Publikáció: Magyarázatok az irányelvek horizontális alkalmazására

Dr. Blutman László: Magyarázatok az irányelvek horizontális alkalmazására

Alaptételek az irányelvek belső jogvitákban történő alkalmazására

A közösségi jog közvetlen hatályának kérdése időről-időre vitákat kavar, amióta csak az Európai Bíróság a van Gend en Loos ügyben megvetette az elmélet elvi alapjait. A jelen munkában én a közvetlen hatály kérdését egy viszonylag szűk keresztmetszetben vizsgálom: csak az irányelvek, irányelvi rendelkezések tekintetében, és horizontális belső jogvitákban. A szokásoknak megfelelően horizontális jogviták vagy jogviszo­nyok alatt azon jogvitákat vagy jogviszonyokat értem, mely magánfelek között áll fenn, míg ezzel szemben vertikális jogvitában vagy jogviszonyban az egyik fél állam, állami szerv, vagy annak ellenőrzése alatt álló szervezet.  

[hidepost=0]

Az irányelvek hatályára vonatkozó alaptételeket a Bíróság a nyolcvanas-kilencvenes években alakította ki. Ezek a következők szerint összegezhetők.

Az EK-Szerződés 249. cikke alapján az irányelvek keretjogszabályok, melyeket a tagállamoknak címez a közösségi jogalkotó, így ez kötelezettséget csak a címzett tagállam irányába keletkeztet. Ebből következően magánfélre nem róhat kötelezettséget, és nem is hívható fel ebből a célból. Tekintettel arra, hogy az irányelv kötelező jogszabály, kötőerejénél fogva, a címzett tagállammal, annak szervével, vagy ellenőrzése alá tartozó szervvel szemben kivételesen felhívható belső jogvitában is. Ez akkor lehetséges, ha az állam az irányelvet nem, vagy nem megfelelően ültette át az előírt határideig, és a közvetlen hatály feltételei egyébként fennállnak (kellően világos és pontos, valamint feltétel nélküli rendelkezés legyen). Irányelvnek azért nem lehet horizontális közvetlen hatálya, mivel a Közösség túllépné a hatáskörét, ha nem rendeletben vagy határozatban, hanem irányelvben írna elő kötelezettséget magánfeleknek, és ilyen körülmények között ez sértené a jogbiztonság elvét is. E tételeket a Bíróság alapvetően a Marshall (I) és a Faccini Dori ügyekben írta körül és erősítette meg (bár számtalanszor megismételte és finomította más ügyekben is), így a továbbiakban Marshall (I) – Faccini Dori tételeknek nevezem e megállapításokat.1

Kiemelendő, hogy a Bíróság emellett az irányelveknek bizonyos egyéb, a közvetlen hatályt el nem érő joghatásokat is tulajdonított horizontális jogviszonyokban. Ilyen, hogy egy irányelv, a tárgyánál fogva ahhoz kapcsolódó belső jogszabály értelmezésének alapja és mércéje (a közösségi joggal való összhangban történő értelmezés kötelezettsége, mint közvetett hatály). Idesorolható az is, hogy egy irányelv átültetésének hiányából, vagy a helytelen átültetésből kárigény keletkezhet az állammal szemben magánfél részéről is – bizonyos feltételek esetén.

A Marshall (I) – Faccini Dori tételek a kilencvenes évek közepétől látszólag komoly kihívással néznek szembe.

Horizontális joghatások – az alaptételek eróziója?

A fenti, első pillantásra szilárdnak és egységesnek tűnő konstrukció ellentmondásait, a gyakorlat lassan a felszínre hozta. A kommentátorok, ezen alaptételek eróziójának megindulását, alapvetően a CIA Security ügyhöz2 kötik azzal, hogy más ügyekben ez a folyamat kiteljesedett. Ez annyiból téves, hogy ezt az ügyet (1996. április 30.) megelőzte két másik ügy, a Pafitis ügy (1996. március 12.) és a Bernáldez ügy (1996. március 28.), ahol már ugyancsak az irányelvek sajátos alkalmazása figyelhető meg horizontális jogvitákban.3

A CIA Security ügy közismert a magyar irodalomban, sokrétűen elemezték, így részletesebb ismertetést nem kíván.  Egy szempontból mégis szükséges visszanyúlni hozzá. Álláspontom szerint, ez az ügy, a későbbi ügyekkel szemben, tényállásának sajátosságai folytán, a legtisztábban hozta felszínre azt, hogy mennyire kétséges lehet fenntartani a vertikális és horizontális jogviszonyok kettősségét az irányelvek joghatásainak megállapításánál.

Biztonsági riasztórendszereket forgalmazó cégek közötti perben, belga bíróság előtt, a felperes tisztességtelen verseny miatt perelte az alpereseket. Ezek ugyanis azt terjesztették, hogy a felperes jogellenesen forgalmazta biztonsági riasztórendszerét, mert azt nem engedélyezték a belga jogszabályoknak megfelelően a belga hatóságok. Ez ugyan igaz volt, de a felperes szerint a vonatkozó belső műszaki előírások ellentétesek voltak a közösségi joggal, mert ezeket nem jelentették be a Bizottságnak, ahogy azt a műszaki szabványok és szabályok terén történő információ-szolgáltatási eljárás megállapításáról szóló 83/189/EGK irányelv 8. és 9. cikke megkívánta. Így az engedélyeztetés hiánya nem volt jogszerűtlen.

A legfontosabb kérdés az volt, hogy a perben a belga bíróság alkalmazhatja-e azon belső jogszabályokat, melyekről, az irányelvben foglalt kötelezettséget megszegve, a belga hatóságok nem tájékoztatták a Bizottságot. A válasz igen, amennyiben a Bíróság követi azt a tételt, hogy az irányelveket nem lehet alkalmazni horizontális jogvitákban. A nem válasz, a 83/189/EGK irányelvet gyanúsan közvetlen hatállyal ruházza fel.

A jogszabályba foglalt műszaki előírások betartása és betartatása, elsősorban egy gazdasági szereplő és az állam kapcsolatában nyilvánulhat meg, tehát vertikális jogviszony. A tényállás furcsasága az, ahogy ez az eredendően, és tartalmilag vertikális kapcsolat átfordul magánfelek közötti jogviszonnyá és jogvitává. A perbeli kérdés azon dől el, miszerint alperesek kellő alappal állították-e, hogy felperes jogszerűtlenül forgalmazza a termékét. A jogszerűtlenség mércéje viszont egy vertikális jogviszony tartalmi elemét adó belső jogszabály, és a jogszerűtlenség kérdését az dönti el, hogy ezen jogszabállyal szembeszegezhetőek-e az irányelv szabályai. A magánfelek közötti jogvita csak a dió héja. A magva azonban olyan probléma, mely jellegében vertikális, azaz közjogi jellegű.

Ugyanakkor az irányelv joghatásánál, a horizontális és vertikális megközelítés kettősségének tarthatatlanságára az mutat rá, hogy egy közigazgatási eljárásban a felperes cég a Marshall (I) döntés nyomán gond nélkül felhívhatta volna az irányelvet, hogy kivédje a belső szabályozás rá kedvezőtlen hatását. Ezt viszont, a Faccini Dori döntés alapján, elvileg nem teheti meg ebben a jogvitában, mert magánfelekkel áll szemben.

Mindez elég-e ahhoz, hogy a Bíróság tágítsa az irányelvek horizontális joghatását? Az Európai Bíróság következtetése szerint, a 83/189/EGK irányelv 8. és 9. cikkére magánszemélyek nemzeti bíróság előtt hivatkozhatnak, és e cikkek kizárják egy olyan tagállami műszaki szabály alkalmazását, amelyet nem közöltek a Bizottság felé (55. pont). Az indokolás nem teljes körű, és elsősorban az irányelv sajátosságaira fókuszált. Eszerint az irányelv célja az, hogy a megelőző ellenőrzéssel védje az áruk szabad mozgását, és a közlési kötelezettség ennek fontos jogi eszköze. A közlési kötelezettség megfogalmazása feltétel nélküli és kellően pontos, és ennek elmulasztása így olyan lényegi eljárási hibát jelent, amely a nem közölt műszaki szabályok alkalmazhatatlanságát eredményezi a magánszemélyek vonatkozásában. A Bíróság külön megjegyzés nélkül ment el amellett, hogy horizontális jogvitáról van szó, és láthatóan nem érezte szükségét annak, hogy a következtetéseit megpróbálja összhangba hozni a Marshall (I) – Faccini Dori tételekkel. A Bíróság azzal, hogy a kellően pontos és feltétel nélküli irányelvi rendelkezésre hivatkozott, a közvetlen hatály szokásos ismérveit emelte ki, tehát joggal következtethető, a rendelkezések ilyetén alkalmazása, egyben azok közvetlen hatályát jelenti.

A Bíróság tudatában volt az ügy jelentőségének, de az indokolás tömörsége és hiányai kétségtelenül a Bíróság tagjai közötti vitára utalnak. Ez sok spekulációnak nyitott teret abban a tekintetben, hogy miképpen hozható összhangba a döntés a korábban kialakított gyakorlattal. Az alábbiakban összefoglalt magyarázatok némelyikét a későbbi ügyek részben vagy egészben tarthatatlanná tették.

Magyarázatok a Pafitis vonalhoz tartozó ügyekre

1. Irányelvbe foglalt különleges, eljárási kötelezettség kivételes joghatást keletkeztethet?

A CIA Security ügy kapcsán felvethető, hogy az ügy tárgyát képező 83/189/EGK irányelv 8. és 9. cikke különleges – közlési – kötelezettséget ír elő az államoknak. Az irányelvi rendelkezések általában tartalmi jogharmonizációt céloznak, itt viszont a jogalkotás formai oldalával összefüggésben tartalmaz kötelezettséget (közlési kötelezettség), ami akár rendeletben is szabályozható lett volna. A különleges kötelezettséghez különleges joghatás társul, mégpedig az, hogy magánfelek közötti jogvitában is kizárható a formai értelemben, (előzetes közlés híján) hibásan alkotott belső jogszabály alkalmazása.  A Marshall (I) – Faccini Dori vonal ezzel nem dőlne meg, csak kivételként, kivételes joghatásokkal is számolni kell.4

A Bíróság joggyakorlata azonban arról tanúskodik, hogy nem kívánja leszűkíteni erre az irányelvre döntésének következményeit.  Így például a Smithkline ügyben5, az Unilever (Ausztria) felperes amiatt perelte be alperest, mert álláspontja szerint, az egyik, Ausztriában forgalmazott fogkrémjén félrevezető, és az osztrák szabályokat sértő információt tüntetett fel a fogszuvasodás és fogkőképződés megelőzésével kapcsolatban. Alperes szerint, viszont a feltüntetett információ megfelel a kozmetikai termékekre vonatkozó tagállami jogszabályok harmonizációjáról szóló 76/768/EGK irányelvben foglalt feltételeknek. A Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság), miután szembesült azzal, hogy az osztrák szabályozás a perbeli helyzetben szigorúbb, mint az irányelv, előzetes döntésért folyamodott az Európai Bírósághoz. A Bíróság szerint, az irányelv 6. cikk (3) bekezdése „kizárja” az olyan nemzeti jogszabály alkalmazását, mint amilyenre az előterjesztő bíróság hivatkozott.

A Smithkline ügyben az államnak nem eljárási, hanem anyagi jogi jogharmonizációs kötelezettsége volt. Az irányelv helytelen átültetése viszont azzal a joghatással járt, hogy magánfél alperes jogvitájában felhívhatta magánfél felperessel szemben, és így a horizontális joghatás megállapítható volt. Ilyen joghatás tehát nem csak a 83/189/EGK irányelvhez kötődhet, és nem csak eljárási kötelezettség megsértése esetén állhat be.

2. A horizontális joghatás csak szerződésen kívüli jogviszonyokra terjedhet ki, ahol nagyobb szerepet játszanak a közjogi elemek?

A CIA Security és a Smithkline ügy tisztességtelen versennyel kapcsolatos ügy volt, bár más-más irányelv alkalmazása merült fel, és eltérő jellegű állami jogszabályok alkalmazását zárta ki a Bíróság. Ezért természetes a kérdés, hogy horizontális szerződéses jogviszonyokban mutatkozhat-e az irányelveknek közvetlen joghatása. A Bíróság joggyakorlata alapján erre a kérdésre igen a válasz. Az Unilever Italia ügy mutatja, hogy a 83/189/EGK irányelv ilyen jogviszonyokban is közvetlen joghatásokkal bírhat.6 Az ügyben a jogkérdés abból adódott, hogy joga van-e alperesnek megtagadni az olívaolaj-szállítmány átvételét és a fizetést, ahol az üvegeken a szállító felperes nem tüntette fel az olasz jogszabály által megkövetelt származási helyet, de amely belső jogszabályt Olaszország a fenti irányelv megsértésével alkotott. A vételárért perelő felperes javára befolyásolta a jogvitát az, hogy az Európai Bíróság szerint a kérdéses belső jogszabály alkalmazását az irányelv kizárja, így a címkére vonatkozó belső jogszabályi követelményt nem lehet érvényesíteni.

A Unilever Italia ügy éppen arra példa, hogy klasszikus, magánjogi, szerződéses jogviszonyokban is érvényesülhet egy irányelv belső jogszabályt kizáró joghatása, amennyiben a belső jogszabály azzal ellentétes. Nem tartható az a szűkítés ennek folytán, hogy egy irányelv kizáró joghatása a szerződéses, magánjogi jogviszonyokban nem érvényesülhetne. Más szempontok és tényezők jönnek tehát figyelembe e joghatás behatárolásánál, és a Marshall (I) – Faccini Dori tétellel történő összehangolásnál.

3. A Pafitis- típusú ügyekben a Bíróság közjogi kérdéseket döntött el, a közjogi elem dominált, és leplezett vertikális jogviszonyokról volt szó?

Több kommentátor úgy kívánja összeegyeztetni a CIA Security ügytől kezdve kibontakozó gyakorlatot a korábban megállapított alaptételekkel, hogy hangsúlyozza azokat a közjogi elemeket, melyek ezen ügyekben kétségtelenül előfordulnak.7 Így a tisztességtelen versennyel kapcsolatos ügyeket is alapvetően közjogiaknak fogják fel, ahol az állam szabályozó hatalma elsődlegesen érvényesül. Az Európai Bíróság eszerint magánjogi jogvitákba burkolt közjogi kérdésekben biztosított volna közvetlen hatályt a közösségi irányelvek javára.

Ezen teóriában sok igazság lehet, hiszen a legkülönbözőbb jogviszonyokban is kimutatható a közjogi elem. Például a Candolin ügyben8 a finn legfelsőbb bíróság azzal a kérdéssel nézett szemben, hogy kötelező gépjármű felelősségbiztosítás keretében korlátozható vagy kizárható-e a biztosító helytállási kötelezettsége egy balesetet szenvedett személygépkocsi ittas utasaival szemben, akik észlelték illetve észlelhették volna, hogy a vezető szintén ittas, ennek ellenére utaztak a gépjárműben. A finn szabályok szerint kizárható, azonban a tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló 84/5/EGK irányelv, valamint a gépjármű-használattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 90/232/EGK irányelv ilyen kizárást nem ismer. A Bíróság kimondta, hogy a két irányelv szabályai kizárják a kérdéses finn jogszabály alkalmazását az ügyben.

Lehet-e az irányelv kizáró joghatását úgy magyarázni, hogy mivel itt kötelező biztosításról lévén szó, ténylegesen közjogi jogviszonyt szabályozott a belső jogszabály, és így a felpereseknek az alperes biztosító elleni igénye közjogi eredetű, és mögötte az állam elleni igény van? Ez a magyarázat aligha tartható.

Először is az, hogy mi számít közjogi, és mi magánjogi jogviszonynak, igen vitatott, és a két jogterület határai különböző helyeken húzódhatnak és húzódnak az egyes tagállamok jogrendszereiben. Ez a megkülönböztetés nem vezet pontos, a gyakorlatban is használható eredményre. Másodszor, a Marshall (I) döntés arról szól, hogy az irányelvnek közvetlen hatálya az állammal, állami szervvel szemben lehet oly módon, hogy bizonyos feltételek esetén abból közvetlenül kötelezettség hárulhat rá magánféllel szemben. Ettől eltérően, egészen mást jelent az, hogy közjogi jellegű jogviszonyban magánféllel szemben is felhívható lenne az irányelv, és az közvetlen joghatásokkal bír. Az érvelés így nem az elemzett esetek összeegyeztetését szolgálja a korábban megszilárdult tételekkel, hanem éppen arra mutat rá, hogy azokon mintha már túllépett volna a Bíróság.

Harmadszor, a közjogi-magánjogi megkülönböztetés nem határol be semmit, és nem határolja el a jövőre is nézve azon esetek körét, amelyek során az irányelvek kizáró joghatással bírnak. Ez azért van, mert minden jogviszonyban, amelyre vonatkoztatva egy belső jogszabály tárgyi jogot állapít meg, felfedezhető valamilyen közjogi vonás. Ha egy életviszonyt jogszabály szabályoz, minden esetben bele lehet látni valami „közjogi színezetet”, hiszen a közérdek, a közhatalom betüremkedik a viszonyba, akár ius cogens, akár ius dispositivum formájában. Ez akkor is levezethető, ha az adott, szabályozott viszony a legklasszikusabb magánjogi jogviszony. Így nincsenek határvonalak, nem tudni, mikor „nem dominál már” a közjogi elem.

Negyedszer, nem lehet leplezett vertikális jogviszonyról sem beszélni. A CIA Security üggyel összefüggésben hivatkoznak arra többen, hogy a felperes cégnek tulajdonképpen, és elsődlegesen a belga állammal szembeni igénye mutatkozott meg, a két, ugyancsak magánfél alperessel szembeni perben. Ez a magyarázat elmossa a lényeget: a felperes magánfelekkel szemben hivatkozott egy belső jogszabály alkalmazhatatlanságára, és nem az állammal szemben, mivel az állam nem volt fél az eljárásban. Egy jogvita vagy vertikális, vagy horizontális. Nincs értelme olyan konstrukciónak, hogy egy horizontális jogvitában „leplezett vertikális jogviszony” bújik meg.

Amennyiben ezt a gondolatmenetet alkalmazzuk például a Faccini Dori ügyre, fordított ítéletet kellett volna hozni a Bíróságnak: ott is lehet közjogi elemről beszélni, vagy „leplezett vertikális” jogviszonyról, hiszen felperes a szerződéstől való elállást lehetővé nem tevő belső jogszabályt támadta közvetve a 85/577/EGK irányelvre támaszkodva, ilyen értelemben tehát állammal szembeni „igénye” is volt.

4. A Bíróság nem is nyilatkozik az alkalmazott irányelv hatályáról?

Kérdésként vetődik fel, hogy a Bíróság valójában nyilatkozik-e egy irányelvi rendelkezés hatályáról, amikor megállapítja, hogy az „kizár” egy belső jogszabályt, vagy egyszerűen csak értelmezi az adott norma szövegét. Utal-e arra a Bíróság, hogy mit kell tenni az előterjesztő bíróságnak, vagy sem. Vannak nézetek, melyek szerint a Bíróság ezekben az ügyekben nem tesz mást, mint megállapítja egy irányelvi rendelkezés értelmét, de annak hatályáról, alkalmazásáról ténylegesen nem nyilatkozik.9 Megállapíthatja ugyan, hogy az irányelv tartalmilag kizárja-e egy tárgyánál fogva kapcsolódó belső jogszabály tartalmát, azonban nem nyilatkozik ennek következményeiről, az ellentét feloldásáról – tehát a kérdéses közösségi norma közvetlen hatályáról sem.

A felvetés arra irányul, hogy a „kizárás” az alkalmazásra is vonatkozik (ekkor hatályt állapít meg), vagy pusztán a jogszabályok tartalmi viszonyára (ekkor nem utal a hatályra). Ez utóbbi esetben a Bíróság a kizárást olyan értelemben használja, hogy egy közösségi jogi norma tartalma „nem fér össze”, vagy „nem egyeztethető össze” egy másik (belső jogi) norma tartalmával. Vegyünk néhány példát, ahol a Bíróság különböző formában ugyan, de hasonló kizáró joghatást tulajdonít valamely közösségi normának (kiemelések a szerzőtől).

(A) A fent idézett, a biztosítási joggal kapcsolatos Candolin ügyben a Bíróság a következőképpen válaszolt az előterjesztő bíróság kérdésére: „…a Második Irányelv 2(1) cikke és a Harmadik Irányelv 1. cikke kizár egy olyan nemzeti szabályt, mely lehetővé teszi a kötelező gépjármű-biztosítás alapján járó jóvátétel megtagadását, vagy aránytalan módon történő korlátozását azon az alapon, hogy az utas közrehatott az általa elszenvedett sérülés vagy kár bekövetkeztében…” (35. pont)

(B) A Bíróság a Kohll ügyben a következőt mondta (közvetlen hatályú szerződéses rendelkezés tekintetében): „…a[z EK-] Szerződés 59. cikke kizárja az alkalmazását bármely nemzeti szabálynak, melynek olyan hatása van, hogy a tagállamok között nyújtott szolgáltatást terhesebbé teszi, mint az egy tagállamon belüli szolgáltatás nyújtását.” 10 Horizontális jogvitában alkalmazott irányelvnél, a hasonló formulára nézve lásd a már hivatkozott Smithkline, vagy a Pippig Augenoptik ügyet.11

(C) A közösségi  norma kizár valamilyen cselekvést, aktust, melyet egy belső jogszabály az állam szervének vagy a félnek enged vagy előír. Így a Webb ügyben a Bíróság következtetése az, miszerint: „…a 76/207 irányelv 2(1) cikke, az 5(1) cikkel együtt, kizárja egy munkavállaló elbocsátását, akit határozatlan időre vettek fel azzal a céllal, hogy helyettesítsen egy másik munkavállalót, ez utóbbi anyasági szabadsága alatt, és aki ennek nem tud eleget tenni, mert a felvétel után röviddel ő maga is terhes lett.”12

(D) A Bíróság a CIA Security ügyben a következőképpen válaszolt az előterjesztő bíróság kérdésére: „Azt kell tehát válaszolni az ötödik és a hatodik kérdésre, miszerint a 83/189 irányelv 8. és 9. cikkét úgy kell értelmezni, hogy ezekre magánszemélyek a nemzeti bíróság előtt hivatkozhatnak, amelynek meg kell tagadnia egy olyan tagállami műszaki szabály alkalmazását, amelyet nem közöltek az irányelvnek megfelelően.”13

(E) A Bíróság a Lidl Italia ügyben, ugyancsak a műszaki szabályok közlési kötelezettségének elmulasztását megállapítván, (a CIA Security ügyhöz hasonlóan), a következőképpen foglalt állást:  „A 98/48 irányelvvel módosított 98/34 irányelv 8(1) cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapján a nemzeti bíróságok megtagadhatják egy olyan műszaki szabályozásnak minősülő nemzeti jogszabály alkalmazását, mint a 2001. március 23-án elfogadott 93/2001. sz. törvény 19. cikke, amennyiben arról, elfogadása előtt, nem küldtek értesítést az Európai Közösségek Bizottságának.”

Kérdés, hogy e példákban elvileg, és a gyakorlatban, azonos joghatásokat tulajdonít-e a Bíróság az előtte fekvő irányelvi rendelkezéseknek. Amennyiben a kizárást a jogszabályok tartalmára vonatkoztatjuk, a következőket látjuk. A jogesetek szövegszerinti elemzése a kizárás ilyen felfogását csak az (A) és (C) esetnél engedi meg. Sőt a (C) esetben idézett Webb ügyben a Bíróság kifejezetten így fogta fel a „kizárást”. Ellenben a (B), (D) és (E) esetek kifejezetten a közösségi norma alkalmazására vonatkoznak, és ezeknél nem lehet a Bíróság következtetéseit pusztán a normák tartalmi viszonyára vonatkoztatni.

Amennyiben a kizárást az irányelv alkalmazására, és így a hatályára vonatkoztatjuk, az (A) és (B) eset azonosítható, mert gyakorlati szempontból mindegy, hogy egy jogszabályt zár ki egy irányelv, vagy egy jogszabály alkalmazását. Az (A) fordulat az általánosabb, a (B) a pontosabb, és ez utóbbi van inkább összhangban a Simmenthal (II) döntéssel.

A (C) esetben használt megfogalmazás nem a belső jogszabályt veszi célba, hanem az ezen a jogszabályon alapuló, vagy azzal összhangban lévő megoldást, cselekvést, gyakorlatot. Ez jobban az adott ügyhöz tapadó megoldás, hiszen nyitva áll a lehetőség, hogy a tényállásban szereplő cselekvés, gyakorlat nem teljesen felel meg a belső jogszabálynak sem.

Az (A), (B) és (C) esetek gyakorlati szempontból azonosíthatóak, amennyiben – elsősorban a (C) esetnél – a Bíróság nem utal kifejezetten arra, hogy a kizárást az irányelv értelmi, tartalmi vonatkozásaira, és nem a hatályra használja. Ez volt a helyzet a Webb ügynél, vagy az ugyanazon irányelvre vonatkozó, hamarabb eldöntött Dekker vagy Habermann-Beltermann ügynél.14 Ez utóbbiban, ahol a Bíróság ugyancsak (C) típusú következtetést vont le, az alperes utalt rá, hogy a 76/207/EGK irányelvnek nincs közvetlen hatálya. A Bíróság, azonban azt válaszolta, hogy ő csak az irányelv tartalmát elemzi abból a célból, hogy utána ez alapján a tagállami bíróság eleget tehessen értelmezési kötelezettségének a belső jogszabályok tekintetében.15

A (D) eset már konkrétan előírja az előterjesztő bíróság számára, hogy mit kell tennie a közösségi jog alapján, az adott helyzetben milyen közösségi jogból adódó kötelezettségei vannak. Összevetve azonban az (E) formulával, zavarossá válik a helyzet. A (D) és (E) esetek kapcsán felhozott ügyek, a CIA Security esetjogi vonalhoz kapcsolódnak, és a 83/189/EGK irányelv, valamint a helyébe lépő 98/34 irányelv kérdéses rendelkezésének joghatását rögzítik. Eltérő joghatást jelent viszont, hogy az irányelvi rendelkezések miatt az előterjesztő bíróság köteles megtagadni a belső jogszabály alkalmazását, vagy ezt csak megtagadhatja. E szempontból a (D) és (E) eset összeegyeztethetetlen.

A fentiekből az a következetés vonható le, hogy az Európai Bíróság ezen ügyekben, legtöbbször a vizsgált irányelvi rendelkezések hatályáról nyilatkozott meg, és nem csupán azok tartalmára utalt, amikor a kizárásról beszélt. Ez nem áll szemben a Bíróság korábbi gyakorlatával, hiszen a Bíróság már a kezdetektől hangsúlyozta, hogy egy közösségi jogi norma értelmezése magában foglalhatja a norma hatályának megállapítását.

Az így levont következtetést nem zavarja a kizárás olyan megfogalmazása sem, mint amit például a Phytheron ügyben láthatunk: „Ebből következően a válasz az, hogy a Védjegy Irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, mint ami kizárja egy tagállamban egy olyan nemzeti szabály alkalmazását, mely alapján a védjegy tulajdonosa megakadályozhatja a védjegy által védett termék importját, amennyiben…”16 Az értelmezés ugyanis nemcsak a jogszabály tartalmi, fogalmi jellemzőit tárhatja fel, hanem az értelmezés a hatályra is utalhat.

5. Irányelveknek lehet közvetlen hatálya sajátos „háromoldalú joghelyzetekben”?

Számos kommentátor osztja azt a nézetet, hogy az irányelveknek lehet közvetlen hatálya sajátos háromoldalú joghelyzetekben, és azon ügyek, ahol magánfelek közötti jogvitában a Bíróság kizáró joghatást tulajdonított egy irányelvnek, ilyen háromoldalú joghelyzetet implikálnak.17 A háromoldalú jogviszony oldalain egy, valamilyen jogviszonyt a közösségi jog (irányelv) által meg nem engedett módon szabályozó vagy nem szabályozó állam, és két, egymással szembenálló, jogvitában álló magánfél áll. Bár ez az érvelés hasonlít ahhoz, amely a közjogi elemet hangsúlyozza horizontális jogvitákban, mégis külön kell említeni, mert Lackhoff és Nyssens külön elméletet épít erre, és a háromoldalú (trianguláris) viszonyok fogalmát hamar felkapta a szakirodalom.

Az érvelés mélyén itt is az bújik meg, hogy amennyiben horizontális jogvitáról van szó, valamelyik magánfélnek, valamilyen (burkolt) igénye áll fenn az állammal szemben a közösségi jognak nem megfelelő (és rá hátrányos) állami szabályozás miatt, és ezen igény kimenetele a másik magánfél jogi pozícióját is megváltoztathatja. Várnay ilyen helyzetként írja le a CIA Security és a Bernáldez ügyben adódott felállást.18

A probléma azonban ugyanaz, mint azt az előző pontban láttuk. Minden ügyet, ahol valamely tagállami szabályt támadnak, le lehet írni háromoldalú joghelyzetként, hiszen a hibás vagy állítólagosan hibás jogalkotás miatt bejön a képbe az állam. Itt azonban megint nincs megfelelő elhatárolási kritérium, hiszen, ahogy az előbb utaltam rá, a Faccini Dori ügyben is – ilyen értelemben – háromoldalú joghelyzet adódott, mégsem ismerte el a Bíróság a kérdéses irányelv közvetlen hatályát. Ugyanakkor nem lehet elfeledni azt, hogy horizontális jogvitákban magánfelek közötti eljárás folyik, az állam legfeljebb képletesen képzelhető oda a háromszög csúcsára, és ez a csúcs ráadásul egészen más dimenzióban van, mint a másik kettő.

A háromoldalú joghelyzetek elmélete sokkal jobban alkalmazható a vertikális jogviták egy sajátos válfajára. A Bizottság v Németország (Grosskrotzenburg) ügy19, ahová az elmélet gyökereit visszavezetik, ugyancsak vertikális jogvita volt.20 A vertikális jogviták e formájában, egy magánfél ugyan közvetlenül az állammal áll szemben, de a jogvita kimenetele egy másik, a vitában részt nem vevő magánfél joghelyzetét megváltoztathatja. Tipikusan ilyen ügyek a közbeszerzési jogviták21, egyes engedélyezési eljárásokkal kapcsolatos jogviták22, vagy egyes környezetvédelmi jogviták. A Wells ügyben23 a felperes támadta azt a hatósági határozatot (vertikális jogvita), mely – környezeti hatásvizsgálat nélkül – engedélyezett bányászati tevékenységet. A Bíróság ítélete szerint az ilyen hatásvizsgálatot előíró 85/337/EGK irányelvet közvetlenül fel lehet hívni az állammal szemben annak ellenére, hogy a hatásvizsgálat a bányászati tevékenység beszüntetésével járhat, és így más, az eljárásban részt nem vevő magánfelek hátrányba kerülnek.

Ebben a helyzetben vertikális, és nem horizontális jogvitáról van szó, legfeljebb a döntésnek lehetnek horizontális hatásai is. Itt az a kérdés, hogy más magánfelekre gyakorolt hátrányos joghatás, milyen feltételek mellett képezheti korlátját annak, hogy egy magánfél állami szervvel szemben egy irányelvet felhívjon. A Wells ügyben felmerülő, magánfeleket hátrányosan érintő hatásra illik talán legjobban az a kifejezés, amit Craig és de Búrca használ nagyhatású, és mély elemzéseket tartalmazó kézikönyvükben: „járulékos joghatás”. Azonban ők nem a Wells-típusú, vertikális jogvitákat magukban foglaló ügyekre alkalmazzák, hanem a horizontális jogvitákra.24 Így megemlítik a CIA Security, a Bernáldez, a Pafitis, a Smithkline vagy éppen a Unilever Italia ügyeket.

A Pafitis ügyben, egy görög bankban a hatóságok engedélyezték a tőkeemelést anélkül, hogy a közgyűlés erről döntött volna, ami megfelelt a görög szabályoknak, de szembenállt a 77/91/EGK irányelvvel, mely ilyen esetben mindig a részvényesek közgyűlésének beleegyezését és határozatát követeli. A részvényesek perelték a bankot és az új részvényeseket, mely (magánfelek közötti) perben kérdéses volt, hogy az irányelv felhívható-e. A Bíróság következtetése szerint igen, és az irányelv 25. cikke kizárja az ily módon végrehajtott tőkeemelést.

Nehéz látni, hogy az irányelv ezen hatása miért „járulékos”? A Bíróság utat nyitott az irányelvnek, és ezzel lényegében közvetlen hatályt (vagy valamilyen nagyon erős közvetlen joghatást) tulajdonított az irányelvnek a felperesek javára, az alperesekkel szemben. Ezért nehéz egyetérteni a szerzőkkel abban, hogy a fogalmat horizontális, és nem a Wells-típusú jogvitákra alkalmazzák.

6. Az irányelvek sajátos joghatást kaphatnak azon más, közvetlenül hatályos közösségi jogi normáktól, melyek végrehajtására alkották őket?

Ez a szellemes érvelés CIA Security, az Unilever Italia és a Lemmens ügyekben gyökerezik, ahol a Bíróság mindig hangsúlyozta, hogy a műszaki szabványok és szabályok terén történő információ-szolgáltatási eljárás megállapításáról szóló 83/189/EGK irányelvet a Tanács az áruk szabad mozgásának biztosítására alkotta, és többször utalt az EK-Szerződés 28. [volt 30.] cikkére, mely a mennyiségi korlátozás és az azzal azonos hatású intézkedés tilalmát tartalmazza, és amely egyébként közvetlenül hatályos rendelkezés. Sőt a Lemmens döntés éppen arra az alaptételre épült, hogy az irányelvre hivatkozni belső jogvitákban csak a céljának megfelelő okokból lehet, azaz az áruk szabad mozgásának biztosítása végett.

Hasonló járhatott a Centrosteel ügyben előterjesztést tevő bresciai bírónak a fejében.25 A jogkérdés az volt, hogy tartható-e az olasz szabályozás, mely a kereskedelmi ügynöki szerződések érvényességét ahhoz kötötte, hogy az ügynök vétesse magát nyilvántartásba a hatóságoknál. Ilyen feltétel azonban a tárgyánál fogva kapcsolódó, 86/653/EGK irányelvben nem volt található. A bíró kifejtette, hogy mivel az irányelvnek nincs közvetlen hatálya magánfelek közötti jogvitákban, és nem alkalmas az olasz jogszabály félretételére, ezért így közvetlenül az EK-Szerződés közvetlen hatályú rendelkezéseit kellene alkalmazni, melyek végrehajtására hozták az irányelvet. Ilyenek voltak például a személyek és szolgáltatások szabad áramlására vonatkozó, közvetlen hatályú szerződéses rendelkezések. A Bíróság azonban ezt elutasította, mert az irányelv szélesebb hatókörű, mint az EK-Szerződés vonatkozó rendelkezései, hiszen azok csak a határon átnyúló kapcsolatokra vonatkoznak; egyben megállapította – a korábbi, lényegileg hasonló tényállású Bellone döntéssel azonosan –, hogy az irányelv „kizárja” azt az olasz szabályozást, mely az ilyen ügynöki szerződés érvényességét másként szabályozza, mint az irányelv.

Úgy tűnik, hogy a Bíróság más eseteknél sem vevő erre a megoldásra, azonban egyértelműen soha nem zárta ki azt, hogy bizonyos helyzetekben a gondolatmenet alkalmazható lehet.26

7. „Kizáró hatás” vagy „helyettesítő hatás”?

Ez a magyarázat egy elegáns megkülönböztetésen alapul. Az irányelvi rendelkezés, amikor azt alkalmazzák egy belső jogvitában, esetenként csak kizárja valamely belső jogszabály alkalmazását (kizáró hatás), ám van, amikor a félretett jogszabály rendelkezéseit saját szabályaival egyben helyettesíti is (helyettesítő hatás). A magyarázat szerint, horizontális jogvitákban, egy irányelvnek lehet kizáró hatálya, de nem lehet helyettesítő hatálya.

Ezt az érvelést igen erőteljes formában formulázta meg először Saggio főtanácsnok az Océano Groupo ügyben, majd követte őt Léger főtanácsnok a Linster ügyben27. Az előbbi ügyben a felek enciklopédia vásárlására kötöttek részletvételi szerződést, melybe olyan joghatósági klauzulát foglaltak, hogy az eladó székhelyén működő barcelonai bíróságot kötötte ki vita esetére eljáró bíróságként. A nem fizető, és Barcelonától távol lakó vevőkkel szemben így itt indult eljárás.  Azonban éppen az eljáró bíróság részéről merült fel, hogy egy ilyen kikötés – tekintettel a Spanyolország távolabbi részein élő alperesekre – tisztességtelen (unfair) lehet, a fogyasztói szerződések tisztességtelen felté­teleiről szóló 93/13/EGK irányelv alapján, mely irányelvet azonban Spanyolország nem ültette át határidőre.

Saggio főtanácsnok úgy vélte, egy ilyen kikötés az ügy körülményei között tisztességtelennek minősíthető, de a spanyol joghatósági (hatásköri és illetékességi) szabályokat láthatóan nem lehetett értelmezés útján összeilleszteni az irányelv kívánalmaival. A főtanácsnok szerint, viszont az irányelv –, noha nem lehet közvetlen hatálya, alkalmas arra, hogy kizárja a vele ellentétes spanyol joghatósági szabályok alkalmazását az ügyben anélkül, hogy abból a magánfelekre közvetlenül jog vagy kötelezettség származna. Ez lenne a kizáró hatás lényege: az irányelv megakadályozza egy ellentétes belső szabály érvényesítését, de abból magánfelekre jogok és kötelezettségek nem származnak (tehát nem helyettesíti az irányelv a kizárt belső jogszabályt). Az irányelvnek az elmélet szerint kettős szerepe lehet: egyrészt megfelelő körülmények esetén jogok és kötelezettségek forrása (helyettesítő hatás – amennyiben közvetlen hatálya van), másrészt egy, a hierarchiában alacsonyabban fekvő jogszabály jogszerűségének mércéje. Kizáró hatása ez utóbbi funkciójából ered. Példaként hozta fel a CIA Security, a Bernáldez és a Bellone ügyeket, ahol a Bíróság burkoltan elismerte az irányelvek kizáró hatását, de nem a közvetlen hatályát.

A főtanácsnok az elméletet egyrészt az EK-Szerződés 249. [volt 189.] cikkére alapozza, mely szerint az irányelv kötelező jogszabály, és köti a tagállamot, másrészt a 10. [volt 5.] cikkre, mely alapján az államnak (így a bíróságnak, mint állami szervnek), mindent meg kell tenni, hogy a közösségi jog, így az irányelv céljai érvényesüljenek. Az egész elmélet hátterében tehát a közösségi jog elsőbbsége, szupremáciája áll. A kizáró hatás így független attól, hogy van-e közvetlen hatálya az irányelvnek egy adott belső jogvitában vagy nincs, a kizáró hatás nem a közvetlen hatály, hanem a közösségi jog elsőbbségének ismérve.

Ez az érvelés dogmatikailag is koncepciózus és szellemes. Bár a jövőre nézve, elvi szinten, akár iránymutató is lehetne a Bíróság joggyakorlata számára, álláspontom szerint, arra viszont nem alkalmas, hogy visszamenőleg, koherensen magyarázza az eddigi eseteket. 28

A legfőbb gyakorlati problémának annak elhatárolása tűnik, hogy mikor beszélhetünk csak kizárásról, és mikor már helyettesítésről. A helyettesítő hatás ugyanis mindig magában foglalja a kizárást, hiszen csak ennek folytán tud érvényesülni az irányelv valamely rendelkezése, a kizárt jogszabály helyett. Egyes esetekben pusztán kizáró hatást feltételezvén, viszont választ kell arra adni, hogy a kizárt jogszabály helyén mi az, ami a felek jogviszonyát a továbbiakban szabályozza (ez ugyanis nem lehet az irányelv, mert akkor már helyettesítő hatásról – és így közvetlen hatályról – beszélhetnénk). A problémát már felveti a Lenz–Sif Tynes–Young szerzőhármas is, de nem viszik végig az elemzést.29

A CIA Security ügy hálás példa az elmélet támogatóinak, hiszen az irányelv eljárási kötelezettséget tartalmazott csak a jogalkotás számára, így tartalmilag nem is helyettesíthette a kizárt belső jogszabályt. Az Océano Groupo ügyben, pedig a kizárandó belső (joghatóságot szabályozó) szabály volt eljárási jellegű, az irányelv más joghatósági szabályt nem állított a helyére, csak a kizárással utat adhatott volna más belső, a joghatóság meghatározására szolgáló jogszabály érvényesülésének. Mindebből levonhatnánk azt a következtetést, hogy az irányelvek kizáró joghatásáról csak akkor beszélhetünk, ha a kizárt jogszabály helyett egy másik belső jogszabály uralja tovább a felek jogviszonyát.

Ezen tétel gyakorlati alkalmazása, viszont rendkívül nehézzé válik, ha tartalmi, anyagi jogi jogharmonizációt céloz a kérdéses irányelv. Ekkor az irányelv és a vele ellentétben álló jogszabály jellegében azonos, ugyanazon tárgyra vonatkozó szabályokat tartalmaz, tehát az irányelv kizáró hatása szinte automatikusan magával vonhatja az irányelvi szabályok alkalmazását, és így elkerülhetetlenül helyettesítő hatást eredményezhet.

A Saggio főtanácsnok által is felhozott Bernáldez ügy30 büntetőügy volt, melyben a polgári jogi igény megítélésével összefüggésben merült fel a közösségi jogkérdés, a biztosító helytállási kötelezettségének fennállásával összefüggésben. A biztosító, a spanyol joggal és a biztosítási szabályzatával összhangban, nem fizetett a biztosított által okozott kárért, mert az ittas volt. Azonban a vonatkozó 72/166/EGK irányelv, védve a károsult érdekeit, nem ismert ilyen, ittasság miatti kivételt a helytállási kötelezettség vonatkozásában. A joghelyzetet fel lehet úgy fogni, hogy az irányelv a közösségi jog elsőbbsége alapján kizár egy olyan, az általános, belső jogi vagy szerződéses szabályok alóli kivételt, mely feltétel beállása mentesíti a biztosítót a helytállási kötelezettség alól. A kivétel kizárásával az általános helytállási kötelezettségre vonatkozó szabály lesz alkalmazandó, ez fogja meghatározni a polgári jogi igény vonatkozásában a felek jogi helyzetét. Azonban mi ennek az általános szabálynak a forrása? Lehet azt mondani, hogy ez a belső jog (ekkor valóban kizáró hatás van)? Azt is lehet azonban mondani, hogy az irányelvben foglalt általános helytállási kötelezettség érvényesül, miután az irányelv félretolta a belső jogban szereplő korlátozó kivételt, utat nyitva magának (ekkor már helyettesítő hatásról, és egyben közvetlen hatályról beszélhetünk).

A kizárás és helyettesítés a gyakorlatban egymásba folyik át.31 A Bíróság számára fontos szempont az, hogy az irányelv, annak alkalmazása során, megváltoztatja-e egy belső jogszabály érdemi (szubsztantív) hatókörét.32 Amennyiben igen, akkor már aligha lehet a helyettesítést és a kizárást elválasztani. A CIA Security vagy az Océano Groupo ügy olyan szerencsés példa azonban, ahol ez a gyakorlatban sem okozna nehézséget, de ezek a joghelyzetek inkább kivételnek tekinthetők. A Bíróság azonban még az Océano Groupo ügyben sem követte formailag Saggio főtanácsnok érveit – feltehetően a fenti ellenérvekre is tekintettel –, noha erre kiváló lehetősége nyílott volna.33

Alapvető kérdés az, hogy a fenti magyarázatokon túl, létezik-e egyéb, átfogóbb és koherensebb magyarázat, mely egységesen képes értékelni a Bíróság 1996 óta kialakult joggyakorlatát az irányelvek horizontális joghatásai tekintetében.

A probléma összegzése

A Pafitis, Bernáldez és CIA Security döntésekkel induló esetek sora látszólag aláásott néhány, az irányelvek joghatásaira vonatkozó alaptételt. Ugyanakkor a felszínen ellentétek feszülnek az idetartozó esetek között is, és a fejlemények gondolkodóba ejtették a kommentátorokat. Ám a Bíróság, azóta is, többször kinyilvánította, hogy a Marshall (I) – Faccini Dori tételek továbbra is élnek.34 Az alapvető kérdés, hogy van-e közös nevező, általános magyarázó elv a Bíróság joggyakorlatában azon esetek között, ahol horizontális jogvitákban irányelv alkalmazását látta lehetőnek a luxemburgi testület, és ezen esetek összeegyeztethetőek-e a Marshall (I) – Faccini Dori vonallal. További kérdés, hogy azokat a joghatásokat, vagy azok egy részét, melyeket horizontális jogvitákban a Bíróság tulajdonít az irányelveknek, lehet-e közvetlen hatálynak tekinteni.

A Bíróság nem törekszik egységes magyarázat felállítására, hiszen nem ez a feladata. Azonban a jelenlegi helyzetben az a következtetés leszűrhető a gyakorlatából, hogy a  Marshall (I) – Faccini Dori ügyekben felállított alaptételek továbbra is érvényesek, így egy irányelv nem rendelkezhet közvetlen hatállyal horizontális jogvitákban; ugyanakkor, többek között a jogbiztonság elvéből adódóan, az irányelvekből belső jogvitákban nem hárulhat kötelezettség magánfelekre. Ez tekinthető, a Bíróság által adott egységes magyarázó elvnek a Pafitis vonal ügyeit illetően, tehát ebből kell kiindulni.

 

Dr. Blutman László

egyetemi docens

Szegedi Tudományegyetem

Állam- és Jogtudományi Kar

 

Jegyzetek

 1 152/84 Marshall v Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority (Teaching) [1986] ECR 0723;  C-91/92 Faccini Dori v Recreb Srl [1994] ECR I-3325, de l. még C-192/94 El Corte Inglés SA v Cristina Blazquez Rivero [1996] ECR I-1281.

 2 C-194/94 CIA Security International SA v Signalson SA és Securitel SPRL [1996] ECR I-2201.

 3 C-441/93 Panagis Pafitis és mások v Trapeza Kentrikis Ellados A. E. és mások [1996] ECR I-1347; C-129/94 Rafael Ruiz Bernáldez [1996] ECR I-1829.

 4 Utal rá pl. Szpunar, M.: Direct Effect of Community Directives in National Courts. Centrum Europejskie Natolin, Varsó 2003. 6–7. o.

 5 C-77/97 Österreichische Unilever GmbH v Smithkline Beecham Markenartikel GmbH [1999] ECR I-0431.

 6 C-443/98 Unilever Italia SpA v Central Food SpA [2000] ECR I-7535, az eljáró főtanácsnok (Jacobs) szerződéses jogviszo­nyokra nem terjesztette volna ki az irányelv hatását, lásd az indítvány 97. pontját, és a rákövetkező érvelést.

 7 Figueroa Regueiro, P. V.: Invocability of Substitution and Invocability of Exclusion: Bringing Legal Realism to the Current Developments of the Case-Law of „Horizontal” Direct Effect of Directives. Jean Monnet Working Paper 7/02. New York 2002. 16–17. o.; Stuyck, J.: Comments on Case C-192/94 El Corte Inglés, Case C-129/94 Rafael Ruiz Bernáldez, Case C-441/93 Panagis Pafitis.  The (non-)horizontal direct effect of directives: much ado about nothing? CMLR 33(1996) 1261–1273. o., Downes, T. – Hilson, C.: Making Sense of Rights: Community Rights in EC Law. ELR 24(1999) 132. o.

 8 C-537/03 Katja Candolin, Jari-Antero Viljaniemi, Veli-Matti Paananen v Vahinkovakuutusosakeyhtiö Pohjola, Jarno Ruokoranta [2005] ECR I-0000.

 9 Figueroa Regueiro, P. V.: Invocability of Substitution and Invocability of Exclusion: Bringing Legal Realism to the Current Developments of the Case-Law of „Horizontal” Direct Effect of Directives. Jean Monnet Working Paper 7/02. New York 2002. 17. o.; Szpunar, M.: Direct Effect of Community Directives in National Courts. Centrum Europejskie Natolin, Varsó 2003. 12–15. és 21. o.

10 C-158/96 Raymond Kohll v Union des caisses de maladie [1998] ECR I-01931, 33. pont

11 C-44/01 Pippig Augenoptik GmbH & Co. KG v Hartlauer Handelsgesellschaft mbH, Verlassenschaft nach dem verstor­benen Franz Josef Hartlauer [2003] ECR I-3095, 56. pont

12 C-32/93 Carole Louise Webb v EMO Air Cargo (UK) Ltd. [1994] ECR I-3567, 29. pont

13 C-194/94 CIA Security International SA v Signalson SA és Securitel SPRL [1996] ECR I-2201, 55. pont. A Bíróság a Sapod Audic ügyben „a nemzeti bíróságra vár az, hogy megtagadja ezen rendelkezés alkalmazását…” C-159/00 Sapod Audic v Eco-Emballages SA [2002] ECR I-5031, 53. pont, míg az Unilever Italia ügyben „a nemzeti bíróság feladata az, hogy megtagadja” megfogalmazást használja, C-443/98 Unilever Italia SpA v Central Food SpA [2000] ECR I-7535, 52. pont

14 C-177/88 Elisabeth Johanna Pacifica Dekker v Stichting Vor­mings­centrum voor Jong Volwassenen (VJV-Centrum) Plus [1990] ECR I-3941; C-421/92 Gabriele Habermann-Beltermann v Arbeiterwohlfahrt, Bezirksverband Ndb./Opf. e.V. [1994] ECR I-1657.

15 Lásd az ítélet 8–10. pontját, hasonlóan Tesauro főtanácsnok indítványának 6. pontjában.

16 C-352/95 Phytheron International SA v Jean Bourdon SA [1997] ECR I-1729, 24. pont

17 L. pl. Lackhoff, K.–Nyssens, H.: Direct Effect of Directives in Triangular Situations. ELR 23(1998) 397–413. o., Várnay E.–Papp M.: Az Európai Unió joga. Budapest, 2005. 227–279. o., Bermann, G. A.–Goebel, R. J.–Davey, W. J.–Fox, E. M.: Cases and Materials on European Community Law. St. Paul 2003. 267–269. o. (ez utóbbi némi szkepticizmussal ismerteti az érvelést).

18 A Bernáldez ügy tényállása hasonló a Candolin ügyhöz, és a biztosító helytállási kötelezettségének korlátozásáról illetve kizárhatóságáról szól, az eltérő közösségi jogi és tagállami szabályozás tükrében, C-129/94 Rafael Ruiz Bernáldez [1996] ECR I-1829.

19 C-431/92 Bizottság v Németország (Grosskrotzenburg) [1996] ECR I-2189.

20 Lackhoff, K.–Nyssens, H.: Direct Effect of Directives in Trian­gular Situations. ELR 23(1998) 398. o.

21 L. pl. C-54/96 Dorsch Consult v Bundesbaugesellschaft [1997] ECR I-4961.

22 L. pl. C-201/94 The Queen v The Medicines Control Agency, ex parte Smith & Nephew Pharmaceuticals Ltd és Primecrown Ltd v The Medicine Control Agency [1996] ECR I-5819.

23 C-201/02 Wells v Secretary of State [2004] ECR I-0723.

24 Craig, P.–De Búrca, G.: EU Law. Oxford 2003. 220. o. Megjegyzendő, hogy az ügy későbbi, mint a kézikönyv, de hasonló típusú ügyek korábban is voltak, pl. az előbb idézett Dorsch Consult ügy.

25 Erre Figueroa hívja fel a figyelmet, lásd Figueroa Regueiro, P. V.: Invocability of Substitution and Invocability of Exclusion: Bringing Legal Realism to the Current Developments of the Case-Law of „Horizontal” Direct Effect of Directives. Jean Monnet Working Paper 7/02. New York 2002. 17. o.

26 L. pl. az Abrahamsson ügyet, C-407/98 Katarina Abrahamsson, Leif Anderson v Elisabet Fogelqvist [2000] ECR I-5539.

27 C-240-244/98 Océano Grupo v Quintero és Salvat Editores v Prades, Badillo, Berroane és Feliú [2000] ECR I-4941; C-287/98 Luxemburg v Berthe Linster és mások [2000] ECR I-06917.

28 Ezzel szemben ezt a megkülönböztetést tekinti általános magyarázó elvnek Lenz és Figueroa is.

29 Lenz, M.–Sif Tynes, D.–Young, L.: Horizontal What? Back to Basics. ELR 25(2000) 519. o.

30 C-129/94 Rafael Ruiz Bernáldez [1996] ECR I-1829.

31 Tanulságos e tekintetben a Pfeiffer ügy, ahol a felek vittaták, vajon kizárandó belső jogszabály helyére tulajdonképpen mi lépne, C-397-403/01 Bernhard Pfeiffer és mások v Deutsches Rotes Kreuz, Kreisverband Waldshut eV [2004] ECR I-8835.

32 C-194/94 CIA Security International SA v Signalson SA és Securitel SPRL [1996] ECR I-2201, 51. pont

33 Pl. Stuyck részletesen igyekszik bizonyítani, hogy az elmélet nem túl meggyőző, sőt tarthatatlan, Szpunar is élesen elutasítja, lásd Stuyck, J.: Comments on Case Océano Groupo. CMLR 38(2001) 719., 733–734. o., és Szpunar, M.: Direct Effect of Community Directives in National Courts. Centrum Europejskie Natolin, Varsó 2003. 16–20. o.

34 Legutóbbi ügyekből l. pl. C-350/03 Elisabeth és Wolfgang Schulte v Deutsche Bausparkasse Badenia AG [2005] ECR I-0000, 70. pont, valamint a Pfeiffer ügy, 108. pont

[/hidepost]