arra, hogy az Európai Unió nem rendelkezik a hatáskörök megállapítását lehetővé tevő hatáskörrel (Kompetenz-Kompetenz) és a hatáskörök megváltoztatása ennek megfelelően csak a tagállamok hozzájárulásával az elsődleges jog módosítása útján lehetséges, vagyis a tagállamok szerződések urai (Masters of Treaties). Mivel ennek következtében az Unió nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy magának önhatalmúan hatáskört alapítson nem lehet sem szövetségi állam, sem más, államisággal bíró sajátos entitás. Az Alkotmánybíróság hivatkozott arra is, hogy a hatáskörök csoportjai, ahogy azokat a Lisszaboni Szerződés alapján az EUMSz. 2. cikke tartalmazza lényegükben most is megtalálhatóak a közösségi jog rendszerében. Kiemelte továbbá a szubszidiaritás és arányosság elvét, melyek a közösségi hatáskörök gyakorlását korlátozzák és ezzel a tagállamok hatásköreit óvják. Ezzel szoros összefüggésben utalt arra is, hogy mind semmiségi kereset (EUMSz. 263. cikk), mind előzetes döntéshozatal (EUMSz. 267. cikk) tárgya lehet a szubszidiaritás és arányosság elveinek betartása, és arra is, hogy A szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló, az EUM-Szerződéshez csatolt (2.) Jegyzőkönyv 1. cikk alapján valamennyi intézmény biztosítani köteles a szubszidiaritás és az arányosság elvének folyamatos tiszteletben tartását. Az Alkotmánybíróság szerint ezzel elvben biztosítva van annak a lehetősége, hogy az átruházott hatáskör mértékén az EU ne lépjen túl, azonban arra is felhívta  a figyelmet, hogy amennyiben e kontrollmechanizmusok nem működnének megfelelően fenntartja magának a jogot, hogy, mint ultima ratio a szükséges esetben nem alkalmazhatónak nyilvánítson olyan európai uniós jogi aktusokat, amelyekre meglátása szerint nem vonatkozik a cseh Alkotmány 10a. cikke szerinti hatáskör átruházási klauzula.

Az EUMSz. 352. cikke szerinti rugalmassági klauzulát az Alkotmánybíróság mind az indítvány által érintett szűkebb körben, mind azt tágabb összefüggésben is vizsgálta.

Tágabb kontextusban elemezve az Alkotmánybíróság kimutatta, hogy mind az EUMSz. 352. cikke szerinti rugalmassági klauzulával, mind a passarelle-eljárással kapcsolatos aggályok végső soron arra irányulnak, hogy kinek van legfőbb, alkotmányos, hatáskört meghatározó hatásköre. Szűkebben, a konkrét indítvány elemzése kapcsán azt elemezte, hogy miért nem beszélhetünk egy biankó felhatalmazásról. A két kérdés természetesen összefügg, hiszen ha a rugalmassági klauzula nem biankó, korlátok nélküli felhatalmazás, akkor továbbra is a tagállamok kezében van a végső hatáskör. Ebben az esetben azonban nem beszélhetünk egy szövetségi államról, hiszen abban tipikusan a szövetségi (jelen esetben a közösségi) szint bírna az Alkotmány megváltoztatását lehetővé tevő alapvető hatáskörökkel. Ebben az összefüggésben újra hangsúlyozták, hogy a tagállamok a szerződések urai, és azt is, hogy a Lisszaboni Szerződés expressis verbis is rendelkezik a kilépésről.

Szűkebben a rugalmassági klauzula kapcsán az Alkotmánybíróság elismerte, hogy valóban törölték az EKSz. jelenlegi 308. cikkéből azt a követelményt, hogy az csak a közös piac megteremtésének érdekében vehető igénybe, azonban felhívta a figyelmet arra, hogy számos más korlátozást tartalmaz az EUMSz. 352. cikke. Az EUMSz. 352. cikkének (4) bekezdése kizárja, hogy e cikket a közös kül- és biztonságpolitikával kapcsolatos célkitűzések megvalósításának alapjául szolgálhasson. Az EUMSz. 352. cikkét csak a Szerződésekben meghatározott politikák keretében lehet igénybe venni, amely kritériummal kapcsolatosan az Európai Bíróság gyakorlata kialakított egy követelményrendszert, ami nem teszi lehetővé, hogy csupán nagyon távoli összefüggés alapján ezt a rugalmassági klauzulát igénybe lehessen venni és nem szolgálhat eszközül az Európai Unió alapító szerződéseinek megreformálására vagy módosítására. Ennek keretében emlékeztetett az Alkotmánybíróság az Európai Unió működéséről szóló szerződés 352. cikkéről szóló 41. és 42. Nyilatkozatra is, melyek az előbb említett követelményeket erősítik meg (A 41. sz. Nyilatkozat foglakozik az Unió célkitűzéseire történő utalás jelentésével, a 42. sz. Nyilatkozat pedig az Európai Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában megerősített követelményekkel). Az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet az EUMSz. új 352. cikkének (2) bekezdésében proklamált szubszidiaritási elvre, és ennek keretében a nemzeti parlamenteknek az EKSz. 308. cikkéhez képest kibővített szerepére.

Mindezek alapján arra a következtetésre jutott az alkotmánybíróság, hogy a Lisszaboni Szerződést e pont alapján nem összeegyeztethetetlen a cseh alkotmányos renddel.

A passarelle-eljárás, az EUSz. 48. cikk (6) és (7) bek. alapján az EU alapító szerződéseinek egyszerűsített módosítására van lehetőség. A (6) bek. szerint az EU működéséről szóló szerződés harmadik részében foglalt rendelkezéseket határozattal egészben vagy részben módosítható, a (7) bek. alapján pedig amennyiben egy meghatározott területen vagy esetben a Tanács számára egyhangú határozathozatalt ír elő, az Európai Tanács határozatban felhatalmazhatja a Tanácsot, hogy az adott területen vagy esetben minősített többséggel határozzon, ami nem alkalmazható a katonai vagy védelmi vonatkozású döntések esetén.

Mindkét bekezdésre vonatkoztatva kiemelte az Alkotmánybíróság, hogy ezek a döntések a szó valódi értelmében nem novellálják a szerződéseket, mert ezek másodlagos (az alapító szerződések alapján létrejött) jognak minősülnek és a szerződések továbbra is magasabb szintűek lesznek a jogforrási hierarchiában, amiből következően e határozatoknak továbbra is összhangban kell állniuk az alapító szerződésekkel.

Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az EUSz. 48. cikk (6) bek. szerinti döntésnek a tagállamok alkotmányaival összhangban kell történnie11 és nem jelentheti újabb hatáskörök átruházását az Unióra, ahogy ez utóbbi követelményt az EUSz. 48. cikk (6) bek. harmadik albek. ki is mondja. Ez kimondottan kizár mindenféle aggályt az Alkotmány 10a. cikkével összefüggésben. Alkotmányjogi szempontból ugyanis az a kulcsfontosságú kérdés, hogy vajon történik-e hatáskör-átruházás. Az Alkotmánybíróság azt is megjegyezte, hogy e bekezdés kapcsán nagyobb a szerződés módosításának lehetősége, mert a döntés nem korlátozódik csupán arra, hogy az egyhangúság helyett minősített többséggel történő szavazást írjanak elő, hanem az érintett politikák kapcsán gyakorlatilag bármilyen változtatásra mód van, ami nem jár hatáskör-átruházással. Az Alkotmánybíróság annak érdekében, hogy a hatáskör átruházási tilalom tényleges tartalmat nyerjen, kimondta, hogy az EUSz. 48. cikk (6) bek. szerinti döntés ellen szükséges biztosítani az alkotmánybírósági felülvizsgálat lehetőségét annak érdekében, hogy a cseh Alkotmány 10a. § szerinti korlátok ebben az esetben is valóban érvényesüljenek.

A EUSz. 48. cikk (7) bek. kapcsán az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet egyrészt arra, hogy a minősített többségre történő áttérés egyhangú döntést követel meg, vagyis van lehetőség a döntéssel szemben bármelyik állam általi vétóra. Ez önmagában elegendő annak megállapítására, hogy az EUSz. 48. cikk (7) bek. szerinti passarelle-eljárás összhangban legyen a cseh alkotmányos renddel, ugyanakkor az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a nemzeti parlamenteknek vétójoguk van az bekezdés szerinti eljárásban.12

A Szenátus az indítványában utalt a passarelle-eljárással összefüggésben a bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek meghatározására vonatkozóan minimumok megállapítását irányelvekben lehetővé tevő EUMSz. 83. cikkére is, melynek (1) bek. harmadik albek. szerint a bűnözés alakulásának függvényében a Tanács határozatban egyéb bűncselekményi területekről is megállapíthatja, hogy azok megfelelnek az e bekezdésben meghatározott feltételeknek, vagyis azokkal kapcsolatosan is megállapíthatóak büntetési minimumok. A Szenátus szerint ez – tekintettel arra is, hogy ebbe az eljárásba nincsenek bekapcsolva a nemzeti parlamentek – a gyakorlatban kiüresíthető a cseh parlament alkotmányban garantált törvényhozási hatáskörét. Az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet az EUMSz. 83. cikke (3) bek. szerinti garanciára, amely alapján valamely irányelvtervezet az Európai Tanács elé terjeszthető, ahol a döntéshozatalhoz konszenzus szükséges. Ez a konszenzuskövetelmény garantálja, hogy Csehország egyetértése nélkül nem születhet döntés, ami egyben biztosítja azt is, hogy a rendelkezés nem ellentétes a cseh alkotmányos renddel. Az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet, hogy a Szenátus által aggályosnak talált kérdésekben önkorlátozásról van szó, melynek elkerülhetetlen következménye, hogy az a szervezet illetve annak szerve fog bizonyos területeken eljárni és hatásköröket gyakorolni, amelyre a hatásköröket átruházták, ami ugyanakkor nem jelenti, hogy ezzel megszűnne a vagy kiüresedne a szuverenitás vagy a parlament hatáskörei. Az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a Lisszaboni Szerződés jelentősen kibővíti a nemzeti parlamentek szerepét és befolyását (kifejezetten idézve az EUSz. 12. cikkét).

Az EUMSz. nemzetközi megállapodások megkötésére vonatkozó 216. cikke kapcsán az alkotmánybíróság – egyetértve a Kormány érveivel és idézve az angol House of Lords állásfoglalását – megállapította, hogy az alapvetően a fennálló jogi helyzetet deklarálja. Szintén a fennálló jogi helyzet deklarálásaként fogta fel az Unió jogalanyiságának kimondását is, amely az EKSz. 281. cikkében expressis verbis az EUSz. jelenlegi 24. és 38. cikkében pedig (a szerződéskötési képesség előfeltételeként) implicite is szerepel. Tekintettel arra, hogy sem az egyik sem a másik nem bővíti az Unió hatásköreit, és nemzetközi szerződés megkötésére sem kerülhet sor, csak abban az esetben, ha erre az Uniónak van hatásköre, pusztán az EUMSz. 216. cikke alapján erre nincs mód ehhez további anyagi felhatalmazó norma is szükséges. Ez alapján nem találta az alkotmányos rendbe ütközőnek a nemzetközi szerződések megkötésére vonatkozó rendelkezéseket. Ugyanakkor megjegyezte az alkotmánybíróság, hogy az EUMSz. 216. cikke pontatlanul van megfogalmazva, kicsit „kaucsuk” jellegű (vagy … vagy, ha … ha … ha … vagy ha … illetve …) és ezért bár a jogbiztonság szempontjából nem teljesen aggálytalan de nem összeegyeztethetetlen az alkotmányos renddel.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája kapcsán kifejtett aggályok kapcsán az Alkotmánybíróság elöljáróban azt fejtette ki, hogy a Chartát nem egy új dokumentumnak szánták sokkal inkább a fennálló jogi helyzet írásba foglalására és pontosítására szolgál. E jogok jelenleg a közösségi jog általános elveiként az EUSz. 6. cikke alapján az elsődleges jog részét képezik.  A Charta jövőbeni jogállására az EUSz. Lisszaboni Szerződés szerinti változata eligazítást nyújt, e Charta ugyanis ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések, mely elsősorban az Unió szerveit köti a tagállamokat pedig annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre, ahogy ezt a Charta 51. cikk (1) bek. ki is mondja. Az alapjogok hatályára egyébiránt jelenleg is ez a fennálló helyzet, ahogy azt az Alkotmánybíróság megállapítja a C‑292/97. sz., Karlsson és társai ügyben 2000. április 13‑án hozott ítéletre (EBHT 2000., I‑2737. o.) hivatkozva. Ebből is logikusan következik, hogy a Charta az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl [Charta 51. cikk (2) bek.], amit a jelenlegi gyakorlat is megerősített a vörös csillag viselése kapcsán [C‑328/04. sz. Vajnai‑ügyben 2005. október 6‑án hozott végzés (EBHT 2005., I‑8577. o.)]. Az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra is, hogy jelenleg nincs írott katalógus az alapvető jogoknak és a Charta ezeket foglalja magában illetve pontosítja ezek alkalmazását és értelmezését. A Charta mellett az alapvető jogok védelmét szolgálja, hogy  az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez, amelyben foglalt alapjogok materiális tartalmukat illetően már jelenleg is a közösségi jog részét képezik [ld. az EUSz. jelenlegi 6. cikk (2) bek.]. Alkotmányjogi szempontból megjegyzendőnek tartotta az Alkotmánybíróság, hogy a csatlakozás az egyezményhez az emberi jogok institucionalizált védelmére rendelt bíróságnak köszönhetően az egyezményhez történő csatlakozás csak erősíti, hogy az alapjogi rendszerek egyre konformabbá váljanak. Az Alkotmánybíróság felhívta a figyelmet az Alapjogi Charta 52. cikk (3)13 és (4)14 bekezdéseire és ezzel összefüggésben a védelem szintjére vonatkozó 53. cikkére15, melyek alapján arra a következtetésre jut, hogy az alapvető jogok védelmének központi eleme továbbra is a tagállamok alkotmányos tradíciói maradnak: míg korábban ezek alapján alakult ki az alapjogok íratlan katalógusa, addig a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően az Alapjogi Chartát továbbra is ezek alapján kell értelmezni. A különböző alapjogi standardok együttélése az Alkotmánybíróság szerint nem szükségképpen kell, hogy ezek konkurenciájához vagy hierarchizálódáshoz vezessen. Utalva a Bosphorus-ügyre16 azt hangsúlyozta, hogy az egymással alapvetően kompatibilis alapjogi rendszerek egymást kiegészítve és tiszteletben tartva képesek egymásnak egyenlő jogú partnereiként dialógust folytatni.  A jövőben felmerülhető konfliktusok az Alapjogi Charta és más alapjogi standardok között nem alapelvi természetűek lesznek. Abban a kérdésben, hogy vajon csupán értelmezési eszköz vagy a jogok forrása-e az Alapjogi Charta az Alkotmánybíróság a Kormány álláspontjával egyet értve kifejtette, hogy a Charta mindkét szerepet be­tölti.

A Szenátus indítványának utolsó pontja a tagsági jogoknak az EU alapértékeinek megsértése miatti felfüggesztését érintette. Az Alkotmánybíróság konstatálta, hogy itt olyan értékekről és alapvető jogokról van szó, amelyek nem csak az EU tagállamainak és ezen keresztül az Európai Uniónak magának is hosszú ideje alapvető jellegét adják, hanem egyben a materiális értelemben vett cseh alkotmányosságnak is a lényegét képezik. A modern, demokratikus jogállam az Alkotmánybíróság szerint nem önmagában vett cél, hanem azon értékek megvalósításának eszköze, amelyeken az EU is nyugszik. Kimondta, hogy a cseh Alkotmány népszuverenitást kimondó 2. cikke az EU-hoz történt 2004-es csatlakozást követően megváltozott értelmet kapott, amelyben a népszuverenitás nem azonosítható az állam szuverenitásával és amely anyagi értelmében az EU által is vallott értékeket is magába fogadta. Egyetértve a kormánnyal megállapította, hogy ha Csehország saját alkotmányos rendjét betartja, akkor az Unió által vallott értékekkel sem kerülhet konfliktusba.

III. Összefoglaló értékelés

A határozaton végig vonul két politikai koncepció a a szervesebb és a kissé lazább integráció (a nemzet Európája) gondolata. Ez klasszikus dilemma az EU kapcsán, hogy a nemzetközi szervezetet létrehozó tagállamok „feje fölé nő” az elvben korlátozott hatáskörű, valamilyen cél elérése érdekében létrehozott szervezet. Ahogy Mary Shelley írja a Frankensteinben: „You are my creator, but I am your master; – obey!”. Az EU-t jóval lazább szerveződésként felfogó Vaclav Klaus cseh államfő és az ODS több képviselője klasszikus érveket vett elő, olyan kérdéseket és témákat, amelyek a tagállamok nemzeti és alkotmányos szuverenitása kapcsán elő szokás venni azt bizonyítandó, hogy a korlátozott hatáskörök mégsem túl korlátozottak: a rugalmassági klauzula, a többségi döntéshozatal, a szerződések felülvizsgálata.

A határozat nem nyújt lényegesen újat abban az értelemben, hogy az egyes konkrét kérdések kapcsán felhozott érvanyag a legtöbb európai uniós joggal foglalkozó tankönyvben fellelhető ilyen vagy olyan formában. Tehetjük hozzá, hogy a Szenátus indítványa sok esetben nem is volt eléggé alaposan kidolgozva és nem fordított figyelmet apróságokra és amelyek miatt az Alkotmánybíróság azt könnyedén vissza is dobta.

A határozat példásan előremutató a szuverenitás fogalmának modern kezelésében és értelmezésben. A határozat eredője, hogy a közösségi jogrend új alapszerződése bár nem ellentétes a cseh alkotmányos renddel a végső döntés jogát arról, hogy az EU az „átruházott” hatáskörökön belül marad-e, továbbra is fenntartja magának a cseh Alkotmánybíróság. A közösség többszintű alkotmányos rendszerének (multi-level constitu­tion­alism) éppen az kényes egyensúly a lényege, amelyben elég sokat engednek meg a nemzeti alkotmány(bíróság)ok az EU jogának, azonban árgus szemmel figyelik, hogy a tág határokat ne lépjék túl.

 

Dr. Vincze Attila

LL.M. (München), egyetemi tanársegéd

ELTE ÁJK

Jegyzetek

 1  Teljes nevén Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról” Hivatalos Lap C-306, 2007. december 17.

 2  Ugyanakkor a német ratifikáció sem teljes, hiszen az még Szövetségi Alkotmánybíróság döntésétől függ, melyet 2009. június 30-án hirdetnek ki (ügyszám: 2 BvR 1010/08, 2 BvR 1022/08, 2 BvR 1259/08, 2 BvE 2/08, 2 BvE 5/08 und 2 BvR 182/09).

 3  2009. március 24-én Mirek Topolanek kormányfő elveszítette a bizalmi szavazást és március 26-án benyújtotta lemondását, 2009. május 8-án Jan Fischer vezetésével új kormányt bízott meg Václav Klaus államfő.

 4  Lásd a cseh elnökség programjának első mondatai között („Work Programme of the Czech Presidency – Europe without Barriers,” 1. old., elérhető: http://www.eu2009.cz/scripts/file.php?id=
6226&down=yes).

 5  Erre azért van szükség, mert a ratifikálandó nemzetközi szerződés de facto alkotmányos rangban lesz, vö. Pavel Holländer: Tschechische Erfahrungen für die Verfassungsgesetzgebung. In: Peter J. Tettinger – Klaus Stern (szerk.): Kölner Gemein­schaftskommentar zur Europäischen Grundrechte-Charta. (München: C. H. Beck, 2006) 64. msz.

 6  Ehhez áttekintően Pavel Holländer: Tschechische Erfahrungen für die Verfassungsgesetzgebung (lj. 5).

 7  Az Európai Unió 2000. december 7-én elfogadott és Stras­bourg­ban 2007. december 12-én kiigazított Alapjogi Chartája.

 8  A cseh Alkotmány két alapdokumentumból áll, az 1992. december 16-án elfogadott, és a törvények tárában 1/1993. sz. alatt megjelent Alkotmánytörvényből (Ústava České republiky ze dne 16. prosince 1992 ústavní zákon č. 1/1993 Sb.) valamint a szintén 1992. december 16-án elfogadott és a törvények tárában 2/1993. sz. alatt megjelent az alapvető jogok és szabadságok chartájából (2/1993 Sb. usnesení předsednictva České národní rady ze dne 16. prosince 1992 o vyhlášení listiny základních práv a svobod jako součásti ústavního pořádku České republiky), mely utóbbi az Alkotmánytörvény 3. cikke alapján az alkotmányos rend részét képezi.

 9  Ahogy erre Mirek Topolanek korábbi kormányfőnek a 2009-es európai uniós parlamenti választások kampányában képviselt  álláspontjából következtetni lehet, aki szerint a Lisszaboni Szerződés halott, ld. http://www.lidovky.cz/topolanek-lisabonska-smlouva-je-mrtva-dho-/ln_domov.asp?c=A090530_172141_ln_domov_ter

10  Az EKSz. jelenlegi 300. cikkének megfelelő előírás.

11  Az EUSz. 48. cikke (6) bek. második albekezdés utolsó mondata szerint: „Ez a határozat csak azt követően lép hatályba, hogy a tagállamok saját alkotmányos követelményeiknek megfelelően azt jóváhagyták.” A tagállami parlament pedig nyilván nem erősíthet meg valamit, ami alkotmányellenes lenne.

12  Az EUSz. 48. cikk (7) bek. harmadik albek. szerint: „Az Európai Tanácsnak az első és második albekezdés alapján tett minden kezdeményezéséről értesítenie kell a nemzeti parlamenteket. Ha valamely nemzeti parlament az értesítés időpontjától számított hat hónapon belül kifogást emel a javaslattal szemben, az első vagy második albekezdésben említett határozatot nem lehet elfogadni. Kifogás hiányában az Európai Tanács a határozatot elfogadhatja.”

13  Alapjogi Charta 52. cikk (3) bek. „Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.”

14  Alapjogi Charta 52. cikk (4) bek. „Amennyiben e Charta a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat ismer el, akkor ezeket a jogokat e hagyományokkal összhangban kell értelmezni.”

15  Alapjogi Charta 53. cikk: „E Charta egyetlen rendelkezését sem lehet úgy értelmezni, mint amely szűkíti vagy hátrányosan érinti azokat az emberi jogokat és alapvető szabadságokat, amelyeket – saját alkalmazási területükön – az Unió joga, a nemzetközi jog, a tagállamok alkotmányai, illetve az Unió vagy a tagállamok mindegyikének részességével kötött nemzetközi megállapodások, így különösen az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény elismer­nek.”

16  Emberi Jogok Európai Bírósága Bosphorus Hava Yollari Turizm ve Ticaret Anonim Sirketi v. Ireland [GC], no. 45036/98, ECHR 2005-VI.

[/hidepost]