Publikáció: Az Európai Bíróság legújabb post-Francovich ítéletei: a felelősségi kritériumok differenciálódása

Prof. Dr. Kecskés László: Tíz év múlva – Az Európai Bíróság legújabb post-Francovich ítéletei: a felelősségi kritériumok differenciálódása

[Megjelent az Európai Jog 2001/4. számában, 8-12. o. ]

Az angol nyelvű fordításában a mai középkorú jogászgeneráció számára talán nosztalgikusan csengő cím (Ten years after) az állami kárfelelősség európai jogi joganyagának fejlődésére is vonatkoztatható. „Ten years of Francovich” címmel 2001. május 14-én és 15-én az Európai Jogi Akadémia (ERA) Trierben tartott konferenciát a közösségi jognak a nemzeti bíróságok előtti kikényszerítéséről. Az egyik előadó, Pekka Aalto előadásának címében kifejezetten a jogtudomány évtizedének nevezte azt az utóbbi tíz évet, amelyben az állami felelősség esetjoga megalapozódott az Európai Bíróság joggyakorlatában.

[hidepost=0]

Folyóiratunk 2001. júliusi számában az Európai Bíróság 1991 és 1996 közötti joggyakorlatának elemzésével a közösségi tagállamok jogharmonizációs kötelezettségszegései miatti kárfelelősségének lehetőségét megnyitó úgynevezett Francovich ítéletnek meglehetősen színes utóéletét vizsgáltam „A post-Francovich jelenség kialakulása” című tanulmányomban1. Jelen írásomban a jelenség legújabb fejleményeit, az Európai Bíróság joggyakorlatának témakörünkbe eső újabb eseteit elemzem: a British Telecommunications, a Hedley Lomas és a Dillenkofer ügyekben hozott ítéletekről lesz szó. Ezeknek az ítéleteknek a legfőbb jelentőségét abban látom, hogy differenciálták a jogharmonizációért való tagállami kárfelelősség előfeltételeit, a felelősség kritériumait. Ezért ez a téma áll mostani vizsgálódásom középpontjában.

A British Telecommunications ügyben hozott ítélet (1996)

Ebben, a témánkkal összefüggő ügyben 1996 március 26-án hozott ítéletet az Európai Bíróság. A British Telecommunications elnevezéssel ismertté vált ezen esetben egy első fokon eljárt angol bíróság, egy Divisional Court kért előzetes határozatot az Európai Bíróságtól. A 90/531/EGK tanácsi irányelv 8/1/ cikkének az értelmezésével kapcsolatban tett fel kérdéseket. Ez az irányelv a víz, energia, közlekedés és telekommunikáció szektorokban működő egységek beszerzési eljárásait szabályozta. A British Telecommunications nevű társaság az Egyesült Királyság kormányával szemben indított perében a „Schedule 2 to the Utilities Supply and Works Contracts Regulations 1992” elnevezésű szabályzat megsemmisítését, valamint a szabályzat alkalmazása következtében általa elszenvedett károk megtérítését követelte. Az Egyesült Királyság ebben a szabályzatban vette át a 90/531/EGK tanácsi irányelvet. A British Telecommunications azt kifogásolta, hogy az Egyesült Királyság önkényesen határozta meg, hogy mely telekommunikációs szolgáltatások legyenek kizárva az irányelv 8/1/ cikkének az alkalmazásából.

A Divisional Court négy kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. Közülük az utolsó volt a kárfelelősségi természetű. Ebben vetette fel az angol bíróság azt, hogy terheli-e kárfelelősség a tagállamot, ha tévedett az adott irányelv adott cikkének az átvétele során. Az Európai Bíróság ítéletében megállapította, hogy az Egyesült Királyság a 90/531/EGK tanácsi irányelv implementációja során olyan megoldást választott, amelyre nem volt joga. Jogsértést követett tehát el az Egyesült Királyság, de a felperessel szemben a Bíróság szerint mégsem tartozik kárfelelősséggel. Az Európai Bíróság British Telecommunications ítéletének az a gondolatmenete, hogy ebben az ügyben a tagállamnak a közösségi irányelv helytelen átvételében megnyilvánuló jogsértése más jellegű, mint a Brasserie és Factortame III ügyek tagállami jogsértései. A British Telecommunications ügyben az a mód, ahogy a tagállam megsértette a közösségi jogot, nem volt megfelelően súlyos („sufficiently serious”). Az Egyesült Királyság nem sértette meg ugyanis nyilvánvalóan és súlyosan a hatásköre gyakorlásának korlátait2. A tagállami jogsértések elbírálásánál a Brasserie és a Factortame III ügyek ítélete szerint is figyelembe kell venni azt, hogy a megsértett jogszabály világos és pontos volt-e.3 Az adott esetben a problematikus közösségi jogszabály, a 90/531/EGK tanácsi irányelv 8/1/ cikke viszont pontatlan szövegezésű. Annak értelmezése során az Egyesült Királyság jóhiszeműen járt el. Erre utal az is, hogy a Bizottság sem kifogásolta az adott irányelv átvételének angol módját, és az Európai Bíróság korábbi esetjoga sem szolgált más értelmezéssel, valamint hogy más tagállamok is osztották az irányelv átvételével kapcsolatos angol álláspontot.4

A Hedley Lomas ügyben hozott ítélet (1996)

A Hedley Lomas ügyben5 1993. január 10-én az angol High Court of Justice Queen’s Bench Division utalt előzetes határozati kérdéseket az Európai Bíróság elé az előtte folyamatban lévő per kapcsán.

Az ír Hedley Lomas Ltd. elnevezésű cég azért indított pert az angol állam ellen, mert az Egyesült Királyság Mezőgazdasági Minisztériuma nem adta meg a Hedley Lomas által kért engedélyt élőbirka exportjára, egy meghatározott spanyol vágóhídra. A Minisztérium indokolása szerint ugyanis a spanyol vágóhidak nem feleltek meg a 74/577/ EGK tanácsi irányelv követelményeinek. A hivatkozott irányelv a tagállamok állatvédelemmel kapcsolatos jogi szabályozásainak egyenlőtlenségeit volt hivatott megszüntetni, mivel azok közvetlenül befolyásolták a közös piac működését. A 74/577/ EGK irányelv rendelkezett az állatok leölés előtti elkábításáról a vágóhidakon, és részletesen szabályozta annak módját és eszközeit.

Az Egyesült Királyság Mezőgazdasági Minisztériuma arról értesült, hogy Spanyolország hazai jogába beiktatta ugyan az irányelvben foglaltakat, annak megszegéséhez azonban semmilyen szankciót nem fűzött, így a spanyol vágóhidakon nem tartották be az irányelv rendelkezéseit. Ezért az Egyesült Királyság általános élőállat exporttilalmat vezetett be Spanyolországgal szemben. 1990-ben már a Bizottság is számon kérte Spanyolországon az irányelv végrehajtását. A spanyol hatóságoktól kapott garanciákban bízva azonban a Bizottság 1992-ben eltekintett a „169-es eljárás” megindításától, az Egyesült Királyságot pedig tájékoztatta döntéséről, miszerint az általános élőállat exporttilalom ellentétes az EK Szerződés 29. cikkével, és nem indokolható a 30. cikkével sem6.

Az Egyesült Királyság az exporttilalmat 1993. január 1-jei hatállyal megszüntette, s az angol állam többszöri egyeztetés után olyan kompromisszumot kötött Spanyolországgal, hogy csak az államilag ellenőrzött, az előírásoknak megfelelő vágóhidakra szállítják az exportált angol élőállatokat.

1992. október 7-én kért élő birka exportra engedélyt a Hedley Lomas Ltd. egy meghatározott spanyol vágóhídra. Az engedélyt nem kapta meg, annak ellenére, hogy tudomása szerint az említett spanyol vágóhíd 1986 óta megfelelt az előírásoknak, és az angol hatóságoknak nem volt bizonyítékuk ennek ellenkezőjéről. A Hedley Lomas Ltd. annak eldöntését kérte a High Court of Justice-tól, hogy az export engedély megtagadása ellentétes-e az EK Szerződés 34. cikkével, illetve, hogy mekkora az okozott kár. A brit minisztérium nem tagadta, hogy ezen döntése jelentős exportkorlátozást jelentett, de érvei szerint ezt az intézkedést az EK Szerződés 36. cikke lehetővé tette, és ez összhangban is volt a közösségi joggal7. Mivel az ügy a közösségi jog értelmezését kívánta meg, a High Court of Justice az Európai Bíróságtól kért előzetes határozatot a következő kérdésekben:

1.
Egy szankció nélküli jogharmonizációs irányelv gátolja-e a tagállamot az EK Szerződés 36. cikke szerinti exportkorlátozó intézkedés meghozatalában, olyankor, ha ez az intézkedés egy másik tagállam jogharmonizációs jogsértését akarja korrigálni ?

2.
Ha az első kérdésre adott válasz nemleges: az első kérdésben leírt körülmények alapján az EK Szerződés 36. cikke általános exportilalomra, vagy az irányelv betartását nem bizonyító vágóhidakra kiterjedő hatályú exporttilalomra jogosítja-e fel a tagállamot?

3.
Ha viszont az első kérdésre adott válasz igenlő: a tagállam felelős-e a közösségi jog alapján az EK Szerződés 34. cikkének megsértése miatt a kereskedőt ért, exporttilalomból fakadó kárért? Ha igen, milyen feltételek mellett áll fenn a tagállam felelőssége, és mi alapján számítható ki az okozott kár mértéke?

Az első kérdésre az Európai Bíróság több korábbi ügyre8 való hivatkozással válaszolt. Álláspontja szerint egy tagállam nem hozhat egyoldalú védelmi és egyben korrigáló intézkedéseket annak érdekében, hogy kiküszöbölje egy másik tagállam jogharmonizációs jogsértését. A második pontban felvetett lehetőségek egyike sem áll fenn tehát. A tagállam sem általános, sem korlátozott exporttilalmat nem vezethet be. A harmadik kérdésre adott válaszában az Európai Bíróság ismét hivatkozott a Braserie du Pecheur, és Factortame III ítéletben rögzített elvrendszerre, miszerint a kártérítési igény akkor állhat fenn, ha az állam által megsértett rendelkezés arra irányult, hogy az egyénekre ruházzon jogokat, a jogsértés megfelelő súlyú, illetve okozati összefüggés áll fenn a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegése és a károsult személy által elszenvedett kár között.

Az Európai Bíróság döntése szerint az első feltétel teljesült, mivel az EK Szerződés 34. cikke azáltal, hogy korlátozza a tagállamokat, egyben jogokat ruház az egyénekre, mely jogokat a nemzeti bíróságoknak tiszteletben kell tartaniuk9. A második feltételt illetően az Európai Bíróság kimondta, hogy a közösségi jog megsértése már önmagában is megfelelően súlyos jogsértésnek minősül, tekintve, hogy az irányelv nem nyújtott diszkrecionális lehetőséget a tagállamok számára. Ezért az Egyesült Királyság nem is volt abban a helyzetben, hogy az irányelvi rendelkezések Spanyolország részéről történő megsértését vizsgálja.

A harmadik feltételben meghatározott okozati összefüggés fennállásának megállapítása a tagállam nemzeti bíróságára tartozik. Ezzel kapcsolatban a Francovich ügy10 ítéletének 41–43. pontjai szerint a tagállamnak a nemzeti joga szabályai alapján kell kártérítést fizetnie. Ennek feltételei azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek mint a nemzeti jog alapján felvetődő más követelések igényérvényesítési feltételei.

A Dillenkofer ügyben hozott ítélet (1996)

A Dillenkofer and Others v Germany ügyben11 a bonni Landgericht intézett előzetes határozati kérdéseket az Európai Bírósághoz 1994. június 29-én. A német bíróság a 90/314/ EGK irányelv értelmezése kapcsán tett fel 12 kérdést. Az említett irányelv a szervezett utazásokkal foglalkozó utazási irodák számára írt elő az ügyfeleket védő szabályokat a tájékoztatásról, az utazási szerződés kötelező tartalmi elemeiről és az esetleges fizetésképtelenség esetére kötelező tartalékképzésről. Az irányelv tartalmának nemzeti jogba való átültetésére a határidő 1992. december 31-e volt.

A német törvényhozás 1994. június 24-én fogadta el az irányelvet átültető törvényt, a német polgári törvénykönyv, a BGB kiegészítéseként.12 E rendelkezések tartalmazták, azt, hogy az ügyfélnek visszajár az utazás ára, ha az utazásszervező fizetésképtelensége miatt az utazás elmarad, valamint hasonlóképpen meg kell téríteni az utazásszervező csődjét követően a hazautazással kapcsolatban felmerült összes tényleges költséget. A közösségi irányelvet átvevő német törvény 1994. július 1-jén lépett hatályba. Rendelkezései az ezen időpont után kötött szerződésekre és az 1994. október 31. után megkezdett utazásokra vonatkoztak.

A Dillenkofer ügy felperesei, nevezetesen Erich Dillenkofer, Christian Erdmann, Hans-Jürgen Schulte, Anke Heuer, valamint Werner, Torsten és Ursula Knor azért nyújtottak be keresetet, mert utazásukat az utazásszervező fizetésképtelensége miatt vagy meg sem kezdhették, vagy saját költségükön kellett hazautazniuk. Mivel semmilyen pénzbeni visszatérítést nem kaptak, a német állam ellen indítottak pert, azt állítva, hogy a 90/314/ EGK irányelv megfelelő időben történő német átvétele esetén védelemben részesülhettek volna. Keresetüket az Európai Bíróság C-6/90. számú Francovich ügyben hozott ítéletére alapították, melyben az Európai Bíróság az előzőekben már kifejtett hármas feltételrendszer mellett megállapította a tagállam kárfelelősségét annak jogharmonizációs kötelezettségszegése esetén. A felperesek érvelése szerint a Francovich ítéletben megfogalmazott kritériumok ebben az ügyben is fennálltak.

Az alperes német állam azonban kétségbe vonta a Francovich ítélet felelősségi követelményeinek fennállását. Az volt az álláspontja, hogy bármely irányelv késedelmes átvétele esetén csak akkor állhat fenn a tagállam kárfelelőssége, ha a tagállam részéről megfelelően súlyos13 jogsértés történt.

A bonni Landgericht-nek az Európai Bíróság elé terjesztett kérdései közül több is kapcsolatban állt a Francovich ítélet lényegével. A 90/314/ EGK irányelv ruházott-e jogokat az egyénekre, és ezen jogok tartalma pontosan meghatározható-e az irányelv rendelkezései alapján? Németország jogsértése megfelelően súlyosnak minősült-e? Melyek az irányelv minimális követelményei, amiket a tagállamnak az egyének számára biztosítani kell? Eleget tett-e Németország az irányelv védelmi szándékának az azt átvevő német törvény rendelkezéseivel?

Mindezen kérdések lényegét az Európai Bíróság abban koncentrálta, hogy az irányelv megadott határidőn belüli átvételének elmulasztása (késedelmes átvétele) önmagában, per se megfelelően súlyos jogsértésnek minősül-e ahhoz, hogy a kárt szenvedett egyéneknek kártérítési igényt biztosítson, vagy pedig az utóbbihoz más feltételeknek is teljesülniük kell. Az Európai Bíróság korábbi ítéleteire hivatkozva (Francovich14, a Brasserie du Pecheur15, a Factortame16, a British Telecommunications17 és a Hedley Lomas18 ítéletek) állapította meg, hogy a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegéséből eredő kárfelelőssége akkor áll fenn, ha a megsértett rendelkezés arra irányult, hogy jogokat ruházzon az egyénekre, ha a jogsértés megfelelően súlyos, és ha közvetlen okozati összefüggés áll fenn a jogharmonizációs kötelezettségszegés és az egyének által elszenvedett kár között. A megfelelően súlyos jogsértés fogalmát az Európai Bíróság korábbi ítélkezési gyakorlatára figyelemmel úgy határozta meg, hogy egy jogharmonizációs kötelezettségszegés egyrészt akkor megfelelően súlyos, ha a tagállam jogalkotó hatalma gyakorlása kapcsán nyilvánvalóan és súlyosan átlépi hatalmának korlátait; másrészt, ha a tagállamnak nem is volt diszkrecionális jogalkotói jogköre. E fenti két esetben a puszta kötelezettségszegés megfelelően súlyos jogsértésnek minősül, és semmilyen további kritérium vizsgálata sem szükséges az állami kárfelelősség megállapításához, azon túl, hogy az irányelv rendelkezéseiből pontosan meghatározható jogokat ruházott az egyénekre, és hogy fennáll a közvetlen okozati összefüggés a tagállam jogsértése és az elszenvedett kár között.

Az  Európai  Bíróság a később  sokat  hivatkozott Dillenkofer ügyben19 tehát arról rendelkezett, hogy ha a tagállam meghatározott időn belül nem teszi meg az irányelv céljának megvalósításához szükséges intézkedéseket, az már önmagában is megfelelően súlyos jogsértésnek minősül. Ha tehát a tagállam elmulasztja az irányelv átvételét, akkor nincs szükség a British Telecommunications ítéletben felállított szubjektív felelősségi kritériumok vizsgálatára. Ebből következően azok az egyének, akikre az irányelv tartalmilag pontosan meghatározható jogokat ruházott, kártérítést követelhetnek, ha az őket ért károsodás és a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegése között közvetlen okozati összefüggés áll fenn.

A Dillenkofer ítéletben az Európai Bíróság gondolkodásának diferenciálódása figyelhető meg. Ebben az ítéletében tett megkülönböztetést az Európai Bíróság a tagállami kárfelelősség kritériumait illetően, az irányelvek átvételének elmulasztására és az irányelvek nem megfelelő átvételére vonatkozóan.

Az előzőekben már idézett British Telecommunications ügy a nem megfelelő átvétel esetére szolgál példaként. Ennek az ügynek az ítéletében az Európai Bíróság ugyanis a hagyományos három Francovich feltétel mellett (a kérdéses irányelv jogokat ruház az egyénekre; a jogsértés megfelelően súlyos; közvetlen okozati összefüggés áll fenn az egyéneknek okozott károk és a közösségi jog tagállam általi megsértése között) szubjektív felelősségi kritériumokat is vizsgált az állami felelősség megállapításához. Ezeknek lényege az volt, hogy a tagállam eljárásának jóhiszeműségét vizsgálták. Eszerint a teszt szerint például, ha a kérdéses irányelv megfogalmazása nem volt egyértelmű, akkor a tagállam mentesülhetett a felelősség alól. Számára kedvező eredménnyel hivatkozhat a tagállam jóhiszeműségének bizonyítékaként más tagállamok hasonló interpretációjára is, vagy arra, hogy a Bizottság nem emelt kifogást az irányelv nemzeti átvételéről gondoskodó jogszabály elfogadásakor, illetve, hogy az Európai Bíróság eddigi esetjoga sem szolgált más értelmezéssel.

Teljesen más a helyzete a tagállamnak akkor – és így szigorúbb megítélés alá tartozik – ha az a rendelkezésére álló meghatározott jogharmonizációs határidőn belül mulasztotta el átültetni belső jogrendszerébe az irányelvet. Ekkor ugyanis egyfajta objektív állami kárfelelősség áll fenn a károsultakkal szemben. Önmagában az átvétel elmulasztása megalapozza a tagállam felelősségét – természetesen a már említett, Francovich határozatból ismert kritériumok fennállása mellett.

Új kárfelelősségi alakzat?

Tíz év múlva… már a magyar jogirodalomban is megjelentek az Európai Bíróság állami kárfelelősségi gondolkodását elemző írások. Király Miklós azt állapította meg, hogy az Európai Bíróság egy új típusú felelősségi alakzatot teremtett a tagállamok vonatkozásában. Szerinte ezt a felelősségi formát világosan el kell határolni az úgynevezett funkcionális immunitás kategóriájától, „…amikor egy állam azért marasztalható egy magánjogi vitában mert az igény alapja egy olyan ügyletkötés, ahol az állam maga is kereskedőként, vállalkozóként járt el. Itt viszont az érintett tagállam éppenséggel szuverénként, azaz jogalkotó hatalomként elkövetett mulasztása miatt kényszerül – igaz mögöttes – magánjogi felelősséget vállalni. Az állam felel tehát a házaló kereskedő vagy az utazási iroda és a biztosítótársaság helyett azért, mert nem alkotta meg időben vagy megfelelő módon a közösségi irányelv által elvárt nemzeti normát, s így a fogyasztó nem várhat kártérítést a vele szerződő féltől. Ráadásul olyan felelősségről van szó, amely alól az Európai Bíróság ez idáig nem engedett kimentést, azaz nem tartotta igazolhatónak az irányelv átvételének elmaradását. Bonyolítja e felelősségi forma megítélését, hogy a tagállam csak akkor felelős, ha a jogalkotói mulasztás egyben a közösségi jog megsértését is jelenti. Egyéb esetekben – legyen bármilyen súlyos a fogyasztók számára a jogszabályi rendezés elmaradása – az állam természetesen nem lesz jogalkotói késlekedéséért marasztalható, hiszen hiányzik az államot irányelv formájában kötelező jogalkotási parancs”20.

Azt is kiemeli Király Miklós Irene Klauer alapján, hogy az államok kártérítési felelőssége csak kiegészítő jogi eszköz, valamiféle „Notbehelf”21. „Ezért igénybevétele előtt előbb le kell folytatni az elsődleges polgári
eljárást. Amennyiben ezen alapeljárásban valaki sikertelenül hivatkozik egy irányelv kínálta védelemre – mert a vitában releváns direktívának nincs horizontális közvetlen hatálya, és az értelmezési alapelv sem kínál segítséget a hazai jog közösségi joghoz igazodó interpretá-
ciójához –, akkor egy külön, azaz második eljárásban kísérelheti meg a sérelmet szenvedett közösségi polgár, hogy a tagállam mulasztása miatt szunnyadó jogaiért kártérítést követeljen a tagállamtól. Ez rendkívül hosszadalmas és költséges módja az igényérvényesítésnek. Esetenként bizonytalan lehet a tagállamot terhelő kártérítési kötelezettség mértéke is, hiszen hogyan határozható meg az a kár, ami azért érte a fogyasztót, mert az irányelv honosításának elmaradása miatt kevesebb tájékoztatást kapott arról a szolgáltatásról (például szervezett utazás) amelyet igénybe vett.”22

Király Miklós megállapításai figyelemre méltóak, a témáról való további gondolkodást felvetései nyilvánvalóan előre viszik. A funkcionális immunitásra tett utalása azonban túlságosan vázlatos és ebből adódóan félrevezető. Sokkal differenciáltabb és szélesebb körű jelenség ugyanis a funkcionális immunitás annál, mint ahogy azt a hivatkozott szerző tartja. Álláspontom szerint a jogtudományi gondolkodásban egyelőre fontosabbnak tűnik az állami kárfelelősség és a jogalkotásért való kárfelelősség, valamint a jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami kárfelelősség összekapcsolása, mint a funkcionális immunitási tan által megengedett állami kárfelelősség és a jogharmonizációért való EU-jogi tagállami kárfelelősség szétválasztása23.

 

Prof. Dr. Kecskés László

tanszékvezető egyetemi tanár
Pécsi Tudományegyetem
Állam- és Jogtudományi Kar
az MTA doktora

 

Jegyzetek

  1  Lásd: Kecskés László: A post-Francovich jelenség kialakulása. Európai jog. 2001. Júliusi szám. 3–11. old.

 2  Lásd a jogsértés nyilvánvalóságáról a közösségi intézmények esetében: HNL and Others v. Conncil and Commission (1978) ECR 1209.

 3  Lásd: Joined Cases C-46/93

 4  Judgment of the Court of 26 March 1996 in the Case C-392/93 I-10 és I-II. 37–46 paragraphs.

 5  C-5/94 R. v MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553

 6  Az EK Szerződés 29. cikke kimondja, hogy nem lehet mennyiségi korlátozást bevezetni az exportra olyan területen, melyre közösségi irányelv jogharmonizáló rendelkezései vonatkoznak. Ugyanezen szerződés 30. cikke lehetővé teszi az exportkorlátozást az állatok életének és egészségének védelme érdekében. Az Egyesült Királyság által bevezetett exporttilalom tehát ellentétes az EGK Szerződés 29. cikkével, és nem indokolható a 30. cikkel sem, mivel az adott területre közösségi irányelv vonatkozik, ami kizárja a 30. cikkre való hivatkozást.

 7  A probléma könnyebb megérthetősége érdekében álljon itt, hogy az EK Szerződés 34. cikkének első bekezdése értelmében: „Tilos a tagállamok között a kivitel mennyiségi korlátozása, és minden, ezzel egyenértékű hatású intézkedés.” Az EK Szerződés 36. cikke pedig a következőképpen rendelkezik: „A 30–34. cikk rendelkezései nem zárják ki a behozatalra, kivitelre vagy az árutranzitra vonatkozó olyan tilalmakat vagy korlátozásokat, amelyeket a közerkölcs, a közrend vagy a közbiztonság, az emberek, állatok életének, egészségének védelme, a növények védelme, a művészeti, történelmi vagy régészeti értékű nemzeti kincsek megóvása, az iparjogvédelem és kereskedelmi tulajdon védelme indokol. Ezek a tilalmak vagy korlátozások azonban nem lehetnek sem önkényes hátrányos megkülönböztetés, sem álcázott korlátozás eszközei a tagállamok közötti kereskedelemben.

 8  Judgment in Joined Cases 90/63 and 91/63 Commission v Luxembourg and Belgium [1964] ECR 625 and judgment in Case 232/78 Commission v France [1979] ECR 2729, paragraph 9

 9  Lásd: Case 83/78, Pigs Markeitng Borad v Redmond [1978] ECR 2347, [1979] 1 CMLR 177, paras [66]-[67].

10  Lásd: Francovich and Others v Italian State, Joined Cases C-6/90 and C-9/90 ítélet 41. és 43. pontját

11  Joined Cases C-178,179, 188 and 190/94, Erich Dillenkofer and Others v Germany [1996] All ER (EC) 917, [1996] 3 CMLR 469, decision of 8 October 1996

12  1994. I BGB1 1322. (BGB 651k§)

13  Az Európai Bíróság ítéletének szövegében itt kivételesen nem a „sufficiently serious” szóhasználat szerepel, hanem a „serious, that is to say manifest and grave” kifejezés.

14  Joined Cases C-6/90 and C-9/90 Francovich and Others (1991) ECR I-5357.

15  Case C-46/93, C48/93 Brasserie du Pecheur SA v Germany and R v Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. and others[1996] ECR I-1029, [1996] I CMLR 889

16  Case 213/89 R v Secretary of State for Transport, ex parte Factotame Ltd. [1990] ECR I-2433, [1990] 3 CMLR I

17  C-392/93 R v H.M. Treasury, ex parte British Telecommunications [1996] ECR I-1631

18  C-5/94 R. v MAFF, ex parte Hedley Lomas [1996] ECR I-2553

19  Joined cases C-178, 179/94 és C-188, 190/94 Dillenkofer and Others

20  Lásd: Király Miklós: Fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezése az Európai Bíróság joggyakorlatában. In: Ius privatum ius commune Europae. Liber amicorum Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Budapest 2001. 149. old.

21  Lásd: Klauer, Irene: Die Europäisierung des Privatrechts. Der EuGH als Zivilrichter, Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden, 1998. 56. old. – a mű megjelenési évének feltűntetése nélkül hivatkozza Király Miklós: Fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezése az Európai Bíróság joggyakorlatában. In: Ius privatum ius commune Europae. Liber amicorum Ferenc Mádl Dedicata. ELTE ÁJK Budapest 2001. 136. és 149. old.

22  Lásd: Klauer, Irene: Die Europäisierung des Privatrechts, Der EuGH als Zivilrichter. 56–57. old. Király M. i. m. 149. oldalán.

23  Lásd: Kecskés László: A jogalkotásért és a jogharmonizációért való állami kárfelelősség összekapcsolása. JURA 2001. évi 1. szám. 66–78. old.

[/hidepost]