Publikáció: Irányelvek alkalmazása magánfelek közötti jogvitákban – újragondolva

Dr. Blutman László: Irányelvek alkalmazása magánfelek közötti jogvitákban – újragondolva

[Megjelent az Európai Jog 2006/1. számában, 12-20. o.]

Egy irányelv joghatásai belső jogvitákban

Az Európai Közösségek Bírósága a Pafitis üggyel kezdődő esetjogban sajátos joghatásokat tulajdonított az irányelveknek horizontális jogviszonyokban, és erre a fejleményre sok magyarázat született. 1 Kérdés, hogy ezen ügyekre van-e egységes magyarázat, és e joghatások minősülhetnek-e egy közvetlen hatályú norma ismérveinek. A válaszra a következőkben teszek kísérletet. Ehhez azonban rögzíteni kellene, hogy mi a közvetlen hatály. Bármilyen meglepő, de a közvetlen hatály fogalma nem egyértelmű, és esetenként nehéz elhatárolni más, lehetséges joghatásoktól.

[hidepost=0]

Craig és de Búrca tágabb és szűkebb értelemben használja a fogalmat, van aki szembeállítja a közvetlen hatályt és a „járulékos” közvetlen hatályt, és van, aki a Bíróság ügyeit elemezve tartózkodik attól, hogy egy irányelv alkalmazásának következményeit a közvetlen hatálynak tekintse, nyitva hagyván ugyanakkor ezt a lehetőséget is. 2 A Bíróság maga sem törekszik arra, hogy a közvetlen hatály fogalmára vetítse az általa megállapított joghatásokat. Az irányelvek horizontális hatályát felvető ügyekben ritkán merül fel kifejezetten a közvetlen hatály problémája, bár minden ilyen ügy implicit módon adja ezt a kérdést.

Így annak meghatározása célszerű, hogy egy közösségi jogi normának (ezen belül az irányelvnek) milyen lehetséges, általános joghatásai lehetnek egy belső jogvitában. E joghatások egymást átfedhetik, de a luxemburgi joggyakorlat alapján megfelelően körülírhatóak (a felsorolás elemei nem egyneműek, így lehet érvelni amellett, hogy egyes elemek a joghatás következményei, nem a joghatás megnyilvánulási formái):

(1) a fél felhívhatja a közösségi jogi normát;3

(2) a félre jogok származhatnak a közösségi jogi normából;4

(3) a félre kötelezettségek hárulhatnak a közösségi jogi normából;4

(4) a bíróság köteles „félretenni” a joghatással bíró közösségi jogi normával ellentétes belső jogi normát;6

(5) a bíróság köteles, amennyire lehetséges, a belső jogszabályok értelmezésénél mérceként használni;7

(6) a közösségi jogi norma „kizárja” a vele ellentétes belső jogszabály alkalmazását az ügyben (ld. a megelőző példákat).

A kérdés, hogy e joghatások közül, mi tartozik kizárólagosan egy közvetlen hatályú norma ismérvei közé, és mi az, ami nem. A felsorolásból az (5) eset egyértelműen nem közvetlen hatályt jelent, ugyanis a közösségi joggal összhangban történő értelmezés esetén a közösségi jogi norma joghatását csak az értelmezett belső jogi norma útján, annak közvetítésével fejtheti ki. Ilyen értelemben nem „közvetlen” a joghatás.8 A kommentátorok ezért ekkor „közvetett hatályról” beszélnek.

A Bíróság néha tágabban fogja fel a közvetlen hatályt, és ahogy az (1) esetnél jeleztem, arról beszél, hogy a magánfél felhívhatja-e a közösségi rendelkezést a tagállami bíróság előtt.9 Ez alapján nem kell, hogy jogok származzanak részére a rendelkezésből, hanem egyszerűen hivatkozhasson rá, és azt a bíróság köteles legyen, mint kötelező normát, megítélésének részévé tenni. Ezt egyesek „tágabb értelemben vett közvetlen hatálynak” nevezik, ami ma már nem tartható. Az értelmezési kötelezettséget megalapozó von Colson – Grimaldi – Marleasing döntések nyilvánvalóvá tették azt, hogy az (1) eset nem lehet csak a közvetlen hatály megnyilvánulási formája, mivel egy fél felhívhatja a közösségi jogi normát egy belső jogszabály megfelelő értelmezése végett is. Így az esetjogban megváltozott a közvetlen hatály ismérveinek köre, legalábbis e tekintetben. Valószínű, ennek következtében, a Bíróság valamely közösségi norma felhívásának lehetőségéről egyre kevésbé általában beszél. Inkább olyan összefüggésben használja, hogy a normát valamely jog érvényesítése vagy kötelezettség kikényszerítése céljából felhívhatja-e valaki, tehát összeköti a (2) és (3) esettel. Valamely közösségi jogi norma felhívhatósága egyfajta járulékos alakzattá vált, ami nem zárja ki, hogy esetenként önállóan is megjelenjen.

A (4) eset a Simmenthal (II) ügyben adott klasszikus formula, azonban úgy néz ki, hogy ez átfedi egymást (6) esettel. Például a Bussone ügyben, egy közvetlen hatályú rendelet joghatásáról mondta a Bíróság, hogy az „kizárja bármilyen jogszabály alkalmazását”.10 Ez fogalmilag azt jelenti, mintha „félretenné” a jogalkalmazó szerv a belső jogszabályt. Ennek azért van jelentősége, mert az előző részben elemzett számos ügyben a Bíróság azt a megfogalmazást használta, hogy a vizsgált irányelv „kizár” valamilyen belső jogszabályt. Mindenesetre a (4) és (6) joghatás azonosítható egymással.

Kétségtelenül kulcspont a (2) és a (3) eset: kell-e egy közösségi jogi norma közvetlen hatályához, hogy arra jogot lehessen alapítani, illetve kötelezettséget lehessen kikényszeríteni. A (2) eset nem feltétlenül. Jóllehet, vertikális jogvitákban a Bíróság sokszor utalt arra, hogy az egyén bizonyos feltételek esetén szembeszegezheti az állammal a végre nem hajtott, vagy rosszul végrehajtott irányelvből fakadó jogait, ez azonban nem minden esetben szoros feltétele az irányelvek felhívásának és alkalmazásának. Vannak például olyan környezetvédelmi ügyek, ahol környezeti hatásvizsgálat elmaradása miatt a magánfél vertikális jogvitában egy állami szervvel szemben kötelezettséget kíván kikényszeríteni anélkül, hogy ugyanakkor az oldalán megjelenne valamilyen határozott, körülírható, korrelatív, anyagi jogból fakadó jog – ehelyett inkább érdekelt magánfelekről lehet beszélni. Ennek ellenére a Bíróság láthatóan alkalmazhatónak tekintette az előterjesztő bíróságok előtt az ügyekben felmerült irányelveket, a jog hiánya nem volt akadálya az irányelv közvetlen hatályának.11

Ebből következően is, a (3) eset elengedhetetlen ismérve illetve velejárója a közvetlen hatálynak: ameny­nyiben valamely félre kötelezettség hárul egy belső jogvitában egy közösségi jogi normából, kétségtelenül közvetlen hatályú normáról beszélhetünk. Ez egy közvetlen hatályú norma legszűkebb joghatása.

A fentiekből az következik, hogy amennyiben a Bíróság tartani akarja magát a Marshall (I) – Faccini Dori tételekhez, nem engedheti, hogy horizontális jogvitában egy irányelvet úgy alkalmazzanak, hogy abból az egyik félre (amely csak magánfél lehet), kötelezettségek háruljanak az irányelv rendelkezéseiből. Ugyanakkor meg kell birkózni a (6) eset problémájával is: ha a Bíróság egy irányelvnek olyan joghatást tulajdonít, hogy az „kizár” valamely belső jogszabályt, akkor egyben, ezzel közvetlen hatályt tulajdonít neki?  A következő lépésekben e két kérdést kell megvizsgálni. Látni fogjuk azonban, hogy e két kérdés összekapcsolódik.

A belső jogszabály kizárása

A belső jogszabály kizárását, mint a tagállam bíróságának jogalkalmazói aktusát, nem csak szószerint a „kizárás” kifejezés takarja, hanem a lényegét tekintve ezt jelenti a Simmenthal (II) ügyben alkalmazott formula („félretétel”), vagy az egyéb ügyekben használ „nem alkalmaz” kifejezés is. Azonban, míg az utóbbi kettő egyértelműen utal a közösségi norma hatályára, az első pusztán tartalmi viszonyt is jelölhet.

Ami az irányelveket illeti, a kizárás jogosultságát és egyben kötelezettségét a tagállami bíróságokon az alábbiak látszanak megalapozni. Az EK-Szerződés 249. cikke alapján az állam köteles az irányelvben foglalt cél elérésére, és ez a bíróságot, mint tagállami szervet is köti. Ugyanakkor a tagállam bírósága, amikor kizárja egy belső jogszabály alkalmazását egy irányelv alapján, azon kötelezettségének is eleget tesz, amit az EK-Szerződés 10. cikke ír elő. A közösségi jog hatékony érvényesítésének kötelezettsége ugyanis a bíróságokkal, mint állami szervekkel szemben is fennáll.12 A kizárás, ekkor egy olyan általános vagy különös „intézkedésként” jelenik meg, amire a 10. cikk utal, és amely biztosítja a közösségi jog megfelelő érvényesülését irányelvi rendelkezések esetében is. E két alapvető kötelezettséget kiegészíti és támogatja a közösségi jog egységes alkalmazásának közösségi szintű követelménye, elvezetvén a közösségi jog elsőbbségének elvéhez, amely alapján az irányelv magasabbrendű jogforrás a belső jogszabályoknál, így érvényesülést kíván azokkal szemben. A közösségi jogrend egészéből az irányelvek kizáró joghatása tehát levezethető, de ez mindazonáltal korlátozott, ami kihat az alkalmazására is. Korlátozó elvként jön figyelembe az irányelv, mint jogforrás sajátos jellege (keretjogszabály, melynél az állam a kötelezett), a jogbiztonság elve (a címzetten kívül ne lehessen kötelezettséget alapozni ilyen normára), és a Közösség hatáskörének hiánya, hogy irányelvben magánfélre kötelezettséget állapíthasson meg.13 Mindez előrevetíti, hogy az irányelvek horizontális jogvitákban való alkalmazásának kemény korlátja az, hogy magánféllel szemben kötelezettséget nem lehet rá alapozni.

Kérdés, hogy egy irányelv horizontális jogvitákban való alkalmazása a közvetlen hatály jele-e, egy belső jogszabály kizárása egy irányelvi rendelkezés által, csak egy közvetlen hatályú közösségi jogi norma joghatása lehet-e. A viszonylag korai Marimex ügyben a Bíróság kifejezetten arra utalt: egy közvetlen hatályú rendeletnek olyan a joghatása, hogy kizárja a vele ellentétes belső jogszabály alkalmazását.14 Ez viszont még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy nem közvetlen hatályú normák is rendelkezhetnek ilyen joghatással. Éppen ezen az állásponton vannak Léger és Saggio főtanácsnokok, és nyomukban egyes kommentátorok, akik szerint a kizáró hatás nem a közvetlen hatály jellemzője (hanem a közösségi jog elsőbbségéé). Én hajlok arra, hogy osszam ezt az álláspontot, de eltérő fogalmi keretekben.

Közvetlen alkalmazhatóság kontra közvetlen hatály

A Bíróság újabb gyakorlatának tükrében, a Pafitis vonal eseteit elemezve úgy tűnik, fokozott szerepe van annak a megkülönböztetésnek, hogy mit érünk közvetlenül alkalmazandó normán, szemben a közvetlen hatállyal rendelkező normával.15 A közvetlen alkalmazhatóság hagyományosan azt jelenti, hogy a norma nem kíván további jogalkotói aktust, és kellően konkrét rendelkezéseket tartalmaz ahhoz, hogy egy tagállam bírósága az előtte lévő ügyben azt alkalmazhassa. A közvetlen alkalmazhatóság problémája lényegében hatásköri probléma, mely visszanyúlik a hatalmi ágak megosztásához. A kérdés, hogy egy norma alkalmazásához kell-e további jogalkotási aktus, vagy nem. Amennyiben igen, a norma a jogalkotás hatókörében marad, és még nem érheti el a jogalkalmazást. Amennyiben nem, a norma beléphet a tárgyalótermekbe, vagy általában a jogalkalmazás területére.

Korábban a közösségi jogban, az Európai Bíróság gyakorlatában, a közvetlen alkalmazhatóság és a közvetlen hatály egymásba simult olyan értelemben, hogy a közvetlen alkalmazhatóság a közvetlen hatály egyik fogalmi eleme volt. Ez a viszony természetesen ma is fennáll, hiszen egy közvetlenül nem alkalmazható norma nem lehet közvetlenül hatályos. E szimbiózisnak tudható be, hogy a közvetlen alkalmazhatóság és közvetlen hatály megkülönböztetése nem elsődleges kérdés a Bíróság joggyakorlatában sem, és sok kommentátornál sem. Vannak, akik a két jelenséget – ha nem feltétlenül elvileg, de legalább gyakorlati szempontból – teljesen azonosnak veszik, és például a „kellő pontosság” valamint „feltétel nélküliség” követelményeit a közvetlen hatály ismérveinek tudják be.16 Álláspontom szerint a két jelenség – akár pusztán gyakorlati – azonosítása az irányelvek horizontális joghatásánál nem tartható.

Az természetes alaptételnek tűnik, hogy egy közvetlenül nem alkalmazható norma nem lehet közvetlenül hatályos. Azonban a fonák oldalról feltett kérdés is fontosnak tűnik: létezik-e, és milyen feltételek mellett közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos közösségi norma, és ez milyen szerepet játszhat egy belső jogvitában, milyen joghatása lehet. Erre a problémára már 1972-ben utalt Winter nagyhatású cikkében.17 Márpedig ez a megkülönböztetés (ilyen irányból) lényeges ahhoz, hogy magyarázható legyen a Bíróság gyakorlata az irányelvek horizontális joghatásaival összefüggésben.

Én a kétféle, a közvetlenül hatályos, valamint a közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos közösségi norma viszonyát a következőképpen fogom fel.18 A közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos közösségi norma kikerül a jogalkotó hatóköréből (további jogalkotási aktust nem kívánván), behatol a jogalkalmazás területére, így a tárgyalótermekbe is, és eléri a bírói pulpitust: a bíró az adott ügyben köteles figyelembe venni, és szükség esetén alkalmazni azt. Ugyanakkor ez a norma nem éri el küzdőteret, a feleket, olyan értelemben, hogy e normára nem alapíthatnak jogokat, és erre alapozva a másikon nem kérhetnek számon kötelezettséget. E norma tehát szűkebb joghatással bír, mint a közvetlenül hatályos norma (mely természetesen magában foglalja a közvetlen alkalmazhatóságot is). Ez utóbbi már nem csak a pulpitust, hanem a feleket is eléri, és azok abból közvetlenül jogokat és kötelezettségeket származtathatnak. Ez a joghatás, pedig kifejezetten a közvetlen hatállyal bíró norma joghatása. Ez lesz tehát a közvetlen hatállyal rendelkező normának azon ismérve, mely megkülönbözteti a közvetlenül alkalmazható, de közvetlen hatállyal nem rendelkező normától.

A megkülönböztetésnek azonban csak akkor van gyakorlati szempontból értelme, ha azonosítani lehet a közvetlenül alkalmazható, de közvetlen hatállyal nem rendelkező norma eltérő vagy speciális joghatásait is. Általánosságban a hipotézis az, hogy a közvetlenül alkalmazható norma bármely joghatással rendelkezhet, mint a közvetlenül hatályos norma, feltéve, ha a felekre abból kötelezettség illetve jog nem származik. Konkrétan ilyen hatásként lehet azonosítani a kizáró hatást, melynek során a közösségi jogi norma megakadályozza egy belső jogi norma érvényesülését anélkül, hogy a közösségi jogi normára jogot vagy kötelezettséget lehetne alapítani. A kizáró hatás járhat természetesen azzal is, hogy egyúttal a közösségi jogi normára a felek képesek jogot vagy kötelezettséget alapítani, ez azonban már a közvetlen hatályú, és nem a közvetlenül alkalmazható norma joghatása.19

Mindezt az irányelvekre lebontva: egy irányelv által keltett kizáró hatás nem jelenti önmagában azt, hogy ez az irányelv közvetlen hatállyal rendelkezne; ez csak annyit jelent, hogy közvetlenül alkalmazandó a belső jogvitákban. Így horizontális jogvitákban, amikor egy irányelvi rendelkezés egy belső jogszabályt kizár, és ugyanakkor a felek e rendelkezésre nem képesek alapítani jogot vagy kötelezettséget, az irányelvnek nincs közvetlen hatálya, az csak (közvetlenül) alkalmazható.

A kizáró hatás alapvető feltétele más oldalról is megfogalmazható. Mivel a Marshall (I) – Faccini Dori tételek nyomán egy irányelvnek nem lehet közvetlen hatálya horizontális jogvitákban, ezért ilyen körülmények között egy irányelv kizáró hatása csak akkor érvényesülhet, csak akkor lehet egy irányelvnek ilyen fajta joghatása, ha a kizárás nyomán nem keletkezik valamely magánfélnek kötelezettsége az irányelv rendelkezéséből fakadóan.

Mit mond az Európai Bíróság?

Lényeges annak megállapítása, hogy a fent kifejtett tételek igazolást nyerhetnek-e a Bíróság joggyakorlatában.

(1) A Bíróság gyakorlatában – minden fogalmi bizonytalanság ellenére – jelentős hagyománya van a közvetlen alkalmazhatóság és a közvetlen hatály megkülönböztetésének, (természetesen sok ellenpéldát is fel lehetne hozni). Már egészen a korai időkből vannak olyan ítéletek, ahol a Bíróság – még rendelet esetében is – megkülönbözteti a két jelenséget, és felvetődik, hogy egy rendelet esetleg közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos.20

(2) Lényeges ugyancsak rögzíteni azt, hogy a Bíróság a  Marshall (I) – Faccini Dori ügyekben felállított alaptételeket továbbra is fenntartja: irányelv nem rendelkezhet közvetlen hatállyal horizontális jogvitákban, de ugyancsak megingathatatlan elvi álláspont, mely minden kérdéses helyzetben előjön, hogy az irányelvekből belső jogvitákban nem hárulhat kötelezettség magánfelekre. E két sarokpont közös eredője, azok összekapcsolása után az, hogy a Bíróság azon normákat tekinti közvetlen hatályúaknak egy belső jogvitában, melyekből egy félre kötelezettségek háramlanak. Alkalmazásuk vertikális jogvitában bizonyos feltételek esetén megengedhető, mert ez a fél az állam; horizontális jogvitákban nem, mert ez egy magánfél. Ebből következik, hogy horizontális jogvitákban ezen irányelvek alkalmazása elvileg nem kizárt, ha a perbeli magánfelekre kötelezettség nem hárul.

(3) A Bíróság számot vetett már olyan perbeli helyzettel, ahol egy fél érdeke lehet egy irányelv alkalmazása anélkül, hogy arra jogot alapozna, az ellenérdekű félre, pedig kötelezettséget hárítana. Az ilyen helyzet ugyanis feltétele a közvetlenül alkalmazható, de közvetlen hatállyal nem bíró irányelvek érvényesülésének horizontális jogvitákban.

Az ilyen helyzetek létére, az előbbiekben már felhozott Grosskrotzenburg ügy hívta fel a figyelmet, már néhány hónappal a Pafitis, Bernáldez és CIA Security döntések meghozatala előtt. Az ügy ugyan kikényszerítési per volt (EK-Szerződés 226. cikk) a környezeti hatásvizsgálatot előíró irányelv érvényesülésével összefüggésben, de a német védekezés felhozta az alkalmazandó irányelv felhívhatóságának problémáját. Eszerint a német hatóságoknak nem kell alkalmazni az adott irányelvet, amennyiben nincs olyan fél, aki felhívhatná ezt a kötelezettséget az állammal szemben. A kérdés lényegileg az volt, hogy egy át nem ültetett irányelvből fakadó állami kötelezettség léte és érvényesíthetősége kötve van-e ahhoz, hogy valaki azt felhívhassa saját jogai védelme érdekében (a kötelezettség objektív vagy szubjektív jellegű). A Bíróság szerint az, hogy Németország (illetve valamelyik állami szerve) köteles környezeti hatásvizsgálatot végezni a belső jogba át nem ültetett irányelv rendelkezései alapján, teljesen független attól, hogy egy magánfél képes-e vagy akar-e egyébként hivatkozni egy belső jogvitában erre a kötelezettségre.21 Ez azt jelenti, hogy objektíve fennáll a kötelezettség, tehát akár egy ezzel ellentétes belső jogszabállyal való konfliktus úgy is manifesztálódhat, ha valamely magánfél nem érvényesíti valamely jogát.

Ezzel eljutunk azon perbeli helyzethez, ahol egy irányelv kizáró hatása horizontális jogvitákban érvényesülhet (a feltevéshez hozzátartozik, hogy az irányelv alkalmazandó rendelkezése további jogalkotási aktust nem kíván, és kellően világos, pontos kötelezettséget tartalmaz). Vegyük azt, hogy a kérdéses irányelv ugyan nem keletkeztet jogokat és kötelezettségeket a peres felek tekintetében, azonban van olyan, ezen irányelvvel ellentétes belső jogszabály, melynek alkalmazása perdöntő jelentőségű lehet. Az egyik fél felhívja az irányelvet abból a célból, hogy ezzel kizárja a számára hátrányos belső jogszabályi rendelkezés alkalmazását anélkül, hogy irányelvi rendelkezésre jogot vagy kötelezettséget alapozna. Mi tehet az eljáró bíróság? Az irányelvben foglalt kötelezettség a tagállammal szemben objektíve, jogok érvényesítésétől függetlenül fennáll, és a bíróságnak, mint a tagállam egy szervének biztosítania kell az EK-Szerződés 10. cikke alapján e kötelezettség érvényesülését. E kötelezettség ad hoc érvényesülését, pedig úgy biztosíthatja, ha kizárja az ügy megítéléséből a kérdéses belső jogszabályi rendelkezést. Ekkor az irányelv közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos. Tulajdonképpen ez az a helyzet, ami sorban fordult elő a Bíróság előtt olyan ügyekben, mint például a Candolin, Pafitis, Bernáldez ügyek.

Ilyen, a fentiekben példázott perbeli helyzetek létét és megoldását a Bíróság lényegében a Grosskrotzenburg ügy már előrevetítette, és meg is erősítette olyan, szintén a környezetvédelmi hatásvizsgálat elmaradásával kapcsolatos ügyekben, mint a következő évben eldöntött Kraaijeveld, vagy a későbbi Linster ügy.22

(4) Az előző pontban és az előbbiekben kifejtetteket természetesen alátámasztja az ügyeknek azon sorozata, melyekre a jelen tanulmányban sokszor utaltam, és ahol a Bíróság sorban értelmezett úgy irányelveket, hogy azok „kizárják” a belső jogszabályokat az előzetes döntés iránti előterjesztést tevő bíróságok előtti ügyekben. A fent kifejtettek éppen az ezen ügyekben, a Bíróság által tett következtetésekre kívánnak magyarázatot nyújtani, összhangba hozván azt a Marshall (I) – Faccini Dori tételekkel. Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok írja a Pafitis vonalhoz tartozó ügyekkel kapcsolatban: „Az esetjogban bekövetkező ezen fejlemények figyelmen kívül hagyása a közösségi jog elsőbbségére vonatkozó elv tiszteletben-tartásánál komoly visszaesést jelentene, veszélyeztetné az Európai Bíróság hatáskö­rét, hogy az Európai Unió területén irányítsa a jog egységes értelmezését, és visszafogná a nemzeti bíróságokat, hogy közösségi bíróságokként is ellássák feladatukat…”23

A nem közvetlen hatályú irányelvek horizontális jogvitában való, közvetlen alkalmazhatóságának feltétele tehát az, hogy az alkalmazott rendelkezés ne kívánjon további jogalkotói aktust, tehát kerek kötelezettség legyen az állam irányában, kellően pontos és világos legyen, ugyanakkor ne keletkezzen az irányelvből kötelezettség magánfélre, mert ez már közvetlen hatályt jelentene.

A kizáró joghatás – előzmények a Bíróság esetjogában

Az irányelvek kizáró joghatásának megállapítása horizontális jogvitákban nem előzmények nélkül való. Éppen ellenkezőleg, azt lehet látni, hogy az 1996-os áttörést, a Bíróság korábbi joggyakorlatának ismeretében, nem lehet váratlannak tekinteni (legalábbis utólag).

(1) Az előzőekben, a Bussone ügyre hivatkozván, már utaltam rá, hogy a Bíróság a kizáró joghatást sokszor megállapította közvetlen hatályú közösségi normák belső jogvitákban való alkalmazásával összefüggésben. A kizáró joghatás lényegében felzárkózott a Simmenthal (II) ügyben látott „félretétel” mellé. A Pafitis ügyig a kizáró joghatás megállapítása már közel két évtizedes múltra nyúlt vissza a Bíróság gyakorlatában, de természetesen nem horizontális jogvitában alkalmazandó irányelvi rendelkezéseknél.

(2) A Bíróság korábban több, horizontális jogvitában egy irányelv alkalmazását felvető ügyben is használta azt a formulát, hogy egy irányelvi rendelkezés „kizár” valamilyen belső gyakorlatot vagy belső szabályt. Ilyennek tekinthető a Dekker Habermann–Beltermann – Webb vonal a 76/207/EGK irányelvvel kapcsolatban (ld. az előbbiekben). Ezek az ügyek azonban azért nem jelentettek áttörést, mert a Bíróság itt a kizárás kifejezést egyértelműen úgy használta, hogy az irányelvi rendelkezés értelme alapján kizárt valamilyen belső gyakorlat vagy belső szabály, tehát azzal „nem fér össze”. A Bíróság itt nem a közösségi norma hatályára utalt, hanem kifejezetten tartalmi értelmezést kívánt adni ahhoz, hogy a tagállami bíróság ezután teljesíteni tudja a közösségi joggal összhangban történő értelmezési kötelezettségét a belső jogszabályok vonatkozásában.

Ennek ellenére, később a Bíróság a „kizárás” kifejezéssel már eshetőlegesen vagy egyértelműen az irányelvi rendelkezés hatályára is utalt. Ez az „átcsúszás” jelenti az érdemi és elvi változást.

(3) A Pafitis – Bernáldez – CIA Security vonal kialakulása is sajátos körülmények között történt, ami az első ügyet, a Pafitis ügyet illeti. A Bíróság a kérdéses 77/91/EGK társasági jogi irányelv rendelkezését már korábban két (vertikális) ügyben közvetlenül alkalmazta, és azokban az irányelvi rendelkezés kizárt bizonyos belső jogszabályokat. 24 A Pafitis ügyben ugyanezen irányelv ugyanezen rendelkezése (25. cikk) került terítékre, immár horizontális jogvitában, és a Bíróság ugyanúgy megállapította a kizáró hatást, mint a korábbi ügyekben, bár ez magánfelek közötti vita volt – ráadásul a közvetlen hatály kérdése szóba sem került, jóllehet a görög előterjesztő bíróság utalt rá. Itt ismét, a korábbi következtetések átvitele horizontális jogvitára, olyan „átcsúszást” jelent, mely érdemi és elvi változást mutat.

(4) Én a kizáró joghatás közvetlen előzményének tekintem azokat az ügyeket, amikor a közösségi joggal összhangban való értelmezés kötelezettsége lényegében contra legem értelmezéshez vezetett.25 A von Colson ügytől kezdve megfogalmazott, a tagállami bíróságokra az EK-Szerződés rendelkezéseiből származó kötelezettség lényege, hogy egy alkalmazott belső jogszabályt akkor is a tárgyánál fogva kapcsolódó közösségi jogi norma (esetünkben irányelv) rendelkezéseinek megfelelően kell értelmezni, ha a közösségi norma közvetlen hatállyal nem rendelkezik, és közvetlenül nem alkalmazható az ügyben (von Colson – Grimaldi – Marleasing vonal). E kötelezettség határai azonban bizonytalanok, és fennáll az a lehetőség, hogy a belső jogszabályt „átírja” az értelmezés, az értelmezés alapját képező közösségi norma mintájára (contra legem értelmezés). Egyetértés alakult ki abban, hogy több olyan eset volt, amikor a Bíróság lényegében ilyen értelmezésre hívta fel a tagállami bíróságot, és példaként elsősorban éppen a Marleasing ügyet szokták felhozni.

A contra legem értelmezés, viszont ténylegesen a belső jogszabály félretételét, azaz kizárását jelenti a konkrét jogvitában. Ezekben az esetekben, tehát a Marleasing ügyben is, burkolt kizárásról van szó, ezt a Pafitis vonal, más tényezőkkel kombinálódva, lényegében explicitté, kifejezetté tette.

Magánfél irányelven alapuló kötelezettsége

A fentiekből nyilvánvaló, hogy egy közvetlen hatályú norma és egy közvetlenül alkalmazható, de nem közvetlen hatályú norma közötti különbségnek éppen az a legfontosabb ismérve, hogy a közvetlenül alkalmazott irányelv keletkeztet-e magánféllel szemben kötelezettséget. A Bíróság láthatóan szilárdan fenntartja ezt az álláspontját, és ennek döntően két oka van. A Bíróság szerint a jogbiztonság elve nem engedi, hogy a közösségi jogba elvileg keretjogszabályként bevezetett, és csupán a tagállamot kötelező irányelvből, magánfél számára is kötelezettség fakadjon. Másrészt hatásköri korlátok is vannak, mert az EK-Szerződés 249. cikkében foglaltak miatt, a Közösségnek nincs hatásköre irányelvben magánfél számára kötelezettséget megállapítani, és a jogalkalmazás sem vezethet ilyen eredményre.

A szakirodalomban komoly vitákat váltott ki, hogy azokban a horizontális jogvitákban, ahol a Bíróság valamely irányelvet közvetlenül alkalmazhatónak látott, nem keletkezett-e kötelezettség az így alkalmazott irányelv alapján – azaz valójában nem tulajdonított-e burkolt közvetlen hatályt a Bíróság az alkalmazott közösségi normának.

Első pillantásra kétségek merülnek fel e tekintetben. Az Unilever Italia ügyben például az irányelv alkalmazása alapvetően megváltoztatta a felek jogi helyzetét, és az irányelv alkalmazása következtében, alperesnek (Central Food) fizetési kötelezettsége keletkezett. A Candolin ügyben az irányelv kizáró joghatása miatt a biztosítónak helytállási kötelezettsége keletkezett. Valóban nem keletkezett kötelezettség a magánfelekre az irányelv alapján?

A kérdés elemzésének igen furcsa hozadékai is lehetnek, ugyanis végső soron az a kérdés is felmerül, hogy mi a jogi kötelezettség. Vannak kommentátorok, akik eljutnak Hohfeld skolasztikus jogi kategóriarendszeréhez, melyet még az 1910-es években fejtett ki, és az angolszász jogirodalomban mind a mai napig érezhető hatása van.26 Más szerzők igyekeznek szembeállítani a kötelezettséget és a fél „joghelyzetét nehezítő” joghatást vagy a puszta joghátrányt.27

Úgy tűnik a Bíróság gyakorlata alapján, hogy meg kell különböztetni azt az esetet, hogy egy közvetlenül alkalmazható irányelv alkalmazása folytán érvényesíthető-e valamely magánféllel szemben jogi kötelezettség, vagy az alkalmazott irányelven alapul ez a kötelezettség. A Marshall (I) – Faccini Dori tételben megfogalmazott korlát csak a második esetben igaz, nem szabad, hogy az irányelven alapuljon a kötelezettség.

Az Unilever Italia ügyben az alperesi kötelezettség (az áru átvétele és a fizetés) közvetlenül a felek által kötött szerződésből fakadt, mely mögött általános magánjogi-kötelmi jogszabályok álltak. E kötelezettség teljesítése megtagadható lett volna, egy olyan belső jogszabályra hivatkozva, melynek az áru nem felelt meg, valamint ehhez kapcsolódóan az általános magánjogi szabályok alapján. Az irányelv konkrét joghatása abban nyilvánult meg, hogy az olasz jogszabályt kizárta, ezzel a szerződés tárgyát képező áruval szerződésszerűen lehetett teljesíteni. Az áru átvételére és a fizetésre vonatkozó kötelezettség érvényesíthetővé vált alperessel szemben. E kötelezettség azonban nem az alkalmazott 83/189/EGK irányelven alapult, hanem a felek által kötött szerződésen. Az irányelv alkalmazása megakadályozta, hogy a (kizárt) belső jogszabály mentesítse alperest a kötelezettség teljesítése alól.28

Ezen ügyekben tipikus az a joghelyzet is, amikor a belső jog olyan megszorítást, korlátozást, kivételt tartalmaz valamely jogviszonynál, melyet a közösségi jog nem ismer, és egyben nem enged meg. A megszorítás miatt egy magánfél mentesülne valamely kötelezettség alól. A közösségi norma kizáró hatása azonban e megszorítást megszünteti, és a kötelezettség alól nem mentesülhet a fél. Ilyenek a biztosítási ügyek (Bernáldez, Candolin), ahol egy irányelvi rendelkezés kizárja azt a belső jogszabályba foglalt kivételt, megszorítást, feltételt, mely mentesítené a biztosítót az általános szabályokon nyugvó helytállási kötelezettség alól. Ekkor a biztosító helytállási kötelezettsége fennáll, azonban ez nem az irányelven alapul, hanem a belső biztosítási jogszabályokon és a biztosítási szerződés rendelkezésein.

Ezekben az ügyekben, tehát egy magánféllel szemben a kötelezettség az irányelv alkalmazása folytán volt ugyan számon kérhető, de ez a kötelezettség nem az irányelvből fakadt. Ez a megkülönböztetés végig érzékelhető a Bíróság gyakorlatában. Meglehetősen szűk felfogása ez annak, hogy mikor keletkezik jogi kötelezettség magánféllel szemben, és az esetenként bizonytalan határvonalak miatt, nyilvánvalóan kritikának alávethető. Azonban a Bíróság az utóbbi tíz évben a Marshall (I) – Faccini Dori tételt ilyen feltételek mellett látta alkalmazhatónak.

Ezzel szemben azon ügyekben, ahol a Bíróság nem látott alkalmazhatónak valamely irányelvet egy horizontális jogvitában, némileg más a helyzet. Itt tipikusan valamelyik félnek az irányelvre (és nem egy belső jogszabályra vagy szerződésre) alapozva, valamilyen joga keletkezne,29 és ezzel párhuzamosan egy másik magánfélnek korrelatív (legtöbbször tűrési) kötelezettsége.

A klasszikussá vált Faccini Dori ügyben a felperes angol nyelvi levelező tanfolyamra szerződött, mely szerződéstől négy nap múlva elállt. Bár a 85/577/EGK irányelv ilyen elállási jogot biztosított volna, azonban az irányelvet az olasz jogba ekkor még nem ültették át, pedig ennek határideje már lejárt. A belső olasz jogszabályok, ilyen elállásra nem adtak lehetőséget. Az irányelv joghatása itt nem egy belső jogszabályban foglalt, az irányelvvel ellentétes megszorítás kizárása lett volna, mely utat nyit az általános jogszabályi vagy szerződéses szabályoknak, hanem a felperes az elállásra vonatkozó jogát éppen az irányelvre alapozta volna, egy másik magánféllel szemben, melynek ezáltal korrelatív kötelezettsége keletkezne.

A Daihatsu ügyben a Daihatsu márkakereskedők szövetsége nem alapozhatott olyan jogot a 68/151/EGK (társasági jogi) irányelvre, hogy bírság kiszabását kérhetné egy, az éves mérlegét közzé nem tevő gazdasági társaságra, ugyanis azt a belső jog, ezen irányelvvel ellentétesen, számára nem tett lehetővé.30 Az El Corte Inglés ügyben az alperes külföldi üdüléséhez kölcsönt vett igénybe az utazási irodához szorosan kötődő banki tevékenységet folytató társaságtól. A szolgáltatások hiányossága, az utazási szerződés megszegése miatt, alperes nem fizette teljes egészében vissza a kölcsönt. A Spanyol Polgári Törvénykönyv 1257. §-a alapján a szerződés csak a felek, jelen esetben az utazási iroda és alperes között hatályos. A 87/102/EGK irányelv a fogyasztói kölcsönökről, mely nem került átültetésre a spanyol jogba, viszont lehetővé tette volna alperesnek, hogy kifogásait közvetlenül az utazási irodához szorosan kötődő kölcsönadóval szemben hozza fel, és érvényesítse. Itt az irányelv alkalmazása az alperes számára jogot biztosított volna ahhoz, hogy kifogással éljen a hitelező kereseti követelésével szemben.31

Kétségtelenül, szűk az ösvény, mely elválasztja az irányelven alapuló kötelezettséget, attól, az egyéb szabályon alapuló kötelezettségtől, melynek érvényesítését viszont az irányelv közvetlen alkalmazása teszi lehetővé. Kérdés, hogy a tagállami bíróságok mennyire lesznek fogékonyak erre a finomságra, mely a Bíróság gyakorlatából kiszűrhető. Ugyanis éppen a Bíróság hívja fel a figyelmet arra, miszerint a tagállami bíróságnak kell figyelemmel lenni, hogy az előtt lévő ügyekben irányelvre ne lehessen kötelezettséget alapozni magánféllel szemben.32

Mitől lesz közvetlenül alkalmazható egy irányelv?

Az előbbiekben tett megkülönböztetés miatt, választ kell találni arra a kérdésre is, hogy milyen feltételei vannak a közvetlen alkalmazhatóságnak, szemben a közvetlen hatállyal. Sokszor keveredik a két fogalom, és a közvetlen alkalmazhatóság maga is feltétele a közvetlen hatálynak. Ezért első pillantásra nem egyértelmű, hogy a közvetlen hatály Luxemburgban kialakított feltételei a közvetlen alkalmazhatóság feltételei-e, melyek pusztán azért válnak a közvetlen hatály feltételeivé, mert a közvetlen alkalmazhatóság is az?

Az Európai Bíróság, amikor a van Gend en Loos  ügyben megvetette a közvetlen hatály elvi alapjait, azonosította azon normák ismérveit, melyek közvetlen hatályúak. E feltételek az elmúlt több, mint negyven évben jelentősen felpuhultak, változtak.33 Az elemzők többsége, ma lényegében két alapvető feltételt különböztet meg: a normának „kellően pontosnak és világosnak”, valamint „feltétel-nélkülinek” kell lennie.34 E két alapfeltételt lehet ugyan tovább darabolni, azonban tartalmilag nincs igazán különbség a kommentátorok álláspontjában, és ennek további elemzése már öncélú lenne témánk szempontjából.

A feltétel-nélküliség viszont bizonyos magyarázatot kíván. Célszerű a Klattner ügyre hivatkozni, ahol a Bíróság tömören kifejtette ennek lényegét: „Egy közösségi rendelkezés feltétel nélküli, ha olyan kötelezettséget fektet le, amelyet semmilyen feltétel nem korlátoz, és végrehajtása vagy joghatása nem függ sem a közösségi intézmények, sem tagállamok által meghozandó bármilyen intézkedéstől.”35 Ez az „intézkedés” lehet akár jogszabály is, de lehet valamilyen, a norma által széles körben meghagyott mérlegelési jogkör gyakorlása. A gyakorlatban e meghatározás alkalmazása már nem probléma nélküli, de erre most nem térhetünk ki.

A kérdés, hogy a közvetlen hatályú norma ismérveinek betudott „kellő pontosság” valamint „feltétel-nélküliség” követelményei, mennyiben a közvetlen alkalmazhatóság ismérvei, és mennyiben nem. Ha abból indulunk ki, hogy a közvetlen alkalmazhatóság jellegzetessége az, miszerint a norma belép a jogalkalmazás, a tárgyalótermek területére, míg a közvetlen hatálynál az, hogy a normára közvetlenül kötelezettséget és jogot lehet alapozni, a kérdés megválaszolására kézbe kapjuk a kulcsot. Kell-e világosság és pontosság, valamint feltétel-nélküliség ahhoz, hogy egyrészt a közösségi norma a jogalkalmazás területére belépjen, illetve ahhoz, hogy arra kötelezettséget és jogot lehessen alapozni?  Amennyiben így tesszük fel a kérdést, sajátos következtetésre juthatunk.

A normának kellően pontosnak és világosnak kell lennie ahhoz, hogy közvetlen alkalmazhatóság esetén a norma tartalma azonosítható legyen, míg közvetlen hatály esetén ahhoz, hogy a normában foglalt jog és kötelezettség legyen azonosítható. A „kellően pontos és világos” feltétel, így általánosan, tehát mindkét esetben feltétel lehet, a közvetlen hatályú, és a közvetlen hatállyal nem bíró, de közvetlenül alkalmazható normánál egyaránt – legfeljebb a pontosság és világosság foka lehet különböző konkrét esetekben.

Ami a „feltétel-nélküliséget” illeti, a következtetés hasonló jellegű. A közvetlen alkalmazhatóságnál a kérdés az, hogy a jogalkotó kiengedte-e a normát hatásköréből a jogalkalmazás számára, az alkalmazáshoz fenntartotta-e további, a végrehajtást lehetővé tevő jogalkotói aktus meghozatalának lehetőségét. A „feltétel-nélküliség” a közvetlen alkalmazhatóság és közvetlen hatály ismérve is, de részben más tartalma lehet a két esetben. A közvetlen alkalmazhatóságnál e feltétel elsősorban azt jelenti, hogy a norma nem kíván további jogalkotási aktust, végrehajtásához, alkalmazásához nem kell további, (végrehajtó) jogszabály, míg közvetlen hatálynál ez más is lehet. Egy jelentős mérlegelési jogkör (diszkréció) fenntartása a normában valamely kérdés tekintetében, például megfoszthatja a normát közvetlen hatályától, hiszen feltételhez kötheti jogok vagy kötelezettségek fennállását, de a közvetlen alkalmazhatóságtól kevésbé, mert ez a normát nem feltétlenül fosztja meg attól a lehetőségtől, hogy egy ügyben a bírói megítélés mércéjévé váljon.

Természetesen e megállapítások meglehetősen általánosak, és gyakorlati alkalmazásuk e tételeknek nem problémamentes.36 A Bíróság gyakorlatából leszűrhetően, mindig a normák tartalmának konkrét vizsgálata dönti el a kérdést, míg ezen általános tételek csupán az irányt mutatják. E megállapítások alapján, viszont érthetővé válik az, hogy amikor a Bíróság a CIA Security ügyben „kellő pontosság” valamint „feltétel-nélküliség” feltételét vizsgálta, miért nem kell arra gondolni, hogy ezzel feltétlenül a közvetlen hatályra utalt.

Összegzésképpen és következtetésként elmondható, hogy a közvetlen alkalmazhatóságnak ugyanúgy általános feltétele a kellő pontosság és világosság, valamint a feltétel-nélküliség, mint a közvetlen hatálynak, de e feltételek konkrét esetekben eltérő tartalommal bírhatnak.

Újra a kizáró és helyettesítő joghatásról

A fent kifejtett elképzelés kétségtelenül mutat hasonlatosságot azzal az elmélettel, mely a kizáró és helyettesítő joghatás kettősségére épül. A kizáró joghatás dogmatikai fogalma is részben innen eredeztethető. A korábban már jelzett nehézségeken túl, azonban ez az elmélet több vonatkozásban okoz nehézséget.

Az elmélet nem oldja meg a közvetlen alkalmazhatóság és a közvetlen hatály fogalmi kettősségét. Lehet előny is, hogy e fogalmi problémákkal nem nehezíti a helyzetet, azonban a helyettesítő hatás elkerülhetetlenül felveti a közvetlen hatály kérdését, és ezzel közvetve a közvetlen alkalmazhatóságét is. Nem lehet ugyanis megkerülni a kérdést, hogy a helyettesítő hatás és a kizáró hatás közvetlen hatályt jelent-e, vagy ennél kevesebbet. Ugyanígy, a közvetlen alkalmazhatósághoz való viszonyra is választ kell találni. A megoldás kézenfekvőnek látszik, ha a kizáró joghatást a közvetlenül alkalmazható norma ismérvének tekintjük, ha ez nem jár azzal, hogy magánfélre kötelezettség hárul a kizáró norma rendelkezéséből.

Az elképzelés fogalmilag sem kapcsolódik a Bíróság megállapításaihoz olyan értelemben, hogy a Bíróság mindig rögzíti elvi szinten azt a követelményt, hogy irányelv magánfél kötelezettségének alapjául nem szolgálhat. A helyettesíthetőség nincs igazán ezen szemponthoz kötve az elmélet általam ismert változataiban. Így a helyettesíthetőség ismérve elvileg oda is vezethet, hogy abban az esetben sem hárít egy irányelv magánfélre kötelezettséget, ha belép egy belső jogszabály helyére. Ebben a tekintetben a helyettesíthetőségre alapozó elmélet már nem magyarázza a Bíróság gyakorlatát.

Láthattuk, hogy esetenként komoly gondot jelenthet az, amikor meg kell állapítani, miszerint a kizárt jogszabály helyére belépett-e a kizáró irányelvi rendelkezés vagy sem, tehát fennáll-e a kizáró hatás mellett a helyettesítés is. Ez a megkülönböztetés az elmélet sarokpontja. Az általam kifejtett elképzelés is felvet ugyan hasonló problémákat abban a tekintetben, hogy egy irányelven alapul-e valamilyen, magánfelet terhelő kötelezettség, azonban erre nézve a Bíróság már adott iránymutatást. Igaz, igen szorosan fogja fel az irányelven alapuló kötelezettség fogalmát. A helyettesítésre viszont nincsenek ilyen kritériumok sem, így az még kevésbé alkalmazható gyakorlati problémák megoldására.

Az előbbiekben kifejtett elképzelés, bár mutat hasonlatosságot a kizáró és helyettesítő hatás kettősségére épülő elmélettel, azonban annál kevesebb nehézséget látszik okozni a gyakorlatban, és jobban illeszkedik a Bíróság által kifejtett megállapításokhoz. Bár nem biztos, hogy valamennyi ügy magyarázására aggálytalanul képes, talán általánosabb magyarázatul szolgál a Pafitis vonal ügyeinél, mint az eddigi magyarázatok.

A kizáró joghatás helye a jogorvoslati rendszerben – következtetések

A fentiekből az a következtetés foglalható össze, hogy a Pafitis vonal ügyeiben, az irányelvek alkalmazása horizontális jogvitákban csak úgy magyarázható, ha az eddigiekkel ellentétben, éles különbséget teszünk egy irányelv közvetlen hatálya és közvetlen alkalmazhatósága között. A közvetlenül alkalmazható, de közvetlenül nem hatályos norma (irányelv) jellemzője a vele ellentétes belső jogszabályokra vonatkoztatott kizáró joghatás, mely ugyanakkor nem jár azzal, hogy a kizáró irányelvi rendelkezésből magánfelekre kötelezettségek hárulnának. Ezzel szemben a közvetlen hatályú normákból magánfelekre is származhatnak jogok és kötelezettségek.

A kizáró joghatás egy közbenső lépést jelenthet horizontális belső jogvitákban a közösségi jog érvényesítése felé. Az irányelveknek különböző joghatásai lehetnek belső jogvitákban, mely joghatások beállta természetesen a Bíróság joggyakorlatában körülírt feltételektől függ. Az irányelvek tagállami belső jogokban való érvényesülésének kialakultak bizonyos fokozatai, melyek a következőkben összegezhetők, és egyben a vizsgálat sorrendjét is jelenthetik.

1. Az irányelvek közvetett hatálya. Amennyiben horizontális jogvitában egy tagállami bíróság észleli egy irányelv és a tárgyánál fogva kapcsolódó belső jogszabály eltérését, első lépésként a belső jogszabály irányelvvel összhangban történő értelmezését és alkalmazását kísérli meg (a von Colson – Grimaldi – Marleasing vonal). Ezt a szakirodalomban kialakult állásponttal összhangban, közvetett hatálynak tekinthetjük. A közvetettség abból adódik, hogy belső jogszabályok tartalmának megállapítását befolyásolhatja ugyan egy irányelvi rendelkezés, de csak annak erejénél fogva és közvetítésével érvényesülhet a belső jogvitában.

2. Az irányelvek közvetlen alkalmazhatósága. Ameny­nyiben a közvetett hatály nem elégséges az irányelv érvényesítéséhez, mert nem lehetséges a belső jogszabályok ennek megfelelő értelmezése az ellentét miatt, a bíróság megvizsgálhatja, hogy az irányelvi rendelkezés közvetlenül alkalmazható-e: kellően világos és pontos, valamint feltétel-nélküli-e a norma úgy, hogy ugyanakkor magánfélre abból kötelezettségek ne háruljanak (a Pafitis – Bernáldez – CIA Security vonal). Természetesen az irányelvi rendelkezések konkrét tartalmától függ az, hogy képesek-e úgy kizáró joghatást gyakorolni, hogy alkalmazásuk egyben ne keletkeztessen jogot vagy kötelezettséget magánfelekre. Ennek tudható be, hogy egyes, sajátos tartalmú irányelveknél merült fel elsősorban a Bíróság joggyakorlatában a közvetlen hatállyal nem bíró, de ugyanakkor közvetlenül alkalmazható irányelvi rendelkezések kizáró joghatásának érvényesítése.

3. Az irányelvek közvetlen hatálya. Az irányelvek hagyományos értelemben közvetlen hatállyal nem rendelkeznek horizontális jogvitákban. Közvetlen hatály csak olyan esetekben fordulhat elő, ha a félként szereplő állam, állami szerv, vagy állami ellenőrzés alatt lévő szerv kötelezettségét alapozza meg az irányelv (a Marshall (I) – Faccini Dori vonal).

4. Kártérítési felelősség keletkezése. Amennyiben az irányelvek fenti joghatásai valamilyen feltétel hiánya miatt nem állnak be, egy irányelv az ellentétes belső jogszabályokkal szemben nem tud érvényesülni, a tagállami bíróságnak az ellentétes belső jogszabály alapján kell döntenie. Azonban a vesztes, és kárt szenvedő peres félnek esetlegesen megnyílhat a kártérítési igénye az állammal szemben az irányelv nem megfelelő átültetése miatt (a Francovich vonal).

Az, hogy egy irányelvi rendelkezés rendelkezik-e, és melyik joghatással a fentiek közül konkrét ügyekben, a Bíróság által kialakított feltételek fennállása, vagy annak hiánya dönti el.

Dr. Blutman László

egyetemi docens

Szegedi Tudományegyetem

Állam- és Jogtudományi Kar

 

Jegyzetek

  1 L. Blutman L.: Magyarázatok az irányelvek horizontális alkalmazására. Európai Jog, 2005. november, 15. o.

 2 Craig, P. – De Búrca, G.: EU Law. Oxford 2003. 179. o., valamint Weatherill: Breach of Directives and Breach of Contract. ELR 26(2001) 184. o., Lenz, M. – Sif Tynes, D. – Young, L.: Horizontal What? Back to Basics ELR 25(2000) 509. o.

 3 Pl. 9/73 Carl Schlüter v Hauptzollamt Lörrach [1973] ECR 1135, 30. pont

 4 Pl. 26/62 van Gend & Loos v Netherlands Inland Revenue Administration [1963] ECR 0003; C-46/93 és C-48/93 Brasserie du Pecheur SA v Bundesrepublik Deutschland és The Queen v Secretary of State for Transport, ex parte: Factortame Ltd és mások [1996] ECR I-1029, 23. pont

 5 Amennyiben állam, állami szerv, vagy állami ellenőrzés alatt lévő szerv, vertikális jogvitákban, ld. már a Marshall ügytől kezdve.

 6 106/77 Amministrazione delle Finanze dello Stato v Simmenthal SpA [1978] ECR 0629, 22. pont

 7 14/83 von Colson és Kamann v Land Nordrhein-Westfalen [1984] ECR 0189.

 8 L. C-106/89 Marleasing v La Comercial Internacional de Alimentacion [1990] ECR 4135, AG van Gerven, 7. pont

 9 L. pl. 9/73 Carl Schlüter v Hauptzollamt Lörrach [1973] ECR 1135, 30. pont

10 31/78 Francesco Bussone v Ministere italien de l’agriculture [1978] ECR 2429, 29-31. pont

11 118/94 Associazione Italiana per il World Wildlife Fund és mások v Regione Veneto [1996] ECR I-1223, C-72/95 Aannemersbedrijf P. K. Kraaijeveld BV e.a. v Gedeputeerde Staten van Zuid-Holland [1996] ECR I-5403; Lenz az esetek ezen csoportjához sorolja a Verholen ügyet is, ahol a felperes oldalán nem jelent meg jog, hanem csak érdekeltség, C-87/90, C-88/90 és C-89/90 A. Verholen és mások v Sociale Verzekeringsbank Amsterdam [1991] ECR I-3757, l. Lenz, M. – Sif Tynes, D. – Young, L.: Horizontal What? Back to Basics ELR 25(2000) 511. o., hasonlóan l. Downes, T. – Hilson, C.: Making Sense of Rights: Community Rights in EC Law. ELR 24(1999) 132-133. o.

12 14/83 Von Colson és Kamann v Land Nordrhein-Westfalen [1984] ECR 0189, 26. pont

13 L. pl. Császár M.: Az irányelvek közvetlen hatálya. Acta Jur. et Pol. Tom. LIV. Fasc. 4.  (1998) 7. o.

14 84-71 SpA Marimex v Ministero delle Finanze [1972] ECR 0089, 5. pont

15 Nem szabad a két kifejezés általános jogi értelméből kiindulni, mert az fogalmi zűrzavarba torkollhat. Valószínű, hogy a joghatás – hatály – alkalmazhatóság összevetéséről külön tanulmányt lehetne írni, ez azonban megspórolható, ha a közvetlen hatálynak és a közvetlen alkalmazhatóságnak speciális értelmet tulajdonítunk, ahogy az a közösségi jogból leszűrhető.

16 Kecskés L.: EU-jog és jogharmonizáció. Budapest 2003., 344–346. o., és Várnay E. – Papp M.: Az Európai Unió joga. Budapest, 2005. 256–263. o., Európai közjog és politika (Szerk.: Kende T. – Szűcs T.) Budapest 2002. 570. o., Medhurst, D.: EU Law. Oxford 2001. 32–38.o. Velük szemben Szalayné Sándor Erzsébet finom megkülönböztetést tesz a kettő között, azonban ezt másra alapozza, mint amire az én érveim irányulnak, ld. Szalayné Sándor E.: Az Európai Unió közjogi alapjai. I. kötet. Pécs 2003. 223. o.

17 Winter, J. A.: Direct Applicability and Direct Effect: Two Distinct and Different Concepts in Community Law. CMLR 9(1972) 425. o., néhány vonatkozásban utal rá pl. Edward, D.: Direct effect – myth, mess or mystery? Il diritto dell’Unione Europea 7(2002) 216. o., vagy Kecskés L.: EU-jog és jogharmonizáció. Budapest 2003., 352–353.o.

18 Hasonló kiindulópontra nézve ld. Bodnár L.: Alkotmány, nemzetközi szerződés, EU-jog (avagy a közjogi harmonizáció deficitje). In: Magyarország és EU. Pécs 2001. 30. o., Gautron, J-C.: Droit européen. Paris 1997. 159. o., ugyancsak ld. Edward cikkét, idézve az előző pontban.

19 L. pl. C-453/02 Finanzamt Gladbeck v Edith Linneweber és C-462/02 Finanzamt Herne-West v Savvas Akritidis [2005] ECR I-0000.

20 Pl. 33/64 Betriebskrankenkasse der Heseper Torfwerk GmbH v Egbertina van Dijk [1965] ECR 0131.

21 C-431/92 Bizottság v Németország (Grosskrotzenburg) [1996] ECR I-2189, 26. pont

22 Erről ld. még Edward, D.: Direct effect – myth, mess or mystery? Il diritto dell’Unione Europea 7(2002) 225. o.

23 C-397-403/01 Bernhard Pfeiffer és mások v Deutsches Rotes Kreuz, Kreisverband Waldshut eV [2004] ECR I-8835, AG Ruiz-Jarabo Colomer, 36. pont

24 C-19/90 és C-20/90 Marina Karella és Nicolas Karellas v Minister for Industry, Energy and Technology és Organismos Anasygkrotiseos Epicheiriseon AE [1991] ECR I-2691; C-381/89 Syndesmos Melon tis Eleftheras Evangelikis Ekklissias és mások v Görögország és mások [1992] ECR I-2111.

25 Hasonlóan Császár M.: Az irányelvek közvetlen hatálya. Acta Jur. et Pol. Szeged, Tom. LIV. Fasc. 4. (1998) 11. o.

26 Downes, T. – Hilson, C.: Making Sense of Rights: Community Rights in EC Law. ELR 24(1999) 121. o.

27 Weatherill: Breach of Directives and Breach of Contract. ELR 26(2001) 184. o.

28 C-443/98 Unilever Italia SpA v Central Food SpA [2000] ECR I-7535.

29 L. Edward, D.: Direct effect – myth, mess or mystery? Il diritto dell’Unione Europea 7(2002) 224. o

30 C-97/96 Verband deutscher Daihatsu-Händler eV v Daihatsu Deutschland GmbH [1997] ECR I-6873., 23–26. pont.

31 C-192/94 El Corte Inglés SA v Cristina Blazquez Rivero [1996] ECR I-1281.

32 C-196/02 Vasiliki Nikoloudi v Organismos Tilepikinonion Ellados AE [2005] ECR I-00000, 72. pont

33 Craig, P. – De Búrca, G.: EU Law. Oxford 2003. 178–182. o., Prechal egyenesen a közvetlen hatály feltételeinek „kaméleon” jellegéről ír, szerinte e feltételeket a Bíróság kiszélesítette és felhígította, ld. Prechal, S.: Does Direct Effect Still Matter? CMLR 37(2000) 1059. és 1068. o.

34 L. pl. Le Hardy de Beaulieu, L.: L’Union Européenne. Namur 2003. 22. o., Medhurst, D.: EU Law. Oxford 2001. 34. o.

35 C-389/95 Siegfried Klattner v Elliniko Dimosio [1997] ECR I-2719, 33. pont, hasonlóan C-246, 247, 248, 249/94 Cooperativa Agricola Zootecnica S. Antonio és mások v Amministrazione delle finanze dello Stato [1996] ECR I-4373, 18. pont

36 Craig és de Búrca például arra a következtetésre jutott, hogy a Bíróság már a van Gend en Loos ügyben is, a közvetlen hatály feltételeinél, tulajdonképpen csak a self-executing (önvégrehajtó) normák nemzetközi jogban ismert jelenségére és problémájára utalt, Craig, P. –De Búrca, G.: EU Law. Oxford 2003. 185. o. L. erre továbbá Bodnár L.: A nemzetközi szerződések és az állam. Budapest 1987. 103–115. o.[/hidepost]