Publikáció: A post-Francovich jelenség kialakulása

Prof. Dr. Kecskés László: A post-Francovich jelenség kialakulása

[Megjelent az Európai Jog 2001/2. számában, 3-11. o.]

Az Európai Bíróságnak a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegései miatti kárfelelősségének lehetőségét dogmatikailag megnyitó úgynevezett „Francovich ítéletnek”1 az utóélete meglehetősen színesen és ellentmondásosan alakult. Már az alapul szolgáló ügynek az Európai Bíróság által 1991-ben hozott híres ítéletét követő pertörténete is éles fordulatot hozott. Francovich úr és felperesi pertársai ugyanis az 1991. évi nagy jogi diadal ellenére végül vagy talán egyelőre mégsem kaptak kártérítést az olasz államtól. A felperesek konkretizált kártérítési igényének az ügye is az Európai Bírósághoz került 1993-ban az olasz perbíróságoktól és 1993. november 9-én hozott ítéletében azt mondta ki az Európai Bíróság, hogy a felpereseket nem illeti meg a követelt kártérítés. Az ugyanis az Olaszország által átvenni elmulasztott közösségi irányelvre alapozottan nem érvényesíthető, lévén hogy a perben a másodrendű alperes olasz állam mellett elsőrendű alperesként szerepelő olasz társasággal szemben az olasz fizetésképtelenségi jog szerint a hitelezők nem indíthatnak „kollektív eljárást”2. A Francovich ítélet hatásait az Európai Bíróság joggyakorlatában elsőként és legjellegzetesebb módon a Brasserie3, a Factortame4, a British Telecommunications5 a Hedley Lomas6 és a Dillenkofer7 ügyekben hozott ítéletek mutatják.

[hidepost=0]

A Francovich ügy ítéletének utóéletét az Európai Közösség jogi életében az Európai Bíróság fent említett néhány újabb jogharmonizációs kárfelelősségi ítélete, ezek bőséges közösségi és nemzeti jogirodalmi kommentárjai és a tagállamok jogi gondolkodásának az állami kárfelelősség témája iránti érdeklődésének a fokozódása jellemzi. Ezeknek a fejleményeknek a vonulatát jelölik újabban, egyre elterjedtebben „post-Francovich” jelenségként. Érdemes megfigyelni, hogy bár a „post-Francovich” jelenség bizonyos fokig az összes közösségi tagállam jogászait foglalkoztatja, de mégis azokban az országokban élénkült meg leginkább a téma iránti szakmai érdeklődés – konkrét ügyek kapcsán – ahol az állami kárfelelősség és általánosabban a deliktuális jog szabályozási rendszere kevésbé vált letisztulttá, zárt rendszerűvé. Az angol és a német jogrendszerek szerződésen kívüli kárfelelősségi jogi szabályozásainak konzisztencia hiányát ismerve nem tekinthető véletlennek, hogy éppen ennek a két országnak a jogi gondolkodásában érezhető leginkább a Francovich ügy által kiváltott jogi riadalom.

A „post-Francovich” jelenségnek az a felismerés az alapja, hogy az Európai Bíróság az 1991. évi Francovich ítéletével túlságosan nagyot ugrott előre. A további megalapozott előrehaladáshoz viszont kisebb visszalépésekre és oldallépésekre is szükség van. Ezért a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségét összhangba kell hozni, hozzá kell igazítani a Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéhez is, ami az EK Szerződés 215. cikkének 2. pontja alapján áll fenn. De az is fontos tartalma a post-Francovich jelenségnek, hogy a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegéseiért való kárfelelősségének kialakításánál nem szabad teljesen megfeledkezni arról sem, hogy a tagállamok nemzeti jogrendszerében milyen nívójú az állami kárfelelősség szabályozása. A közösségi jog által kialakított, illetve kialakításra kerülő tagállami kárfelelősség színvonala egyetlen esetben sem süllyedhet a tagállami nemzeti szabályozás színvonala alá, hanem talán az lenne kívánatos – bár ez a „post-Francovich” jelenségből egyelőre konkrétan nem olvasható ki – ha a közösségi jog szabályozási mércéjéhez az állami kárfelelősség terén is felzárkóznának a tagállamok nemzeti jogrendszerei.

A Francovich ügy eldöntését követően az Európai Bíróságnak a „post-Francovich” jelenségkörben fontos döntése volt a C-46/93 és C-48/93 számú egyesített ügyekben 1996. március 5-én meghozott ítélete. A C-
46/93 számú ügyben a Brasserie du Pecheur SA felperes érvényesített kárigényt a Német Szövetségi Köztársaság ellen, eredetileg a Bundesgerichtshof előtt, a C-48/93 számú ügyben pedig a Factortame Ltd. elnevezésű társaság perelte eredetileg angol bíróság előtt a Királynőt és a közlekedési minisztériumot. Előzetes határozat iránti eljárás keretében kerültek az ügyek az Európai Bírósághoz. Brasserie illetve Factortame III. elnevezéssel váltak az ezen ügyekben hozott ítéletek ismertté.

A Brasserie ügyben felvetett kérdések

A Brasserie du Pecheur SA egy francia sörgyár, melynek székhelye Schiltigheim (Alsace). A Brasserie sörgyár Németországot 1 800 000 márka kártérítésre perelte egy német bíróság előtt. Ebben az összegben jelölte meg azon kárát, ami abból adódott, hogy az 1987-ben az Európai Bíróság által is deklaráltan közösségi jogot sértő német „sörtisztasági” szabályozás következtében 1981 és 1987 között nem tudott sört exportálni a német piacra. A Brasserie keresetét az első fokon eljárt német bíróság elutasította, fellebbezés folytán azonban a Szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz, a Bundesgerichtshof-hoz került az ügy. A Bundesgerichtshof a Brasserie ügy elbírálásához előzetes határozatot kért az EK Szerződés 177. Cikke alapján az Európai Bíróságtól. A Bundesgerichtshof lényegében azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy Németországot terheli-e állami kárfelelősség a közösségi jog megsértése miatt a felperes francia sörgyárral szemben.

A Brasserie ügy előzményét az Európai Bíróságnak egy 1987. évi ítélete képezte. Ebben az EGK Bizottsága 1984-ben benyújtott kérelmének megfelelően Németország álláspontjával szemben azt állapította meg az Európai Bíróság a német „sörtisztasági” szabályozás-
ról, hogy az sértette az EGK Szerződés 30. cikkét.8 A „Reinheitsgebot” elnevezéssel ismertté vált ügyben a sörök jó minőségét biztosító 1516-ból származó régi német „sörtisztasági” szabályok váltak problematikussá. A német szabályok szerint ugyanis sörnek, azaz „Bier”-nek csak az olyan italok nevezhetők, amelyek négy összetevő anyagból készülnek: árpa, komló, élesztő és víz. Másfajta söröket is lehet ugyan forgalmazni, de nem sörként, azaz „Bier”-ként. Az adalékanyagokat is tartalmazó „sörszerű” italok „sörként” tehát nem forgalmazhatók Németországban a szigorú német sörügyi előírások szerint. Ezeknek a német sörszabályoknak nem volt diszkriminatív tartalmuk más országokkal, illetve azok sörgyártóival szemben, de azért ezeknek a szabályoknak a klasszikus „Cassis de Dijon jellege” nyilvánvaló volt.9 A speciális német sörszabályok lényegében megbontották a közösségi sörpiacot és izolálták a német sörpiacot a többi tagállam sörpiacától.10 A „Reinheitsgebot” annak következtében került az Európai Bíróság elé, hogy a Bizottág és Németország között a német sörszabályoknak a közösségi joghoz való harmonizálásáról, – az EGK Szerződés 30. cikkével való összhang megteremtéséről – az EGK Szerződés 169. cikke alapján megindult igazgatási természetű egyeztető eljárás nem járt sikerrel. Az Európai Bíróság ítéletében végül is azt állapította meg, hogy Németország más „alternatív eszközökkel” is biztosíthatná a sörök jó minőségét. Olyan módszerekkel, amelyek nem hatnak korlátozóan a sör szabad forgalmára.11

A Brasserie du Pecheur, francia társaság, azt állította, hogy 1981 végén rákényszerült Németországba irányuló sörexportjának feladására, mert az illetékes német hatóságok úgy vélték, hogy az általa előállított sör nem felelt meg az 1952. március 14-i Biersteuergesetz (söradóról szóló törvény, „BStG”) 9. és 10. §-ában foglalt Reinheitsgebot-nak (tisztasági követelménynek) a törvény 1976. december 14-i módosítása szerint.

A Bundesgerichtshof által az Európai Bírósághoz címzett kérdéssor négy kérdésre és az utolsó kérdésen belül két alkérdésre tagolódott. A kérdések érintették az állami kárfelelősség vétkességhez (szándékosság vagy gondatlanság) köthetőségének (3. kérdés), és a kártérítés mértékének (csak a tényleges kárra terjedjen ki, vagy pedig a pénzügyi veszteséget és a profit-vesztességet is magába foglalja a teljes kártérítés) problémáit is. Azt is felvetette a Bundesgerichtshof, hogy a német állam kárfelelőssége vonatkoztatható-e arra az időszakra is, amikor a német „sörtisztasági” szabályozás közösségi jogot sértő voltát még nem állapította meg az Európai Bíróság (4/b. kérdés).12

Ebben az összefüggésben a Bundesgerichtshof az alábbi kérdéseket utalta a Bíróság elé, előzetes határozatot kérve:

„1.
Vonatkozik-e a közösségi jognak az az elve, hogy a tagállamok kötelesek kártérítést fizetni az állampolgáraiknak a közösségi jog tagállamok általi felróható megsértéséből eredő kárukért arra az esetre is, amikor a jogsértés abban áll, hogy a tagállamok elmulasztották a nemzeti parlament által megalkotott törvényt a közösségi jog magasabb szintű szabályaihoz igazítani, azokkal harmonizálni (ebben az esetben annak elmulasztása, hogy a német Biersteuergesetz 9. és 10. §-át az EGK Szerződés 30. cikkéhez igazítsák)?

2.
Rendelkezhet-e a tagállam nemzeti jogrendszere úgy, hogy a jogharmonizációs kötelezettségszegésből eredő kárfelelősségének is azok a keretei, mint amelyek akkor alkalmazandók, amikor egy nemzeti jogszabály magasabb szintű nemzeti törvényt sért meg, például, amikor egy közönséges szövetségi törvény sérti a Német Szövetségi Köztársaság Grundgesetz-ét (Alkotmányát)?

3.
Rendelkezhet-e úgy a tagállam nemzeti jogrendszere, hogy a károsult kártérítésre való jogosultsága függ a jogharmonizációs feladatteljesítés elmulasztásáért felelős állami szervek vétkességétől (szándékosság vagy gondatlanság)?

4.
Ha az első kérdésre a válasz igenlő, és a második kérdésre tagadó:

         (a)
A kártérítés fizetésére vonatkozó kötelezettség korlátozható-e a nemzeti jogrendszerben a konkrét egyéni jogi érdekekben okozott kár jóvátételére, például a vagyoni kárra, vagy megköveteli-e az összes pénzügyi veszteség, ideértve a nem realizált nyereség teljes körű megtérítését?

         (b)
A kártérítés fizetésére vonatkozó kötelezettség megköveteli-e az olyan károk jóvátételét is, amelyek az előtt merültek fel, hogy az Európai Bíróság 1987. március 12-én, a 178/84. ügyszámú Bizottság v. Németország ügyben meghozott ítéletében kimondta, hogy a német Biersteuergesetz 10. §-a sérti a magasabb szintű közösségi jogot?”

A Brasserie közvetlen előzménye: a Debus ügy ítélete (1992) – a Cassis de Dijon és a Simmenthal II ítéletek főbb tételeinek megerősítése

 A Brasserie du Pecheur cég 1993-ban már nem először volt az Európai Bíróság előtt jogvita érintettje. 1992-ben hozott ítéletet az Európai Bíróság abban az előzetes határozati eljárásban, amely a Brasserie de Pecheur olaszországi ügyvezetőjével, Debus úrral szemben olasz bíróság előtt indult büntetőüggyel volt kapcsolatos. Michel Debus vádlott ellen rossz minőségű termék forgalomba hozatala miatt indult büntetőeljárás két olasz bíróság előtt is. A Pretura Circondariale di Pordenone és a másik ügyben eljáró bíróság a Pretura Circondariale di Vigevano is előzetes határozat iránti kérelmet és kérdéseket intézett az Európai Bírósághoz. Az EGK Szerződés 30. és 36. Cikkének értelmezését kérték az említett olasz perbíróságok. Az Európai Bíróság ítéletében azt mondta ki, hogy az EGK Szerződés 30. és 36. cikkeivel nem egyeztethetők össze a tagállamok olyan nemzeti jogszabályai, amelyek tiltják a más tagállamban jogszerűen forgalmazott, onnan importált sör forgalmazását, amennyiben az 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaz kén-dioxidot. Azt is megállapította az Európai Bíróság ebben az ügyben, immár ismételten, hogy a tagállamok nemzeti bíróságai nem alkalmazhatnak olyan nemzeti jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

Az 1962. augusztus 16-i 1354/62. számú olasz törvény 4. cikkének c) pontja arról rendelkezett, hogy a sör kén-dioxid tartalma nem haladhatja meg a 20 mg/litert. Ez a határérték vonatkozott a törvény 19. cikk első bekezdése szerint az importált sörökre is. Ez a jogszabály rendelkezett arról, hogy az importált sörnek meg kell felelnie a kérdéses törvényben meghatározott jellemzőknek és feltételeknek.

A Brasserie du Pecheur SA egy különleges sört állított elő „36,1 S Pecheur La biere amoureuse” néven, ami természetes növényi kivonatot, adalékanyagként pedig 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazott, amely összhangban állt a vonatkozó francia jogszabállyal. A sört Olaszországba importálták, ahol azt „söralapú alkoholtartalmú italként” árusították.

A NAS nevű olasz hatóság (Nucleo Antisofisticazioni e Sanit, – vagyis az Élelmiszertisztaságért és – közegészségügyért felelős szervezet) egy nyilvános helyen Azzano Decimoban mintát vett ebből az italból. A minta elemzésekor kiderült, hogy az több kén-dioxidot tartalmazott, mint ami a hasonló termékekre az olasz törvényben meghatározott határérték volt, és ezért az államügyész (Procuratore della Repubblica) hamisítás miatt büntetőeljárást indított Debus úr ellen.

A Debus ügyben mindkét olasz perbíróság, a perdenonei is és a vigevanoi is a következő azonos kérdéseket terjesztettek az Európai Bíróság elé, kérve annak előzetes határozatát:

„1.
Úgy kell-e értelmezni az Európai Gazdasági Közösséget alapító Szerződés 30. és 36. cikkét, hogy a sör előállítására és forgalmazására vonatkozó egészségügyi szabályokról szóló olasz jogszabályok13 összeegyeztethetetlenek ezekkel a cikkekkel, amennyiben ezek a jogszabályok csak 20 mg/liter kén-dioxid tartalmat engednek meg?

2.
Figyelmen kívül kell-e hagyniuk az olasz jogszabályi rendelkezéseket a büntetőbíróságoknak?

3.
Szabad forgalomba lehet-e bocsátani a 20 mg/liternél több kén-dioxidot tartalmazó sört?”

Első kérdésükkel a nemzeti bíróságok azt próbálták kideríteni, hogy az EGK Szerződés 30. és 36. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy azok kizárják az olyan nemzeti jogszabályt, amely tiltja a más tagállamban törvényesen forgalmazott, onnan importált sörök forgalmazását, amennyiben azok 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaznak kén-dioxidot.

Az Európai Bíróság először is azt állapította meg a Debus ügyben, hogy az 1963. november 5-ei, a tagállamokban az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekben megengedett tartósítószerekre vonatkozó jogszabályok közelítéséről szóló 64/54/EGK Tanácsi irányelv 1. cikke alapján a tagállamok nem engedélyezhetik az irányelv mellékletében felsoroltakon kívüli tartósítószerek alkalmazását azért, hogy azokkal akadályozzák meg az élelmiszerek mikroorganizmusok által előidézett romlását. A mellékletben felsoroltak közé tartozik a kén-dioxid is.

Az irányelv preambuluma szerint az irányelv az e területre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítésének csak első fázisa. Ebben a fázisban ezért a tagállamok nem kötelesek engedélyezni az irányelv mellékletében felsorolt összes anyag használatát. Azonban, a tartósítószerek adagolására vonatkozó saját szabályaikkal e szabadságukat csak két feltétel függvényében gyakorolhatják. Nevezetesen: nem engedélyezhetik az irányelv mellékletében fel nem sorolt tartósítószer használatát, és különleges esetektől eltekintve nem tilthatják meg teljesen az ott felsorolt tartósítószerek használatát, kivéve a saját területükön előállított és elfogyasztott élelmiszerekét, amennyiben az ilyen tartósítószerek használatát a technológia nem teszi szükségessé.

Mivel az ügy olyan termékre vonatkozik, amelyet egy másik tagállamból importáltak, ahol azokat törvényesen állítják elő és forgalmazzák, az olyan jellegű nemzeti jogszabályok alkalmazását, amelyről az alapeljárásban szó van, a Közösségen belüli kereskedelmet korlátozónak és ezáltal elvben a Szerződés 30. cikke szerinti mennyiségi korlátozással egyenértékű intézkedésnek kell tekinteni. Mivel azonban az érintett területen a Közösségben csak részleges harmonizáció történt, meg kell vizsgálni, hogy az ilyen intézkedés indokolható-e az emberi egészség védelmével, amiről a Szerződés 36. cikke rendelkezik.

Az Európai Bíróság határozatában rámutatott arra, hogy figyelemmel kell lenni az aktuális kutatási eredményekre. Amennyiben az élelmiszer-adalékok káros hatásaira tekintettel bizonytalanság mutatkozik a tudományos kutatás jelenlegi állapotában, teljes harmonizáció hiányában a tagállamok feladata eldönteni, hogy az emberek egészségét és életét milyen mértékben kívánják védeni, tekintettel az áruknak a Közösségen belüli szabad áramlásának a követelményére. Az Európai Bíróság esetjogából az is világosan kiderül, hogy ilyen körülmények között a közösségi jog nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a tagállamok olyan jogszabályokat fogadjanak el, amelyek az adalékanyagok alkalmazását – meghatározott adalékanyagokra vonatkozó általános intézkedésekkel – előzetes engedélyezéshez kötik minden termék, vagy csak bizonyos termékek, vagy csak bizonyos felhasználási célok tekintetében. Ez vonatkozik valamely adalékanyag bizonyos termékekben alkalmazott maximális szintjének meghatározására is. Az ilyen jogszabályok megfelelnek az egészségpolitika jogos igényeinek, nevezetesen, hogy korlátozzák az élelmiszer-adalékok kontrollálatlan fogyasztását.

Az importáló tagállam jogszabályaiban engedélyezett határértéket túllépő adalékanyag-mennyiséget tartalmazó termékek forgalmazási tilalmának alkalmazása az importált termékekre akkor, amikor az ilyen mennyiséget az előállító tagállamban engedélyezték, csak akkor megengedett, ha az megfelel a Szerződés 36. cikkében foglalt, az Európai Bíróság által értelmezett követelményeknek. E tekintetben figyelemmel kell lenni arra, hogy az Európai Bíróság az EK Szerződés 36. cikk utolsó mondata mögött meghúzódó arányosság elvéből vonta le azt a következtetést, hogy az előállító tagállamban engedélyezett, de az importáló tagállamban tiltott adalékanyagokat tartalmazó termékek forgalmazásának tilalmát a közegészség védelméhez ténylegesen szükséges mértékűre kell korlátozni.

Az Európai Bíróság olyan következtetést is levont, hogy valamely konkrét adalékanyagnak a felhasználását, amelyet egy tagállamban engedélyeztek, engedélyezni kell az ilyen tagállamból importált termék esetében is. Különösen, amikor egyrészt a nemzetközi tudományos kutatás eredményei, – köztük a Közösség Élelmiszerügyi Tudományos Bizottságának (Scientific Committee for Food), illetve az Egyesült Nemzetek Élelmiszerügyi és Mezőgazdasági Szervezetének Codex Alimentarius Bizottsága, valamint az Egészségügyi Világszervezetnek a munkája –, másrészt az importáló tagállamban fennálló étkezési szokások arra mutatnak, hogy a kérdéses adalékanyag nem jelent közegészségügyi kockázatot; és valós igényt, különösen technológiai igényt, elégít ki.

Az Európai Bíróság emlékeztetett arra is, hogy a nemzeti hatóságok feladata annak bizonyítása, hogy jogszabályuk indokolt a lakosság egészségének a védelmében. Az olasz kormány azt állította, hogy az élelmiszer-adalékokkal foglalkozó Közös FAO-WHO Bizottság (Joint FAO WHO Committee on Food Additives), valamint a Scientific Committee for Food elismerték, hogy a kén-dioxid túlzott felhasználása káros az emberi egészségre, különösen a sört nagy mennyiségben fogyasztók esetében. Következésképpen az olasz kormány úgy vélte, hogy a lakosság egészségvédelmének követelményei indokolják azt a politikát, miszerint minimálisra kell csökkenteni a nem a légzőszervek útján felvett kén-dioxid mennyiségét.

A holland kormány azt észrevételezte a perben, hogy elvben minden egyes tagállam saját feladata azt felmérni, hogy egy meghatározott tartósítószernek az élelmiszerekben való engedélyezése összeegyeztethető-e az egészségvédelmi követelményekkel, tekintettel lakosságának étkezési szokásaira. Azt állította Hollandia, hogy az Egészségügyi Világszervezet a kén-dioxid maximális megengedhető napi dózisát 40 mg-ban határozta meg, és a fogyasztók által bevitt kén-dioxid mennyiségének meghatározásához figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy kén-dioxidot sok más, sörön kívüli élelmiszerhez is felhasználnak.

A Bizottság azt terjesztette elő az eljárás során, hogy egy másik tagállamban törvényesen forgalmazott termék importjának és forgalmazásának általános tilalma – azzal az indokolással, hogy a termék a 64/54. számú irányelvben felsorolt egyik adalékanyagból arányosan többet tartalmaz, mint amit az importáló állam jogszabálya engedélyez – eltúlzott, mivel az adalékanyag hozzáadása a nemzetközi tudományos ismeretekre tekintettel a megengedhető határértéken belül marad.

Kifejezetten a kén-dioxid vonatkozásában, a FAO és a WHO által bemutatott toxikológiai adatok, valamint a pordenonei Pretura Circondariale mellé kirendelt, és az államügyész által megbízott szakértő véleménye alapján a Bizottság azzal érvelt, hogy szó sincs arról, hogy a lefoglalt francia sör kén-dioxid tartalma toxikus hatású lenne. A közösen bemutatott toxikológiai adatok alapján a FAO és a WHO a testsúly-kilogrammonként 0,35 mg-ot meg nem haladó napi dózis bevitelének engedélyezését javasolja, ami egy 60 kg súlyú fogyasztó esetében maximálisan napi 21 mg-nak felelne meg. A nemzeti szakértő által végzett számítások szerint a 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazó sört ivó olasz fogyasztó naponta átlagosan 5,5 mg napi mennyiséget vinne be szervezetébe.

Az Európai Bíróság abból indult ki, hogy a kérdéses jogszabályok Olaszországban a jogalkotói szándék szerint kivétel nélküli, általános és abszolút tilalmat eredményeztek a 20 mg/liter kén-dioxid tartalmi szint feletti sörökre. Álláspontja szerint nem bizonyították be azonban Olaszország részéről az ilyen tilalomnak az egészségvédelem érdekében való szükségességét. Sőt, a Bizottság nem vitatott megállapításaiból úgy tűnik, hogy a 36,8 mg/liter kén-dioxidot tartalmazó sör fogyasztása nem jelent komoly kockázatot és az nem lépi túl a FAO és a WHO által a kén-dioxidra engedélyezett maximális napi határértéket.

Az import sörre vonatkozó ilyen általános, abszolút tilalom aránytalan jellegét bizonyítja az a tény is, hogy Olaszország jogszabályai engedélyezik a sokkal magasabb kén-dioxid tartalmat más italokban, nevezetesen a borban, melynek a fogyasztása sokkal nagyobb mértékűnek tűnik az érintett tagállamban, mint a söré.

Az Európai Bíróság nézete szerint az olasz kormány azon állítása, hogy a kén-dioxid adalékanyagként történő felhasználása nem elengedhetetlen a sör tartósításához, mivel ugyanez a hatás elérhető más módszerekkel is, mint például pasztörizálással, nem indokolhatja a bevezetett általános és abszolút tilalmat.

A nemzeti gyártók által alkalmazott előállítási módszerre történő hivatkozás nem elegendő annak a lehetőségnek a kizárására, hogy vannak olyan adalékanyagok, amelyek technológiailag szükségesek, mivel a technológiai szükségszerűség fogalmának olyan értelmezése, aminek az eredményeként a nemzeti termelési módszerek kerülnek előnyösebb helyzetbe, a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozását jelenti.

A technológiai szükségesség fogalmát a felhasznált nyersanyagok fényében kell értékelni, figyelemmel arra, hogy annak a tagállamnak a hatóságai, ahol a terméket jogszerűen előállítják és forgalmazzák, azt hogyan értékelik. Figyelembe kell venni a nemzetközi tudományos kutatás eredményeit is, különös tekintettel a Közösség Élelmiszerügyi Tudományos Bizottságára, a FAO-ra és a WHO Codex Alimentarius Bizottságára.

A fenti megfontolásokból az Európai Bíróság az első kérdésére azt a választ adta, hogy az EGK Szerződés 30. és 36. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azok kizárják az olyan nemzeti jogszabályt, amely tiltja egy másik tagállamban törvényesen forgalmazott, onnan importált sör forgalmazását, ha az 20 mg/liternél nagyobb mennyiségben tartalmaz kén-dioxidot.

Második és harmadik kérdésükkel a nemzeti bíróságok arra kívántak választ kapni, hogy a nemzeti bíróság köteles-e olyan nemzeti jogszabályokat alkalmazni, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

Az Európai Bíróság utalt korábbi esetjogára, melyből egyértelműen kitűnik, hogy az a nemzeti bíróság, amely hatáskörének keretein belül a közösségi jog rendelkezéseinek alkalmazására hivatott, köteles ezeknek a rendelkezéseknek a teljes hatályosulását biztosítani, ha szükséges, saját hatáskörében visszautasítva a nemzeti jogszabályok azokkal ellentétes bármiféle rendelkezésének alkalmazását. Mindezt a nemzeti bíróság még akkor is köteles megtenni, ha ezeket a jogszabályokat utóbb fogadták el, és a bíróságnak nem kell sem kérnie, sem megvárnia, hogy az ilyen rendelkezést törvényhozási vagy más alkotmányos eszközökkel előbb hatályon kívül helyezzék14.

Ezért a nemzeti bíróságok második és harmadik kérdésére az Európai Bíróság azt a választ adta, hogy a nemzeti bíróságok nem alkalmazhatnak olyan nemzeti jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

A Debus ügyben feltett első kérdésre adott válaszában az Európai Bíróság a Cassis de Dijon, a második és a harmadik kérdésre adott válaszában pedig a Simmenthal II ítélet dogmáját erősítette meg.

A Factortame III ügyben hozott ítélet (1996)

Az Európai Bíróság a Brasserie üggyel együtt tárgyalta az úgynevezett „Factortame III” ügyet is. A Factortame III ügyben 97 felperes nyújtott be kártérítési keresetet angol bíróság előtt az angol állammal szemben. Állításuk szerint egy angol törvény, az 1988. évi Merchant Shipping Act alkalmazása következtében keletkezett káruk. Az 1988. évi Merchant Shipping Act ugyanis új regiszter rendszert vezetett be minden brit halászhajó számára. Az újbóli regisztráció kötelezettsége érintette a már korábban regisztrált hajókat is. Főként azt sérelmezték a felperesek, hogy az 1989. április 1-jén hatályba lépett új regisztrációs rendszer a korábbinál szigorúbb feltételeket vezetett be a tulajdonosi jogokat gyakorló természetes személyek és jogi személyek állampolgársági, tartózkodási helyi, lakhelyi, székhelyi körülményeinek megítéléséhez. Azok pedig, akik az új, szigorúbb feltételeknek nem feleltek meg, nem hajózhattak brit zászló alatt.

Az új regisztrációs rendszert először a Divisional Court előtt támadták meg az érintettek. A Divisional Court 1989. március 10-én hozott ideiglenes intézkedésével fel is függesztette a sérelmezett törvényi rendelkezések alkalmazását. A Divisional Court ideiglenes intézkedését azonban hatályon kívül helyezte a Court of Appeal, később viszont, 1990. október 11-én a House of Lords ismét hatályossá nyilvánította a Divisional Court felfüggesztő tartalmú ideiglenes intézkedését.

A felperesek a Divisional Court előtti perben végül is nagyon különböző jogalapokon nyújtották be kártérítési igényeiket. Ezek azonban többnyire magukba foglalták azokat a költségeiket és elmaradt jövedelmeiket, amik amiatt keletkeztek, mert a Merchant Shipping Act of 1988 hatálybalépésétől, 1989. április 1-jétől esetenként változó időtartamon keresztül nem tudtak kereskedelmi hajózási tevékenységet folytatni.

A Divisional Court annak ismeretében tette fel kérdéseit az Európai Bíróságnak az előzetes határozatot kérő eljárásban, hogy a felperesek pusztán az angol jog alkalmazása esetén nem kaphatnának kártérítést.15 A Divi-
sional Court két kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. Először két alkérdésben részletezve azt vetette fel, hogy a közösségi jog alapján jár-e kártérítés a Factortame III ügy kárt szenvedett hajótulajdonosainak és menedzsereinek, aztán pedig két alkérdésben aziránt érdeklődött, hogy milyen típusú károkat foghat át a felpereseknek esetleg járó kártérítés.

A Factortame I ügy ítélete (1989)

A Factortame üggyel korábban két alkalommal foglalkozott már az Európai Bíróság is. Először az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága, a House of Lords kért előzetes határozatot a Divisional Court ideiglenes intézkedésének megítéléséhez.16 Később pedig a Divisional Court kért előzetes határozatot arról, hogy az előtte megtámadott regisztrációs rendszer sérti-e a közösségi jogot. Ebben az utóbbi, úgynevezett Factortame II ügyben már megállapította az Európai Bíróság azt, hogy az 1988. évi angol Mechant Shipping Act felperesek által sérelmezett szabályai sértik a közösségi jogot, különösen az EGK Szerződés 52. cikkét.17 Közben az EGK Bizottsága az EGK Szerződés 169. cikke alapján eljárást indított az Egyesült Királyság ellen, annak kikényszerítésére, hogy az módosítsa az 1988. évi Merchant Shipping Act-et. Ebben az eljárásban a Bizottság a Merchant Shipping Act-nek pusztán az állampolgársági szabályai miatt emelt kifogást, de azt is indítványozta, és ezt az Európai Bíróság is előírta 1989. október 10-ei „order”-jében, hogy az Egyesült Királyság ideiglenesen függessze fel a törvény alkalmazását.18 Ezt követően az Egyesült Királyság 1989. november 2-ai hatállyal részben módosította is a Merchant Shipping Act-et. Erről azonban – lévén, hogy csak a hajótulajdonosokra vonatkozó állampolgársági szabályok kerültek módosításra – az Európai Bíróság 1991. október 4-ei ítéletében azt állapította meg, hogy az Egyesült Királyság elmulasztotta teljesíteni az EGK Szerződés 7., 52., és 221. cikkei alapján fennálló kötelezettségeit.

A Divisional Court 1991. október 2-ai végzésével elrendelte az Európai Bíróság Case C-221/89 Factortame II ítéletének végrehajtását és 79 felperest felhívott arra, hogy részletezzék a közlekedési miniszterrel (Secretary of State for Transport) szemben kártérítési követeléseiket. 1992. november 18-ai végzésével a Divisional Court további társaságokat is felhívott arra, hogy felperesként csatlakozzanak, a 37. rendű felperesnek, a Rawlings (Trawling) Limited társaságnak pedig lehetővé tette, hogy kártérítési igényét felemelve módosítsa keresetét.

1989. május 18-i ítéletével, melyet a Bíróság 1989. július 10-én vett kézhez, a House of Lords az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes határozatot kérve két kérdést utalt a Bíróság elé a közösségi jog értelmezéséről. A Lordok Háza által az Európai Bíróság elé utalt kérdések a nemzeti bíróságok ideiglenes kárenyhítést lehetővé tevő hatáskörének mértékére vonatkoztak azokban az esetekben, amikor a közösségi jog alapján igényelt jogokról van szó.

A kérdések a közlekedési miniszter ellen a Factortame Ltd. és más, az Egyesült Királyság jogszabályai szerint bejegyzett társaságok, valamint e társaságok igazgatói és részvényesei (a továbbiakban együttesen: „az alapeljárás panaszosai”) ellen indított eljárásban merültek fel, akik közül a legtöbben spanyol állampolgárok.

Az eljárás alperesei 95 olyan halászhajó tulajdonosai illetve üzemeltetői, melyeket az 1894. évi kereskedelmi hajózásról szóló törvény alapján a brit vízi járművek nyilvántartásába jegyeztek be. E vízi járművek közül 53-at eredetileg Spanyolországban jegyeztek be és azokat spanyol zászló alatt üzemeltették, de 1980 után különféle időpontokban átvezették azokat a brit nyilvántartásba. A fennmaradó 42 hajó mindig is az Egyesült Királyság nyilvántartásában szerepelt, ezeket az érintett társaságok különféle időpontokban, főleg 1983 után vásárolták meg.

A brit halászhajók nyilvántartására vonatkozó jogszabályi kereteket az 1988. évi kereskedelmi hajózásról szóló törvény 11. szakasza, valamint az 1988. évi kereskedelmi hajózásról szóló rendelet (halászhajók nyilvántartásba vétele) radikálisan megváltoztatta. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Királyság azért módosította az előző jogszabályt, hogy véget vessen a „kvótakijátszás”-nak nevezett gyakorlatnak, ami az Egyesült Királyság szerint azt jelenti, hogy halászati kvótáit olyan hajók „rabolják le”, amelyek brit zászló alatt üzemelnek, de az Egyesült Királysággal semmilyen valós kapcsolatuk nincs.

Az 1988. évi törvény egy új nyilvántartás létrehozásáról rendelkezett, amelybe a hatálybalépéstől fogva minden brit halászhajót be kell jegyezni, beleértve azokat is, amelyeket az 1894. évi törvény alapján vezetett régi általános nyilvántartásba már bejegyeztek. Az új nyilvántartásba azonban csak az 1988. évi törvény 14. §-ában lefektetett feltételeknek megfelelő halászhajókat lehetett felvenni.

Az említett jogszabály 14. §-ának (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy a közlekedési miniszter által meghatározandó felmentéstől függően, valamely halászhajó az új nyilvántartásba csak akkor jegyezhető be, ha:

„(a)   a hajó brit tulajdonban áll;

 (b)
a hajót az Egyesült Királyságból irányítják és ellenőrzik; valamint

 (c)
a hajó bérlője, vezetője vagy üzemeltetője megfelelő személy vagy társaság.”

A 14. § (2) bekezdése szerint a halászhajó akkor tekinthető brit tulajdonban állónak, ha a hajó tulajdonjoga teljes egészében egy vagy több megfelelő személy vagy társaság tulajdonában van és a hajó haszonélvezői is egy vagy több megfelelő társaság, vagy nem kevesebb, mint 75%-ban egy vagy több megfelelő személy. A 14. § (7) bekezdése szerint „megfelelő személy” olyan személyt jelent, aki brit állampolgár és aki állandó lakosként az Egyesült Királyságban telepedett le; a „megfelelő társaság” olyan társaságot jelent, amelyet az Egyesült Királyságban jegyeztek be, amelynek ott van a székhelye; amely részvényeinek legkevesebb 75%-át egy vagy több megfelelő személy vagy társaság birtokolja és igazgatóinak legalább 75%-a megfelelő személy.

Az 1988. évi törvény és az 1988. évi rendelet 1988. december 1-jén lépett hatályba. Az 1988. évi törvény 13. §-a szerint azonban, a korábbi törvény alapján végrehajtott bejegyzések érvényességét kiterjesztették egy átmeneti időszakra, 1989. március 31-éig.

1989. augusztus 4-én a Bizottság eljárást indított a Bíróság előtt az EGK Szerződés 169. cikke alapján annak megállapítása végett, hogy az 1988. évi törvény 14. §-ában meghatározott állampolgársági követelmény lefektetésével az Egyesült Királyság elmulasztotta az EGK Szerződés 7., 52. és 221. cikke szerinti kötelezettségeinek teljesítését. Egy másik dokumentumban, melyet a Bíróság Ügykezelő Irodája ugyanezen a napon vett kézhez, a Bizottság kérelemmel fordult a Bírósághoz, ideiglenes intézkedést kérve, amely megkövetelné az Egyesült Királyságtól, hogy függessze fel ezen állampolgársági követelmények alkalmazását más tagállamok állampolgárai és azon halászhajók tekintetében, amelyek 1989. március 31-éig brit halászati engedéllyel brit zászló alatt halásztak. A 246/89 R Bizottság v. Egyesült Királyság ügyben meghozott 1989. október 10-i végzésével a Bíróság elnöke helyt adott a kérelemnek. E végzés alapján az Egyesült Királyság 1989. november 2-i hatállyal törvényerejű rendelettel módosította az 1988. évi törvény 14. §-át.

A fellebbezési eljárás kezdeményezésekor az alapeljárás panaszosainak 95 hajója az 1988. évi törvény 14. §-a szerinti bejegyzési feltételek közül egyet vagy többet nem tudott teljesíteni, és így az új nyilvántartásba azokat nem jegyezték be.

Mivel ezeket a hajókat 1989. április 1-jétől megfosztották halászati joguktól, az érintett társaságok bírósági felülvizsgálati kérelmükben a közösségi joggal való öszszeegyeztethetősége alapján megtámadták az 1988. évi törvény II. részét. A jogerős ítélet meghozataláig ideiglenes kárenyhítést is kértek bírósági felülvizsgálatra vonatkozó kérelmükben.

1989. március 10-i ítéletében a Queen’s Bench Division, Divisional Court (a Királynő Ítélőszéke egyik kollégiuma): (i) úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és az EGK Szerződés 177. cikke alapján előzetes határozati eljárást kezdeményez az eljárás során felmerült közösségi joggal kapcsolatos kérdésekről és (ii) elrendelte, hogy ideiglenes kárenyhítésként az 1988. évi törvény II. részének és az 1988. évi rendeletnek az alkalmazását a felperesekkel szemben függesszék fel.

1989. március 13-án a közlekedési miniszter fellebbezett a Divisional Court ideiglenes kárenyhítést elrendelő végzése ellen. 1989. március 22-i ítéletében a Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeal) kimondta, hogy a nemzeti jog alapján a bíróságnak nincs hatásköre ideiglenes kárenyhítésként a Parlament törvényei alkalmazásának felfüggesztésére, és ezzel hatályon kívül helyezte a Divisional Court végzését.

Az ügyet a Lordok Háza elé vitték, amely meghozta 1989. május 18-i, fent említett ítéletét. Ítéletében először is megállapította, hogy megalapozott az alapeljárás panaszosainak az az állítása, hogy helyrehozhatatlan kárt szenvednek, ha az általuk kért ideiglenes kárenyhítést nem adják meg nekik. Azonban azt is kimondta, hogy a nemzeti jog alapján az angol bíróságoknak nincs hatáskörük egy előttük fekvő ügyben ideiglenes kárenyhítést megítélni. Konkrétan kimondta, hogy az ilyen kárenyhítés megítélését a szokásjog azon régi szabálya zárja ki, miszerint ideiglenes intézkedés nem hozható a Korona, azaz a kormány ellen, együtt azzal az előfeltevéssel, hogy a Parlament által meghozott törvény összhangban áll a közösségi joggal mindaddig, ameddig annak összeegyeztethetetlenségére vonatkozó határozat nem születik.

A Lordok Háza ez után azt a kérdést vizsgálta, hogy függetlenül a nemzeti jog szabályától, az angol bíróságoknak a közösségi jog alapján van-e hatáskörük ideiglenes intézkedés meghozatalára a Korona ellen.

Következésképpen azt a nézetet tette magáévá, hogy a vita a közösségi jog értelmezésére vonatkozó kérdést vet fel, és ezért a Lordok Háza az EGK Szerződés 177. cikke alapján úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást mindaddig, amíg a Bíróság előzetes határozatot nem hoz az alábbi kérdésekről:

„(1)  Amennyiben:

(i)   egy, a nemzeti bíróság előtt álló fél azt állítja, hogy a közösségi jog alapján olyan jogok kedvezményezettje, amelyeknek közvetlen hatályuk van a nemzeti jogban („az alanyi jogok”);

(ii)  valamely világosan megfogalmazott intézkedés alkalmazása automatikusan megfosztja a felet az érvényesítendő jogoktól;

(iii) komoly érvek szólnak az alanyi jogok fennállása mellett és ellen, és a nemzeti bíróság előzetes határozatot kért a 177. cikke alapján arra vonatkozóan, hogy az érvényesítendő jogok fennállnak-e;

(iv) a nemzeti jogban létezik egy olyan előfeltevés, hogy a kérdéses nemzeti intézkedés mindaddig összhangban áll a közösségi joggal, ameddig azt azzal összeegyeztethetetlennek nem nyilvánítják;

(v)  a nemzeti bíróságnak nincs joga ideiglenes védelemben részesíteni az alanyi jogokat azzal, hogy felfüggeszti a nemzeti intézkedés alkalmazását az előzetes határozat meghozataláig;

(vi) amennyiben az előzetes határozat az alanyi jogok mellett szól, az ilyen jogok kedvezményezettje feltehetőleg helyrehozhatatlan kárt szenved, kivéve, ha ilyen ideiglenes védelemben részesül;

a közösségi jog:

(a)  kötelezi-e a nemzeti bíróságot, hogy az alanyi jogokat ilyen ideiglenes védelemben részesítse; vagy

(b)  feljogosítja-e a bíróságot, hogy ilyen ideiglenes védelemben részesítse az alanyi jogokat?

 (2)
Ha az 1/a. kérdésre negatív válasz, az 1/b. kérdésre pedig igenlő válasz születik, milyen kritériumokat kell alkalmazni annak eldöntésére, hogy az alanyi jogokat a Bíróság ilyen ideiglenes védelemben részesítse?”

A Lordok Háza által felvetett előzetes kérdés lényegében arra vonatkozik, hogy az a nemzeti bíróság, amelyik egy előtte fekvő közösségi jogot érintő ügyben úgy véli, hogy az ideiglenes kárenyhítés megítélésének egyetlen akadálya a nemzeti jog valamely szabálya, köteles-e az ilyen szabályt nem alkalmazni.

A kérdés megválaszolásakor az Európai Bíróság rámutatott, hogy 1978-ban, a Simmenthal SpA ügyben hozott ítéletében19 az Európai Bíróság már kimondta, hogy a közösségi jog közvetlenül alkalmazandó szabályait „teljeskörűen és egységesen kell alkalmazni minden tagállamban hatálybalépésük napjától fogva mindaddig, ameddig azok hatályban vannak.” Valamint az Európai Bíróság azt is megállapította, hogy „a közösségi jog elsődlegessége elvének megfelelően az EGK Szerződés rendelkezései és az intézmények közvetlenül alkalmazandó rendelkezései, valamint a tagállamok nemzeti joga közötti viszony olyan, hogy az ilyen rendelkezések és intézkedések hatálybalépésüktől fogva automatikusan alkalmazhatatlanná teszik a nemzeti jog bármely, velük ellentétes rendelkezését”20.

Az Európai Bíróság esetjogának megfelelően a nemzeti bíróságok feladata az EGK Szerződés 5. cikkében meghatározott együttműködési elv alkalmazása során biztosítani azt a jogi védelmet, amelyre az egyének a közösségi jog rendelkezéseinek közvetlen hatálya folytán jogosultak.

Az Európai Bíróság azt is kimondta, hogy a nemzeti jogrendszer minden olyan rendelkezése és bármilyen olyan törvényhozási, közigazgatási vagy bírósági gyakorlata, amely sérti a közösségi jog érvényesülését azzal, hogy elvonja az ilyen törvények alkalmazására hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságtól azt a jogkört, hogy alkalmazásának pillanatában minden szükségeset megtehessen az olyan nemzeti törvényi rendelkezések figyelmen kívül hagyására, amelyek akár csak ideiglenesen is, de akadályozhatják a közösségi szabályok teljes körű érvényesülését, összeegyeztethetetlenek azokkal a követelményekkel, amelyek a közösségi jog lényegét képezik21.

Hozzá kell tenni, hogy a közösségi jog teljes hatályosulását éppen úgy megsérti az, ha a nemzeti jog valamely szabálya megakadályozza a közösségi jog hatálya alá tartozó valamely jogvitát tárgyaló bíróságot abban, hogy ideiglenes kárenyhítést ítéljen meg annak érdekében, hogy biztosíthassa a közösségi jog alapján érvényesítendő jogokra vonatkozó, későbbiekben meghozandó ítélet teljes körű hatályosulását. Ebből következik, hogy az a bíróság, amely ilyen körülmények között megítélné az ideiglenes enyhítést, ha nem létezne a nemzeti jog adott szabálya, köteles az ilyen szabályt figyelmen kívül hagyni.

Ezt az értelmezést erősíti meg az EGK Szerződés 177. cikkével létrehozott rendszer, melynek hatékonysága sérülne, ha valamely nemzeti bíróság, miután felfüggesztette az eljárást, várva az Európai Bíróság válaszát az előzetes határozati eljárás keretében elé utalt kérdésre, nem tudna ideiglenes kárenyhítést adni, ameddig meg nem hozza ítéletét a Bíróság által adott válasz után.

Következésképpen a felvetett kérdésre az Európai Bíróság azt a választ adta, hogy a közösségi jogot úgy kell értelmezni, hogy az a nemzeti bíróság, amely az előtte fekvő közösségi jogot érintő ügyben úgy véli, hogy az ideiglenes kárenyhítés megítélésének egyetlen akadálya a nemzeti jog valamely szabálya, köteles az ilyen szabályt figyelmen kívül hagyni.

Az Európai Bíróság ítélete az egyesített Brasserie és Factortame III ügyekben (1996)

Az Európai Bíróság 1996. március 5-én hirdetett ítéletet az egyesített Brasserie és Factortame III ügyekben. Az a tény, hogy az ügyek előadó bírája Rodriges Iglesias, az Európai Bíróság elnöke volt, kiemelten is jelezte az ítélet fontosságát. Az ítélet rendelkezései a következők voltak:

1.
Alkalmazni kell azt a elvet, mely szerint a tagállam köteles megtéríteni az egyéneknek a közösségi jog állam általi megsértésével okozott kárt abban az esetben is, ha a nemzeti törvényhozás felelős a kérdéses jogsértésért.

2.
Ha a közösségi jog megsértése a tagállam részéről a nemzeti törvényhozás olyan tevékenységének tulajdonítható, melynek gyakorlása során széles diszkrecionális lehetősége van, atekintetben hogy törvényhozási megoldások között válasszon, a törvényhozási aktus által károsodó egyének akkor jogosultak kártérítésre, ha a megsértett közösségi jogszabály alanyi jogokat szándékozott rájuk ruházni („intended to confer rights upon them”), ha a jogsértés megfelelően súlyos („sufficiently serious”), és okozati kapcsolat áll fenn a jogsértés és az egyének által elszenvedett kár között. Ennek értelmében az állam meg kell hogy térítse a közösségi jog neki tulajdonítható megsértésének következtében előálló veszteséget és tényleges kárt, összhangban nemzeti felelősségi jogával. Az alkalmazásra kerülő nemzeti jogszabályok által rögzített feltételek azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek azoknál a feltételeknél, amelyeket a hasonló igényeknek az érvényesítéséhez az adott nemzeti jog előír, illetve gyakorlatilag nem lehetetleníthetik vagy jelentősen nem nehezíthetik a kártérítés elérhetőségét.

3.
Az alkalmazásra kerülő nemzeti jogrendszer alapján a veszteség és a tényleges kár megtérítése nem tehető a jogsértésért felelős állami szerv vétkességétől (szándékosság és gondatlanság) függővé azon túlmenően, hogy a közösségi jog megfelelően súlyos („suffciently serious”) megsértésének megállapítása előfeltétele a kárigény érvényesíthetőségének.

4.
A közösségi jog megsértésével az egyéneknek okozott veszteségnek és tényleges kárnak a tagállamok általi megtérítése mértékét tekintve összhangban kell hogy legyen az elszenvedett veszteséggel és kárral. A közösségi jog megfelelő rendelkezéseinek hiányában, minden tagállam nemzeti jogrendszere kell hogy rögzítse a kártérítés mértékét meghatározó kritériumokat. De ezek a kritériumok nem lehetnek kedvezőtlenebbek mint azok, amelyeket az adott nemzeti jog alapján érvényesítésre kerülő más hasonló követelések és keresetek megítélésére alkalmaznak, és nem lehetnek olyanok, amelyek a gyakorlatban lehetetlenné teszik vagy jelentősen megnehezítik a kártérítés elérhetőségét. Nem áll összhangban a közösségi joggal az olyan nemzeti jogszabály, amely általánosan akként korlátozza a bizonyos, különösen védett egyéni érdekekben okozott kárért megítélhető kártérítést, hogy abból kizárja az elmaradt hasznot. Ezenkívül lehetővé kell tenni az olyan speciális kártérítések megítélését is a közösségi jogon alapuló követelések és keresetek esetében, mint amilyen az angol jogban az „exemplary damages”, ha ilyen kártérítéseket a nemzeti jogon alapuló más hasonló követelések és keresetek esetében is meg lehet ítélni.

5.
A tagállamok egyénekkel szembeni kártérítési kötelezettsége a közösségi jog államnak tulajdonítható megszegésével okozott veszteségért és tényleges kárért nem korlátozható az olyan kárra, amely annak az ítéletnek a közzétételét követően állott elő, amelyben a Bíróság megállapította az adott jogsértést.

 

Prof. Dr. Kecskés László

tanszékvezető egyetemi tanár
Pécsi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
az MTA doktora

Jegyzetek

  1  Francovich and Others v. Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 [1991] ECR I-5357. Az ítélet tartalmi összefoglalása e szám 28–30. oldalain található.

 2  Lásd: Francovich and Others v. Italian State, Case C-6, 9/90. [1991] ECR I-5357, [1993] 2 CMLR 66. Elemzi ezt az ítéletet Van Gerven: i. m. 516–517. old.

 3  Case C-46/93, C-48/93 Brasserie du Pecheur SA v. Germany and R v. Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. and Others [1996] ECR I-1029, [1996] I CMLR 889.

 4  Case 213/89 R v. Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. [1990] ECR I-2433, [1990] 3 CMLR I.

 5  C-392/93 R v. H. M. Treasury, ex parte British Telecommunications [1996] ECR I-1631.

 6  C-5/94 R. v. MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553.

 7  Joined Cases C-178, 179, 188 and 190/94, Erich Dillenkofer and Others v. Germany [1996] All ER (EC) 917, [1996] 3 CMLR 469, decision of 8 October 1996.

 8  Case 178/84 Commission v. Germany /1987/ ECR 1227. A német jogban az úgynevezett „sörtisztasági” követelményeket az egy 1976. december 14-ei törvény, a „Biersteuergesetz” 9. és 10. szakaszai tartalmazták.

 9  Lásd: Kecskés, L.: EK jog és jogharmonizáció 222–223. old.

10  Lásd: Case 178/84 Gilli and Andres [1980] ECR 1227, [1988] I CMLR 780

11  Lásd: Weatherill, S.–Beaumont, P.: i. m. 434–436. old., A Reinheitsgebot 1516-ból származó követelménye alapján Németországban sört kizárólag árpamalátából, komlóból, élesztőből és vízből szabad előállítani. Az ennek megfelelő törvényi szabályozás ma a „Biersteuergesetz”-ben (BGBL 1952. I. 149. 1) található. A négy alapanyagra vonatkozó rendelkezést a BStG 9. és 10. §-ai tartalmazzák; megsértésük esetére a 18. § pénzbüntetést helyez kilátásba. Az EK tagállamaiban – Görögország kivételével – a FAO és a WHO által kiadott Codex alimentariusban engedélyezett konzerváló- és aromaanyagok, továbbá árpamaláta helyett pl. rizs vagy kukorica is felhasználható. A „Reinheitsgebot” miatt tehát külföldi sörfőzők termékeit Németországban nem lehet forgalomba hozni.

12  A Case 187/84 Commission v. Germany [1987] ECR ügyben 1987. március 12-én hozott ítéletet az Európai Bíróság.

13  1962. augusztus 16-i 1354. számú, illetve az 1989. április 17-i 141. számú törvény.

14  Lásd: a 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal ügyben hozott ítélet.

15  Lásd: Opinion of the Advocate General Giuseppe Tesauro in the Joined Cases C-46/93 and C-48/93 I-9.

16  Case C-213/89 The Queen v. Secretary of State for Transport, ex parte Factortame and Others (Factortame I) [1990] ECR I-2433. Ebben az ügyben 1989. május 18-án hozott ítéletet az Európai Bíróság.

17  Case C-221/89 Factortame II [1991] ECR I-3905. Ebben az ügyben 1991. július 25-én hozott ítéletet.

18  Case 246/89 R Commission v. United Kingdom [1989] ECR 3125.

19  1978. március 9-i 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal SpA ügy (14. bekezdés)

20  1978. március 9-i 106/77. számú Amministrazione delle Finanze dello Stato v. Simmenthal SpA ügy (17. bekezdés)

21  1978. március 9-i, fent idézett Simmenthal ügyben hozott ítélet 22. és 23. bekezdése.

[/hidepost]