32/2008. (III. 12.) AB határozat

32/2008. (III. 12.) AB határozat

az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás kihirdetéséről szóló, az Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján elfogadott törvény 3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikkének (2) bekezdése, 3. cikkének (3) bekezdése, és a törvény 4. §-a alkotmányossági vizsgálata tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény alkotmányellenességének előzetes vizsgálatára irányuló indítványa tárgyában – dr. Holló András, dr. Kukorelli István, dr. Paczolay Péter és dr. Trócsányi László alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András és dr. Lévay Miklós alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy “az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás” kihirdetéséről szóló, az Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján elfogadott törvény 3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikkének (2) bekezdése, 3. cikkének (3) bekezdése, és a törvény 4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében alkotmányellenes.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. Az Országgyűlés 2007. június 11-i ülésnapján törvényt fogadott el “az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás kihirdetéséről” (a továbbiakban: Törvény) . Az Országgyűlés elnöke a Törvényt 2007. június 12-én küldte meg a köztársasági elnöknek kihirdetésre, sürgősségi kérelem nélkül. A köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdésében foglalt jogkörében eljárva, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (atovábbiakban: Abtv.) 1. § a) pontjára, 21. § (1) bekezdés b) pontjára, valamint 35. §-ára és 36. §-ára hivatkozva a részére előírt határidőn belül – 2007. június 27-én – kelt indítványában kérte az Alkotmánybíróságot, hogy végezze el a Törvénnyel kihirdetendő, az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás (a továbbiakban: EUIN-megállapodás) 3. cikkének (2) és (3) bekezdése, valamint a Törvény 4. §-ában az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat előzetes alkotmányossági vizsgálatát.

2. A köztársasági elnök indítványában az alábbiakra mutatott rá:

2.1. Az EUIN-megállapodás nemzetközi szerződés, melynek szerződő felei az Európai Unió egyfelől, illetve az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság másfelől. Az EUIN-megállapodásra a jogalapot az Európai Unió számára az Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: Szerződés) 24. és 38. cikke adja. Ugyanakkor a Szerződés 24. cikkének (5) bekezdése szerint az ilyen megállapodás “nem kötelezi azt a tagállamot, amelynek képviselője a Tanácsban kijelenti, hogy a megállapodásnak meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek”. Minthogy a Törvény javaslatának indoklása szerint a Magyar Köztársaság képviselője tett ilyen nyilatkozatot, az EUIN-megállapodás kötelező hatályának elismerése és a belső joggá válása a nemzetközi szerződésekre vonatkozó hazai szabályok szerint történik. Ezért alkotta meg az Országgyűlés a Törvényt, amely egyrészt az EUIN-megállapodás – mint nemzetközi szerződés – kötelező hatályának elismerésére ad felhatalmazást, másrészt kihirdeti azt a magyar jogban.

2.2. Ezt követően a köztársasági elnök a saját indítványtételi jogosultságát elemezte és megállapította, hogy az Abtv. 36. § (1) bekezdése lehetővé teszi a számára, hogy a nemzetközi szerződés megerősítése előtt kezdeményezze annak alkotmányossági vizsgálatát. A megerősítés fogalmát az Abtv. ugyan nem határozza meg, de a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (a továbbiakban: Nsztv.) 2. § f) pontja, a Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt, a szerződések jogáról szóló, az 1987. évi 12. törvényerejű rendelettel kihirdetett szerződést követve a megerősítést a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerése fogalmába sorolja, annak egyik módozataként. A köztársasági elnök az

Alkotmány 30/A. § (1) bekezdés b) pontja alapján a nemzetközi szerződés kötelező hatályát az Nsztv. 8. § (2) bekezdésében meghatározott módon ismeri el. Jelen esetben, amikor a nemzetközi szerződés kihirdetése törvénnyel történik, a köztársasági elnök annak aláírásával egyidejűleg okiratot állít ki a szerződés kötelező hatályának elismeréséről, amelynek kicseréléséről vagy letétbe helyezéséről a külpolitikáért felelős miniszter útján haladéktalanul gondoskodik. Következésképpen, az Abtv. 36. § (1) bekezdése lehetővé teszi a köztársasági elnök számára, ahogyan a 7/2005. (III. 31.) AB határozat is megállapította a szerződéskötési eljárásban résztvevőkre vonatkozóan, hogy a nemzetközi jogi kötelezettség vállalását, azaz az EUIN-megállapodás kötelező hatályának elismerését megelőzően kezdeményezhesse egy megkötendő nemzetközi szerződés általa alkotmányosan aggályosnak tartott rendelkezései alkotmánybírósági vizsgálatát. (ABH 2005, 83, 86.)

2.3. A következő részben az indítvány az EUIN-megállapodás aggályosnak tartott rendelkezéseit foglalta össze.

A köztársasági elnök megállapítja, hogy az EUIN-megállapodás célja a kiadatási ügyek gyorsítása és egyszerűsítése az EU tagállamai, illetve Izland és Norvégia között az EUIN-megállapodás melléklete szerinti – kibocsátó állam által kiállított – elfogatóparancs alkalmazásával. A végrehajtó állam területén elfogott személy átadásáról a végrehajtó állam igazságügyi hatósága dönt, döntésének korlátja, hogy az átadást csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg.

2.3.1. A köztársasági elnök alkotmányellenesnek tartotta az EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) bekezdését. Értelmezése szerint ez a rendelkezés főszabályként a kettős büntethetőség feltételéhez köti az átadási kötelezettség beálltát, de nem követeli meg, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint azonos tényállási elemekkel minősüljön bűncselekménynek.

2.3.2. A köztársasági elnök aggályosnak tartotta az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdését is, amely bizonyos – mindenekelőtt a terrorizmushoz és a szervezett bűnözéshez kapcsolódó – bűncselekmények esetén álláspontja szerint kizárja a kettős büntethetőség követelményének alkalmazását.

2.3.3. Az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése lehetővé teszi a szerződő felek számára, hogy meghatározott bűncselekménycsoportok tekintetében és egyéb feltételek mellett olyan nyilatkozatot tegyenek, amelyben kizárják a kettős büntethetőségre vonatkozó 3. cikk (2) bekezdésében foglalt feltétel alkalmazását. A köztársasági elnök értelmezése szerint, ha valamelyik szerződő fél ilyen nyilatkozatot tesz, akkor igazságügyi hatóságai nem tagadhatják meg az elfogatóparancs végrehajtását arra hivatkozással, hogy az érintett cselekmény saját joguk szerint nem minősül bűncselekménynek. Az indítványozó utalt a Magyar Köztársaság által az EUIN-megállapodás 3. cikkének (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatra, amelyben vállalja, hogy bizonyos feltételek mellett nem alkalmazza a kettős büntethetőség követelményét az átadási eljárás során. A nyilatkozat alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök azért kérte, mert az lényegét tekintve az EUIN-megállapodáson alapuló nemzetközi kötelezettségvállalás, mely megfelelő formában történő közlését követően a Magyar Köztársaság nemzetközi szerződéses kötelezettségét eredményezi.

2.4. Az EUIN-megállapodás 3. cikkének (2) és (3) bekezdése, valamint a 3. cikkének (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat alkotmányossági vizsgálatát a köztársasági elnök az Alkotmány 57. § (4) bekezdésére alapítottan kezdeményezte, amely a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveit emeli alapjogi rangra. Az indítvány ismertette ezen elvek tartalmát, és az azokat értelmező 11/1992. (III. 5.) AB határozat főbb megállapításait. Ennek keretében megállapította: “Az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével ellentétes (…) az olyan jogszabály, mely úgy hatalmaz fel magyar hatóságokat a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló cselekmény elvégzésére, hogy az ennek alapjául szolgáló cselekmény az elkövetés időpontjában a magyar jog szerint nem bűncselekmény, illetve nem valósítja meg valamennyi releváns büntetőjogi tényállási elemet”. A köztársasági elnök álláspontja szerint az indítvánnyal érintett rendelkezések, illetve nyilatkozat ilyen cselekmény esetében is lehetővé teszik a büntetőjogi felelősségre vonást.

2.5. A következő részben az indítványozó utalt arra is, hogy az Alkotmány 7. § (1) bekezdése, 2/A. §-a, valamint a 6. § (4) bekezdése alkalmazási körében az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének értelmezése és érvényesülése eltérő lehet, de véleménye szerint a sérelmezett rendelkezések egyik esetkörbe sem tartoznak.

2.6. Az indítványa utolsó részében a köztársasági elnök összegezte az addigi megállapításait és az Alkotmány 57. § (4) bekezdésére alapítottan kérte az Alkotmánybíróság véleményét az EUIN-megállapodás 3. cikke (2) és (3) bekezdésének és a 3. cikke (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat alkotmányosságáról.

II.

1. Az Alkotmány indítvány elbírálásakor figyelembe vett rendelkezései:

“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”

“57. § (4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.”

2. A Törvény indítvánnyal érintett rendelkezései:

“3. § A megállapodás hiteles magyar nyelvű szövege a következő:

(…)

3. cikk

Hatály

(…)

(2) A (3) és (4) bekezdés sérelme nélkül, az átadás feltétele, hogy azok a cselekmények, amelyek miatt az elfogatóparancsot kibocsátották, a végrehajtó állam joga szerint tényállási elemeiktől és minősítésüktől függetlenül bűncselekménynek minősüljenek.

(3) A 4. cikkre, az 5. cikk (1) bekezdésének b)-g) pontjára, valamint a 6., 7. és 8. cikkre is figyelemmel, egy állam semmilyen esetben sem tagadhatja meg egy olyan személy magatartásával kapcsolatban kibocsátott elfogatóparancs végrehajtását, aki a terrorizmus visszaszorításáról szóló európai egyezmény 1. és 2. cikkében és a terrorizmus elleni küzdelemről szóló, 2002. június 13-i kerethatározat 1., 2., 3. és 4. cikkében említett, a terrorizmussal összefüggő kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme, vagy szándékos emberölés, súlyos testi sértés, emberrablás, személyi szabadság megsértése, túszejtés és erőszakos közösülés bűncselekményének vagy bűncselekményeinek egy közös célt követő csoport általi elkövetéséhez hozzájárul, amennyiben e cselekmények szabadságvesztéssel vagy olyan szabadságelvonással járó intézkedéssel büntethetők, amelynek maximális időtartama legalább tizenkét hónap, abban az esetben sem, ha az érintett személy az adott bűncselekmény vagy bűncselekmények tényleges elkövetésében nem vesz részt; az említett hozzájárulásnak szándékosnak kell lennie, és annak ismeretében kell történnie, hogy az illető személy részvételével hozzájárul az adott szervezet bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.

(4) Norvégia és Izland, egyrészről, és valamely tagállama nevében az Európai Unió, másrészről, nyilatkozatot tehet, amely szerint a kettős büntethetőségre vonatkozó, a (2) bekezdésben említett feltételt az alábbiakban meghatározott feltételeknek megfelelően viszonosság alapján nem alkalmazza. E Megállapodás értelmében és a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelése nélkül az elfogatóparancs alapján átadásra kerül sor az alábbi bűncselekmények esetében, amennyiben ezeknél a kibocsátó állam joga szerint a kibocsátó államban a büntetési tétel felső határa legalább háromévi szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés:

– bűnszervezetben való részvétel,

– terrorizmus,

– emberkereskedelem,

– gyermekek szexuális kizsákmányolása és gyermekpornográfia,

– kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott kereskedelme,

– fegyverek, lőszerek és robbanóanyagok tiltott kereskedelme,

– korrupció,

– csalással kapcsolatos bűncselekmények, ideértve az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló, 1995. július 26-i egyezmény értelmében az Európai Közösségek pénzügyi érdekeit sértő csalásokat is,

– bűncselekményből származó jövedelem tisztára mosása,

– pénzhamisítás, beleértve az euró hamisítását is,

– számítógépes bűnözés,

– környezettel kapcsolatos bűncselekmények, beleértve a veszélyeztetett állatfajok, valamint a veszélyeztetett növényfajok és -fajták tiltott kereskedelmét is,

– segítségnyújtás jogellenes beutazáshoz és tartózkodáshoz,

– szándékos emberölés, súlyos testi sértés,

– emberi szervek és szövetek tiltott kereskedelme,

– emberrablás, személyi szabadságtól való megfosztás és túszejtés,

– rasszizmus és idegengyűlölet,

– szervezett vagy fegyveres rablás,

– kulturális javak, beleértve a régiségeket és a műtárgyakat, tiltott kereskedelme,

– csalás,

– zsarolás és védelmi pénz szedése,

– termékhamisítás és iparjogvédelmi jogok megsértése,

– hivatalos okmányok hamisítása és az azzal való kereskedés,

– fizetőeszközök hamisítása,

– hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme,

– nukleáris vagy radioaktív anyagok tiltott kereskedelme,

– lopott gépjárművek kereskedelme,

– erőszakos közösülés,

– gyújtogatás,

– a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alá tartozó bűncselekmények,

– légi vagy vízi jármű jogellenes hatalomba kerítése,

– szabotázs. (…)

4. § A Magyar Köztársaság a Megállapodáshoz az alábbi nyilatkozatokat teszi:

A 3. cikk (4) bekezdéshez:

A Magyar Köztársaság kijelenti, hogy a 3. cikk (2) bekezdésében szereplő feltételt nem alkalmazza a 3. cikk (4) bekezdésében szereplő bűncselekmény-kategóriák esetén, amennyiben ezeknél a kibocsátó állam joga szerint a kibocsátó államban a büntetési tétel felső határa legalább háromévi szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés, feltéve, hogy a kibocsátó állam hasonló nyilatkozatot tett.

III.

Az indítvány kapcsán az Alkotmánybíróság az Abtv. 1. § a) pontjában meghatározott hatáskörében járt el. Az Abtv. 1. § a) pontja értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik a már elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény, továbbá a nemzetközi szerződés egyes rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálata. Az erre vonatkozó indítványnak az Abtv. 21. § (1) bekezdésében – az Abtv. 35-36. §-ában foglalt megkülönböztetést figyelembe véve – meghatározott szervtől vagy személytől kell származnia. Jelen esetben az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a köztársasági elnök az Abtv. 36. § (1) bekezdésében, illetve 35. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően kezdeményezte egy nemzetközi szerződést kihirdető törvény egyes rendelkezései alkotmányosságának előzetes vizsgálatát.

A köztársasági elnök az Abtv. 36. § (1) bekezdése alapján nyújtotta be indítványát. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az EUIN-megállapodás nemzetközi jogi szerződésnek minősül. Az a tény, hogy az egyik oldalon az Európai Unió szerepel szerződő félként, nem jelenti azt, hogy az EUIN-megállapodás az Alkotmány 2/A. § értelmében közösségi jogi normának minősülne, hiszen nem az ún. alapító és módosító szerződések szerinti európai uniós, illetve európai közösségi hatásköröket változtatja meg, hanem az egyes tagállamok, illetve Izland és Norvégia viszonylatában létesít kötelezettségeket. Az ilyen természetű megállapodásokat maga az Európai Unió is úgy tekinti, hogy azok nemzetközi szerződések, amelyekre tehát a nemzetközi jog szabályai vonatkoznak. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság osztotta a köztársasági elnök álláspontját, hogy a jelen esetben a nemzetközi szerződés megkötése előtt alkotmányossági ellenőrzésre sor kerülhet, sőt tulajdonképpen ez az utolsó fázis, amikor erre még lehetőség nyílik, mivel a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerése még nem történt meg. Az Alkotmánybíróság szerint annak, hogy a Törvény egyszerre tartalmazza a ratifikációra felhatalmazást és a kihirdetés aktusát – ami megfelel az Nsztv. 7. § (2) bekezdésében és 10. § (1) bekezdésének a) pontjában foglaltakkal bevezetett új gyakorlatnak – nincs kihatása az Abtv. 36. § alkalmazhatóságára.

IV.

Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglaltakkal összefüggésben először az alábbiakra mutat rá.

A nullum crimen sine lege elv eredetileg az ellen kívánt biztosítékot nyújtani, hogy az állam büntetőjogi felelősségrevonást alkalmazhasson állampolgárával, illetve a területén tartózkodó külföldi személlyel szemben, ha ennek az államnak a joga szerint a kérdéses cselekmény az elkövetésekor nem volt bűncselekmény. A nullum crimen sine lege elv azonban a bűnüldözésben való nemzetközi együttműködés kialakulásával, a kiadatás/átadás intézményének a megjelenésével, a legújabb korban a nemzetközi büntetőtörvényszékek megjelenésével más összefüggésekben is jelentkezik.

Az indítványban felvetett alkotmányossági probléma azzal függ össze, hogy az EUIN-megállapodás az európai büntetőügyi és igazságügyi együttműködésben kialakított, olyan automatizmusokra épülő megoldást tett magáévá, ami jelentősen eltér a nemzetközi jog hagyományos megoldásaitól.

A kiadatási megállapodások tartalmi elemeit illetően megállapítható – és ez vonatkozik a magyar állam által kötött és az Alkotmánybíróság által áttekintett kiadatási megállapodásokra is -, hogy az államok leggyakrabban a bűncselekmények tételes felsorolásával és e felsorolásnak a cselekményekért kiszabható szabadságvesztés büntetés minimális időtartamának megjelölésével törekednek arra, hogy csak olyan bűncselekmények vonatkozásában valósuljon meg kiadatási együttműködés, amelyik a hazai jogban már bűncselekmény, éspedig összevethetően hasonló büntetéssel sújtható bűncselekmény. Az államok alkotmányos megoldásai dogmatikailag ezt vagy a nullum crimen sine lege elvhez (esetleg annak kiterjesztett értelemben történt felfogásához), vagy pedig a büntetőjogi legalitás egyéb alkotmányos garanciájához kapcsolják.

Az Alkotmánybíróság osztotta az indítványnak a korábbi alkotmánybírósági határozatokra visszamutató azt az álláspontját, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdése a bűnössé nyilvánítást és a büntetéssel sújtást érdemben befolyásoló valamennyi büntető jogszabályra vonatkozik, ez a garancia akadálya minden olyan magyar közhatalmi cselekvésnek, mely a magyar Alkotmány hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségére vonására irányul anélkül, hogy a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény a magyar jog szerint bűncselekmény lenne. Ennek a követelménynek a teljesülése a jelen esetben az Alkotmány 57. § (4) bekezdése és az EUIN-megállapodás tételes rendelkezéseinek egymással való összehasonlítása alapján vizsgálható meg.

Az indítvány azonban maga is felhívta a figyelmet az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2. § (1) bekezdésével, a 2/A. § (1) bekezdésével, a 6. § (4) bekezdésével és a 7. § (1) bekezdésével összekapcsolható értelmezésének fontosságára.

V.

Az indítványban felvetett alkotmányossági probléma vizsgálatának megalapozásához az Alkotmánybíróság ezt követően elvégezte az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés történeti, logikai és rendszertani értelmezését, különös figyelmet fordítva a “magyar jog szerint” fordulat tartalmára.

1. A rendszerváltozás előtt az Alkotmány nem tartalmazta a nullum crimen sine lege elvet, előtte legfeljebb az 1972. évi I. törvénnyel módosított Alkotmányba beiktatott akkori 54. § (1) bekezdésében megfogalmazott általános emberi jogi klauzula (“A Magyar Népköztársaság tiszteletben tartja az emberi jogokat.”) jelenthetett áttételesen kapcsolódó elvet. A nullum crimen sine lege elvet ugyanakkor a magyar jog természetesen ismerte, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 2. §-ába foglalt tételes jogi szabályként. (“A bűncselekményt az elkövetése idején hatályban levő törvény szerint kell elbírálni. Ha a cselekmény elbírálásakor hatályban levő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új törvényt kell alkalmazni; egyébként az új büntető törvénynek nincs visszaható ereje.”)

A nullum crimen sine lege elv így az Alkotmánynak az 1989. évi XXXI. törvénnyel történt módosításával emelkedett alkotmányi szintre. A nullum crimen sine lege elv alkotmányi szintre emelését az akkor hivatalban levő Kormány kezdeményezte és szövegjavaslatán az ún. Ellenzéki Kerekasztallal folytatott tárgyalások eredményeként több módosítást eszközölt. E tárgyalások jegyzőkönyveit áttekintve megállapítható, hogy az akkori tárgyaló felek, majd utóbb alkotmányozó hatalomként az Országgyűlés az Alkotmány 57. § (4) bekezdése olyan tartalmú megfogalmazására törekedtek, hogy az feleljen meg az évszázados garanciális elvnek, miszerint csak azon az alapon lehet valakit bűnösnek kimondani, ha az általa elkövetett cselekményt a cselekmény elkövetésekor a törvény büntetni rendeli. Megállapítható, hogy a szövegezési változtatásokat azzal a szándékkal hajtották végre, hogy azok tartalma a szóhasználattól függetlenül a magyar és a nemzetközi jog szerinti büntetni rendeltséget egyaránt lefedje.

A fentiek szerint tehát, az alkotmányozó olyan megoldást akart, amely tartalmilag ugyanaz, mint az európai jogállamok alkotmányainak megoldása.

2. Az Alkotmánybíróság ezek után áttért “a magyar jog szerint” fordulat tartalmának az alkotmánybírósági határozatokban megadott, illetve azokból okszerűen következő értelmezés áttekintésére.

2.1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez a fordulat természetesen először is a magyar törvényre, éspedig mindenekelőtt a Büntető Törvénykönyvre való utalást jelenti.

Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (ABH 1992, 77.) már utalt a minőségi kritériumokra és a többi európai állam hasonló alkotmányos fordulataival való összhangra. “Az Alkotmánybíróság a nullum crimen et nulla poena sine lege elvét a büntetőjogi legalitás alkotmányos elve alapján értelmezi. Ennek kapcsán elvégezte az európai jogállamok alkotmányainak összehasonlító vizsgálatát. Megállapította, hogy ezek nem egyszerűen azt jelentik ki, hogy a bűncselekményt törvényben kell tiltani, és törvényben kell büntetéssel fenyegetni, hanem általában azt követelik meg, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnak, az elítélésnek és megbüntetésnek kell törvényesnek és törvényen alapulónak lennie. Ugyanazt teszik tehát, mint amit az Alkotmányunk 57. § (4) bekezdése előír.” (ABH 1992, 77, 86.)

2.2. A fordulat jelenti ugyanakkor a kihirdetés révén a magyar jog részévé tett nemzetközi szerződéseket is, részben az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés kapcsolódásával.

A Btk. több cikke nemzetközi szerződéses kötelezettségvállalás következményeként került be a törvénykönyvbe és több olyan is van (apartheid 157. §, nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása 160/A. §, nemzetközi gazdasági tilalom megszegése 261/A. §), amelyiknek az alkalmazása külön nemzetközi jogszabálytól, annak tartalmától függ. Ennek feltétele a szerződés kihirdetettsége. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatában megsemmisítette a Btk. 283/B. §-át, hangsúlyozva, hogy “egy jogszabályba foglalás nélküli, illetve egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése nem alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget.” (ABH 2000, 377, 380.)

2.3. A fordulat jelenti továbbá, az Alkotmány 7. § (1) bekezdésére tekintettel, adott esetben az egyetemes nemzetközi szokásjogon alapuló büntetendőség elfogadását.

Ebben az értelemben jellemezte a kapcsolatot az Alkotmánybíróság is a 2/1994. (I. 14.) AB határozatban, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye vonatkozásában: “A nemzetközi jog, amelynek szintén sarkalatos tételei között szerepel a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elve, az általános szabály alóli kivétel megengedhető-ségének megfogalmazásával fogadta be magába a II. világháborút követő visszaható hatályú jogalkotást. Ennek a belső jogban is kihirdetett dokumentumai a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Európai Egyezménye. Az Alkotmány nem tartalmaz az Egyezségokmány és az Egyezmény kivételt engedő rendelkezéseihez hasonlót az 57. § (4) bekezdésében foglalt alkotmányos büntetőjogi alapelv alól. Azonban az 53/1993. AB határozat értelmében az Alkotmány 57. § (4) bekezdése és a 7. § (1) bekezdése egymásra tekintettel értelmezendők. “A nullum crimen elv feltétlen belső jogi érvényesülését garantáló 57. § mellett a 7. § (1) bekezdés erejénél fogva alkotmányosan érvényesülnek a nemzetközi büntetőjognak a háborús bűncselekményekre és az emberiség elleni bűncselekményekre vonatkozó szabályai.” (V.2.p.) ” (ABH 1994, 41, 53-54.)

2.4. Az Alkotmánybíróság az elmúlt években hozott határozataiban rámutatott arra, hogy az Európai Unió jogrendszere nemzetközi jogi eredete ellenére önálló jogrendszer, amelyben az Alkotmánybíróság az ún. eredeti jogot, azaz “szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem nemzetközi szerződésként kívánja kezelni” (1053/E/2005. AB határozat, ABH, 2006, 1824, 1828.), és ezek a “szerződések, mint elsődleges jogforrások és az Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként a belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől az Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak.” [72/2006. (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 861.].

Erre tekintettel akkor vetődhet fel az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2/A. § (1) bekezdésével összefüggésben történő értelmezése, amikor olyan jogi aktus alkalma-zandósága merül fel, amelynek meghozatalára az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésében foglalt “az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig” fordulat értelmében az Európai Unió intézményei útján megvalósult hatáskörgyakorlás révén került sor. Ilyen az Európai Unión belül, az ún. belügyi és igazságügyi együttműködés területén fordulhat elő.

2.5. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének szövegében a “magyar jog” fogalma alá sorolódva az “eredeti” magyar jog, azaz a magyar büntető törvény, valamint emellett adott esetben egyes cselekmények büntetendőségét kimondó és magyar jogszabályként kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségvállalások, illetve az alkotmánybeli adopció révén a nemzetközi szokásjog, valamint a büntetendőségét kimondó és a magyar államot is kötelező európai uniós aktusok logikailag zárt rendszert képeznek.

3. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy e rendszer elemeit képező normáknak az elmúlt években tapasztalt megsokasodása egyik következménye azonban a számtalan átfedés: új nemzetközi szerződések, új európai uniós jogi aktusok jelennek meg, amelyek számos esetben csak megismételnek olyan kötelezettségeket, amelyeket a magyar állam által elfogadott és a hazai jogrendben kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségek, illetve az európai uniós együttműködés szabályai szerinti kötelezettségek már tartalmaznak.

Az államok egyre intenzívebbé váló büntetőjogi és igazságszolgáltatási együttműködése sokasodó, a magyar állam által elfogadott nemzetközi jogi és európajogi normáinak meg kell felelniük a magyar Alkotmány követelményeinek, mindenekelőtt a büntetőjogi legalitás követelményeinek, amelyek kiemelkedő fontosságára, alkotóelemeire, illetve teljesülésük elengedhetetlen feltételeire az Alkotmánybíróság számos határozatában rámutatott.

Az Alkotmánybíróság a büntetőjogi legalitást illetően kialakított gyakorlatából az következik, hogy bűncselekményi tényállást csak törvény állapíthat meg. A büntetni rendeltség lényegét a Btk. általános és különös része és a keretdiszpozíciók tartalma határozza meg. Csak olyan magatartás tekinthető bűncselekménynek, amit a törvény büntetendő cselekményként fogalmaz meg. Ezért a magyar jog szerinti bűncselekmény megítéléséhez feltétlenül szükséges a tényállási elemek megléte.

VI.

Az Alkotmánybíróság ezután az EUIN-megállapodás létrehozásának előzményeit tekintette át. Vizsgálata során kiemelkedő jelentőséget tulajdonított az Alkotmánybíróság az Európai Unió Tanácsa (a továbbiakban: Tanács) által elfogadott – az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló – kerethatározatnak (2002/584/IB kerethatározat, kihirdetve: Hivatalos Lap L 190, 2002. júl. 18., 0001-0020. o., a továbbiakban: Kerethatározat), amelyre tekintettel fogadták el az EUIN-meg-állapodást. Bár az indítvány nem tartalmaz erre vonatkozó kérelmet, de a szoros összefüggésre és a két dokumentum éppen az indítvány által érintett részek tekintetében megállapítható helyenkénti szó szerinti azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság azt külön is áttekintette.

1. Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a kiadatás napjainkban egyre kevésbé alkalmas eszköznek bizonyul a rendkívüli méreteket öltő – szervezett – bűnözés elleni harcban, főleg egy olyan határok nélküli térségben, mint amilyen az Európai Unió, ahol az államok közötti bizalom és együttműködés mértéke és értéke -jogi értelemben is -igen magas, és több jogintézmény tekintetében kiindulópontként szolgál.

Erre tekintettel az Amszterdami Szerződés az Európai Unió céljai közé emelte a “szabadság, biztonság és jog térségének” létrehozását, és ezzel radikális változások előtt nyitotta meg az utat a nemzetközi bűnügyi együttműködés területén is. E folyamat egyik legelső lépéseként az Európai Tanács tamperei ülésén döntöttek arról, hogy az Európai Unió tagállamai között a formális kiadatási eljárást el kell törölni, és azt fel kell váltani egy gyors átadási eljárással, amely a kölcsönös elismerés elvén alapul. Eszerint minden tagállam igazságügyi hatóságának – meghatározott feltételek mellett – el kell ismernie a másik tagállam kijelölt igazságügyi hatósága által hozzá eljuttatott, valamely keresett személy átadására vonatkozó kérelmét. Ez a jogi megoldás megnyitja az európai bűnüldözési terület határait azzal, hogy megkönnyíti a tagállamok közötti “határokon” átmenően is a bűnüldözést és az igazságszolgáltatást.

Ezen elv megvalósítása érdekében került sor 2002. június 13-án a Kerethatározat elfogadására a Tanács által. Az európai elfogatóparancs – mint új jogintézmény – alkalmazására az Európai Unió tagállamai között 2004. január 1-jétől került sor, a Magyar Köztársaság esetében az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Betv.) 99. § (1) bekezdése értelmében az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontjától. Az európai elfogatóparancs alapgondolata az, hogy ha valamely tagállam igazságügyi hatósága az általa kibocsátott jogi aktus alapján valamely büntetőeljárás alatt álló, vagy már elítélt személy átadását kéri, e határozatát az Európai Unió egész területén végrehajtják, és a személyt lehetőleg rövid időn belül részére átadják. Az új eljárási rendszerben az európai elfogatóparancs végrehajtása elsődlegesen az igazságügyi hatóságok közötti eljárásra épül, és megszűnik a klasszikus kiadatási eljárásban jelen lévő közigazgatási és politikai döntési szint.

A Magyar Köztársaság vonatkozásában a Betv. tartalmazza a Kerethatározat végrehajtására vonatkozó szabályokat. A Betv. egyes cikkei csaknem szó szerint azonosak a Kerethatározatban foglaltakkal.

2. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy már a Kerethatározat meghozatalának előkészületei során az Európai Unió egyik legfontosabb döntés-előkészítő intézménye, az Európai Bizottság kilátásba helyezte, hogy egy, az Izlandi Köztársasággal és a Norvég Királysággal megkötendő megállapodás erre a két államra is kiterjeszti a Kerethatározat hatályát. Ennek az alapja Izland és Norvégia, illetve a Tanács között, 1999. május 17-én kötött megállapodás a Schengen acquis átvételéről, alkalmazásáról és fejlesztéséről (Hivatalos Lap L 176, 1999. júl. 10. 36-52. o.) . Később azonban az a döntés született, hogy ne a Kerethatározat hatályát terjesszék ki rájuk, hanem azonos tartalmú nemzetközi szerződést kössenek velük. Ennek a folyamatnak az egyik főállomása a Tanács 2006. június 27-i határozata az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás aláírásáról. Ezt a határozatot, az EUIN-megállapodás szövegével együtt az Európai Unió Hivatalos Lapja 2006. október 21-i L 292. száma tette közzé az Európai Unió valamennyi hivatalos nyelvén.

VII.

Az Indokolás V/2, pontjában már történt utalás az Alkotmánybíróságnak a büntetőjogi legalitást illetően kialakított gyakorlatában megfogalmazott követelményekre.

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Törvény 3. §-ában foglalt EUIN-megállapodás szövege önmagában véve esetenként többféle értelmezést tesz lehetővé. Ez különösen vonatkozik az EUIN-megállapodás 3. § (2) bekezdésének “a végrehajtó állam joga szerint tényállási elemeiktől és minősítésüktől függetlenül” szövegrészére, amely – a Törvényben és csak a Törvényben – a központozás (interpunctio) megváltozása miatt tartalmilag is eltér a Kerethatározattól.

Az EUIN-megállapodás megfogalmazásakor az Európai Unió azt a megoldást alkalmazta, hogy amennyire csak lehet, szó szerint vegye át az EUIN-megállapodásba a Kerethatározat egyes rendelkezéseit, így az EUIN-megállapodás 3. cikke indítvánnyal érintett (4) bekezdésének a szövege azonos a Kerethatározat 2. cikke (2) bekezdésének a szövegével. Az EUIN-megállapodás 3. cikke indítvánnyal érintett (2) bekezdésében foglalt rendelkezés szövegével megegyező szabályt tartalmaz a Kerethatározat 2. cikke (4) bekezdésének második fele is.

Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a 3. cikk (2) bekezdésében foglalt rendelkezés megfogalmazásakor nem az volt az uniós jogalkotó szándéka, hogy kifejezetten kizárja a kettős büntethetőség elvére való hivatkozást. Nem kívánta megvonni a végrehajtó államtól a jogot, hogy a saját joga szerinti büntethetőség fennállását megvizsgálja. Erre az indítványban is tükröződő értelmezésre azonban a Törvény – és csak a Törvény – tagadhatatlanul valóban alapot adhat, akkor, amikor nem alkalmazza azt a kiemelést, amit a Kerethatározat eszközölt.

Az Alkotmánybíróság – ahogyan a köztársasági elnök is hivatkozott rá – a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában összefoglalta, hogy a “nullum crimen sine lege és nulla poena sine lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos büntetőjogi szabály adja meg jogszerű tartalmát. Ilyen szabály a bűncselekmény fogalomnak a Btk.-ban adott meghatározása, a büntetés és a büntetési rendszer törvényes fogalmai. A bűncselekmény fogalom ugyanúgy, mint a büntetés fogalma, az egyén büntetőjogi felelőssége és felelősségre vonása szempontjából döntő. Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás és a büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere. (…) Összegezve: a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvei a büntetőjogi legalitás alkotmányos elvének részei, (…) ” (ABH 1992, 77, 86-87.) .

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Törvény 3. §-a – ebben a részében – nem nyújt kellő garanciát az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott követelmény maradéktalan érvényesüléséhez, ezért alkotmányellenes.

VIII.

Az Alkotmánybíróság az EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdésének az indítványban kért vizsgálatát is elvégezte és megállapította az EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdésében hivatkozott, a terrorizmus visszaszorításáról szóló strasbourgi egyezmény (kihirdette: 1997. évi XCIII. törvény) 1. és 2. cikkében, továbbá a terrorizmus elleni küzdelemről szóló 2002/475/IB. sz. tanácsi kerethatározat 1-4. cikkében nevesített bűncselekményfajták vonatkozásában is a hazai jogi rendelkezésekkel való megfe-leltethetőséget.

Megállapította továbbá, hogy a szándékos emberölés (Btk. 166. §), emberrablás (Btk. 175/A. §), túszejtés (ti.) mint terrorcselekmény (Btk. 261. §), erőszakos közösülés (Btk. 197. §) bűncselekmények alapesetében is a kiszabható büntetési tétel alsó határa már eleve meghaladja az egy évet. Ugyanez a helyzet a visszaélés kábítószerrel bűncselekmények bizonyos alakzatainál (Btk. 282/A. §, 282/B. §) .

A súlyos testi sértés (Btk. 170. §), a személyi szabadság megsértése (Btk. 175. §) esetén alapesetben a büntetési tétel alsó határa nincs megszabva, de a Btk. Általános Része szerinti generális minimumra figyelemmel [40. § (2) bekezdése] a szabadságvesztés szükségképpen legalább két hónap. Ugyanakkor terrorcselekményként minősülésük esetében [a Btk. 261. § (9) bekezdésére tekintettel] a 261. § szerint büntetendők.

Az EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése a hatálya alá eső cselekmények kritériumaként azt írja elő, hogy a büntetési tétel felső határa haladja meg az egy évet. Ez a súlyos testi sértés és a személyi szabadság megsértése esetén is teljesül, mivel büntetési tételük felső határa három év. Teljesül továbbá a visszaélés kábítószerrel bűncselekmény fent nem említett alakzatainál (Btk. 282. § és 282/C. §) is, ahol alapesetben a büntetési tétel felső határa előbbi esetében öt, illetve utóbbi esetében két év.

Az Alkotmánybíróság megvizsgálta ezek után azonban azt a személyi kört, amelynek tagjai a 3. cikk (3) bekezdése hatálya alá esnek és összevetette azt a Btk. fogalmi rendszerével:

– a Btk. 19. §-a szerint “elkövetők a tettes és a társtettes (tettesek), valamint a felbujtó és a bűnsegéd (részesek) “;

– a Btk. 20. §-ának (1) bekezdése szerint “tettes az, aki a bűncselekmény törvényi tényállását megvalósítja”. A (2) bekezdése szerint “társtettesek azok, akik a szándékos bűncselekmény törvényi tényállását, egymás tevékenységéről tudva, közösen valósítják meg.”;

– a Btk. 21. §-a szerint “(1) Felbujtó az, aki mást bűncselekmény elkövetésére szándékosan rábír. (2) Bűnsegéd az, aki a bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt. (3) A részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni.”;

– a Btk. 137. §-ának (7) bekezdése szerint “bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben megállapodik, és legalább egy bűncselekmény elkövetését megkísérlik, de nem jön létre bűnszervezet.”;

– a Btk. 137. §-ának (8) bekezdése szerint “bűnszervezet: három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése.”

Ugyanakkor az EUIN-megállapodás 3. cikkének (3) bekezdése az ott felsorolt, imént ismertetett bűncselekmények esetében az átadás hatálya alá tartozónak tekinti azt, aki magatartásával e bűncselekmények valamelyikének elkövetéséhez “hozzájárul”, de az adott cselekmény tényleges elkövetésében nem vesz részt. E “hozzájárulásnak” szándékosnak kell lennie, és annak ismeretében kell történnie, hogy az illető személy részvételével “hozzájárul” az adott szervezet bűnözői tevékenységeinek megvalósulásához.

Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az EUIN-megállapodás 3. cikke (3) bekezdésének magyar szövegében szereplő “hozzájárulás” nem szükségképpen és nem minden esetben azonosítható a Btk. idézett cikkei szerinti fogalmakkal, különös tekintettel a “segítségnyújtás”-ra.

Szemben a 3. cikk (2) bekezdésének vizsgálata során alkalmazott módszerrel, a 3. cikk (3) bekezdése esetében az Alkotmánybíróság a Kerethatározattal nem tudta összevetni a szöveget, mivel abban ilyen tartalmú cikk nincs.

Az EUIN-megállapodás 3. cikk (3) bekezdése annyira egyértelmű parancsot hordoz (ti. “egy állam semmilyen esetben sem tagadhatja meg” a fentiek szerint kibocsátott elfogatóparancs végrehajtását), hogy a büntetőjogi legalitás alkotmányos kritériumai alapján nem engedhető meg, hogy ez olyan elkövetői magatartásokra mutasson, amelyek különbözőképpen értelmezhetők és a Btk. fogalmi rendszeréhez bizonytalanul illeszkednek. E bizonytalanságot semmiképpen sem tudja ellensúlyozni, hogy a 3. cikk (3) bekezdése ugyanakkor az 5. cikk (1) bekezdésének b) -g) pontjára, valamint a 6., a 7. és a 8. cikkre történő utalásával mégis lehetőséget nyújt a végrehajtás megtagadására, többek között a vétőképtelen kor, a ne bis in idem re szabály, az elévülés, illetve a kegyelem esetén.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Törvény 3. §-a – ebben a részében is – az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével ellentétes, továbbá nem teljesíti a normavilágosságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből kibontott követelményét, ekként alkotmányellenes.

IX.

Az Alkotmánybíróság figyelmet fordított arra a tényre, hogy a Kerethatározat szóhasználatát szorosan követő EUIN-megállapodás előkészítése során a két érintett állam büntetőtörvénykönyvének érintett diszpozícióit és büntetési tételeit ellenőrizték, egyeztették, és csak a büntetőtörvénykönyvek módosítása után került sor arra, hogy az EUIN-megállapodást az Európai Unió részéről, illetve Norvégia és Izland részéről aláírják. Ez az egyeztetési folyamat a jogrendszerek között az átadási együttműködést akadályozó mérvű különbözőségek lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult. (A Lisszaboni Szerződésnek a 69A., 69B. cikkeiben foglalt rendelkezései ugyanakkor maguk is a büntető jogi tényállások vonatkozásában a harmonizáció további, szükségesnek tartott elmélyítését irányozzák elő.)

Az európai büntetőügyi és igazságszolgáltatási együttműködésben kulcselemet képező szabály, az együttműködésben részt vevő másik állam jogrendszerébe vetett bizalom. Ez nem korlátozódik az Európai Unióra (illetve azon belül a schengeni együttműködésben részt vevő államokra), hanem a schengeni együttműködésben teljes jogú tagként részt vevő minden állam vonatkozásában irányadó, függetlenül attól, hogy az illető állam egyszersmind tagja-e az Európai Uniónak vagy sem. Ennek a szabálynak a meghirdetése, a ne bis in idem re szabály tartalmának összefüggéseiben elemezve, éppen Norvégia vonatkozásában került kimondásra az Európai Közösségek Bíróságának a Leopold Henri Van Esbroeck (affaire C-436/04) ügyhöz kapcsolódó, 2006. március 9-én hozott előzetes állásfoglalása 30. §-ában.

Ezután az Alkotmánybíróság az EUIN-megállapodás 3. § (4) bekezdésében felsorolt 32 bűncselekmény tényállásainak a magyar Btk.-val való megfeleltethetőségét vizsgálta. Megállapította, hogy a hormontartalmú anyagok és más növekedés serkentők tiltott kereskedelme bűncselekménynek nincs megfelelője a Btk.-ban.

A Btk.-nak az 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történő módosítása a 283/B. § gyanánt iktatott be egy tényállást “visszaélés teljesítményfokozó szerrel vagy módszerrel” cím alatt. Ez tulajdonképpen az Európa Tanács keretében, Strasbourgban 1989. november 16-án létrejött, a tiltott teljesítményfokozó szerek és módszerek használata elleni egyezményből fakadó kötelezettségek végrehajtása végett került be a Btk.-ba. Jóllehet ez az “anti-doping convention” Magyarország vonatkozásában 1990 óta hatályos egyezmény volt, sokáig nem került kihirdetésre. Az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatában megsemmisítette a Btk. 283/B. cikkét, hangsúlyozva, hogy “egy jogszabályba foglalás nélküli, illetve egy közzé nem tett nemzetközi egyezmény előírásainak megszegése nem alapozhatja meg a büntetőjogi felelősséget.” (ABH 2000, 377, 380.)

Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy 2000 óta nem került sor arra, hogy az Országgyűlés önálló, részletes büntetőjogi definíciót alkosson e tárgyban, közben azonban a 2003. évi LXXVIII. törvénnyel történő kihirdetéssel a magyar jog részévé tette a kérdéses európa tanácsi egyezményt. Ezzel a ténnyel azonban a jogi koordináták is alapvetően megváltoztak, immár nem áll fenn az a helyzet, amit az Alkotmánybíróság a 47/2000. (XII. 14.) AB határozatban kifogásolt.

Erre a tényre, valamint a Kerethatározatra, az azt implementáló Betv.-re is figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kettős büntethetőség feltételéről való lemondás a “hormontartalmú anyagok és más, növekedés serkentők tiltott kereskedelme” bűncselekmény vonatkozásában ellentétes az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével. Amennyiben a Magyar Köztársaság elismeri az EUIN-megállapodás kötelező hatályát, azt a kötelezettséget is vállalja, hogy ha annak 3. cikke (4) bekezdésében felsorolt bűncselekmények közül a “hormontartalmú anyagok és más, növekedésserkentők tiltott kereskedelme” bűncselekmény elkövetésére hivatkozással norvég vagy izlandi igazságszolgáltatási szerv elfogatóparancsot ad ki, amelyben Magyarországot jelöli végrehajtó államként, a magyar igazságszolgáltatási szervnek teljesítenie kell a parancsot attól függetlenül, hogy a magyar jog a kérdéses cselekményt nem minősíti annak. Az EUIN-megállapodás nem ad lehetőséget a 3. cikk (4) bekezdésében felsorolt bűncselekményekre vonatkozóan olyan fenntartásvagy nyilatkozattételre, amely a kötelező hatályt egyoldalúan – azaz nem viszonosságon alapulóan – kizárja.

A nullum crimen sine lege elvet az EUIN-megállapo-dást kihirdetni kívánó törvényre vetítve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy abban tulajdonképpen van olyan crimen, ami mögött biztos, hogy jelenleg nincs lex, vagyis a magyar Btk.-ból hiányzik a bűncselekményi tényállása: ez a hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme.

Ezen a ponton tehát igazolódik a köztársasági elnök aggodalma, hogy a Törvény olyan cselekmény esetében is felhatalmazza a magyar hatóságokat a magyar Alkotmány hatálya alá tartozó jogalanyok bűnössé nyilvánítására és büntetéssel sújtására irányuló cselekmények elvégzésére, mely cselekmények az elkövetés időpontjában a magyar jog szerint nem bűncselekmények.

Következésképpen az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az EUIN-megállapodás 3. cikke (4) bekezdésének -jelenleg a “hormontartalmú anyagok és más növekedésserkentők tiltott kereskedelme” szövegrészéből folyó nemzetközi kötelezettség mögöttes, Btk.-ban foglalt törvényi tényállás hiányában való – elvállalása miatt a Törvény 4. §-a abban a részében, amely a Magyar Köztársaságnak az EUIN-megállapodás 3. cikk (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatát tartalmazza, is alkotmányellenes.

X.

Eljárása során az Alkotmánybíróság tanulmányozta azt az értelmezést, amit az Európai Közösségek Bírósága adott 2007. május 3-án a C-303/05. sz. ügyben, azaz az Advocaten voor de Wereld VZW és a Leden van de Minis-terraad között folyamatban volt eljárásban a belga alkotmánybíróság által benyújtott, előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában hozott ítéletben, továbbá azt, amit az Európai Közösségek Bírósága a Leopold Henri Van Esb-roeck (affaire C-436/04) ügyhöz kapcsolódó, 2006. március 9-én hozott előzetes állásfoglalásában fejtett ki. Az Alkotmánybíróság áttekintette a francia [2002. szeptember 26-i n° 368.282 jelzetű állásfoglalás (avis) ], a német szövetségi (2 BvR 2236/04 ügy, 2005. július 18-i ítélet), a cseh (2006. május 3-i, Pl. ± S 66/04 sz. határozat), a lengyel (P 1/05 ügy, 2005. április 25-i határozat), a ciprusi (Ap. 294/2005 sz. ügy, 2005. november 7-i határozat), a szlovén (U-I-14/06. sz. ügy, 2006. június 22-i végzés), és a belga (2007. október 10-i, 128/2007. sz. ítélet Advocaten voor de Wereld VZW ügyben) alkotmánybíróságoknak a Kerethatározat egyes, az átadási kötelezettséggel összefüggő kérdései tárgyában hozott határozatait is.

Az Alkotmánybíróság észlelte továbbá azt is, hogy az Európai Közösségek Bírósága 2008. január 15-én – a Tanácsnak 2007. december 20-án hozott, 2008/79/EK, Euratom jelzetű, a Bíróság alapokmányáról szóló jegyzőkönyv módosításáról c. határozata alapján, amelyben a Tanács felkérte a Bíróságot, hogy szabadságelvonással járó esetekben alkalmazza a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárást – módosította eljárási szabályzatát, és beiktatott egy 23 a. cikket, mely szerint a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségére vonatkozó előzetes döntéshozatalra utalás esetében az eljárási szabályzat sürgősségi eljárást írhat elő (Európai Unió Hivatalos Lapja 2008. január 29-i L 24. sz., 39-44. o., hatálybalépés: 2008. március 1.) .

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ily módon, az elfogató parancs címzettjeként a magyar állam részéről megjelölt Fővárosi Bíróság, amennyiben kétségei merülnek fel az elfogatóparancs mögött levő európai jogi norma értelmezését illetően, rövid úton választ kaphat arra. Ily módon garancia keletkezett arra nézve is, hogy megoldódjon az ún. megkereső állam, illetve Magyarország, mint adott esetben már végrehajtó állam, illetékes igazságszolgáltatási szervei közötti esetleg kialakuló vita. Ez további biztosítékot jelent arra, hogy egy megkereső és egy végrehajtó állam mindig ugyanabban, az egységes európai jogi értelemben értelmezze a mögöttes normát.

XI.

Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben a Törvény szövegének alkotmányosságát vizsgálta. Az a tény, hogy a Törvény alkotmányellenes, nem jelent ugyanakkor értékítéletet az EUIN-megállapodás tartalmi elemei felett, hanem a Törvénynek a jelenlegi alkotmányos keretek közötti be nem fogadhatóságát jelenti.

Az Alkotmánybíróság eljárása alatt a Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról szóló 2007. évi CLXVII. törvényt (a továbbiakban: Alkmtv.), amely hatálybalépése után az alábbi szövegűre alakítja az 57. § (4) bekezdését:

“Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – a határozatok kölcsönös elismerése elvének érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai által meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát nem korlátozva – a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”

Az alkotmányozó tehát – pro futuro jelleggel – szükségesnek tartotta az Alkotmány 57. cikke (4) bekezdésének kiegészítését. Mivel a Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséhez, mint feltételhez kötötte, ésszerűen rövid ratifikálási időtartammal számolt: “Ez a törvény az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés hatálybalépésével egyidejűleg lép hatályba, és az azt követő napon hatályát veszti.”

Így hatálybalépése után a módosítás az Alkotmány szintjén megszünteti az előzőekben kimondott alkotmányellenesség okait, illetve ki tudja egyenlíteni azokat az egyeztetések ellenére esetleg megmaradt különbségeket, amelyek – figyelemmel az 57. § (4) bekezdésének jelenleg hatályos megfogalmazására és az abból a büntetőjogi legalitást illetően az Alkotmánybíróság által kibontott követelményekre – a megkereső és a végrehajtó állam viszonylatában az átadási együttműködés alkotmányos akadályát képezik.

Az alkotmánymódosítás azonban még nem hatályos, és az alkotmányozó a hatálybaléptetését időben késleltetve, azt a Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséhez igazította. Ez utóbbi szerint: “6. cikk (2) E szerződés 2009. január 1-jén lép hatályba, feltéve, hogy valamennyi megerősítő okiratot letétbe helyezték, illetve ennek hiányában az azt követő hónap első napján, hogy az utolsó aláíró állam is letétbe helyezte megerősítő okiratát.”

2. Az Alkotmánybíróság mindenkor a hatályos Alkotmány alapján jár el, az alkotmányellenesség vizsgálata során nem alkalmazhatja a hatályban nem lévő alkotmánymódosításnak az alkotmányozó által észlelt alkotmányossági probléma megoldására kidolgozott szabályát.

Az Alkotmánybíróság az Indokolás VII-VIII-IX. pontjaiban kifejtettekre tekintettel így megállapította, hogy az EUIN-megállapodás kihirdetéséről szóló törvény alkotmányellenes. Ezért az Abtv. 36. § (2) bekezdésére figyelemmel az EUIN-megállapodás mindaddig nem erősíthető meg, illetve – az Nsztv. 7. és 8. §-a szóhasználatával – e nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismeréséről szóló okiratot a köztársasági elnök addig nem állíthatja ki, amíg az Alkmtv. hatályba nem lép, vagy amíg az Országgyűlés az alkotmányellenességet azt megelőző időpontban másként meg nem szünteti.

E vagylagosság azon alapul, hogy elvben sem a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésének elhúzódását nem lehet kizárni, sem azt, hogy a jelenleg a Lisszaboni Szerződésben irányzott dátumhoz képest is korábban áll be a magyar állam érdekeltsége – az alkotmányellenesség kiküszöbölésével – az EUIN-megállapodásról szóló törvény hatálybaléptetésére.

Az Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.

Dr. Bihari Mihály s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Paczolay Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 733/A/2007.

Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

Egyetértek a határozat rendelkező részével, de nem értek egyet az indokolás V., VII., VIII. és IX. részében foglaltakkal. Véleményem szerint a Törvény 3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikk (2) és (3) bekezdése, valamint a Törvény 4. §-a – a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében – nem az indokolás említett pontjaiban szereplő, hanem más érvek alapján alkotmányellenes.

1. Magyarország és Izland, illetve Norvégia között a kiadatási ügyek jelenleg az Európa Tanács 1957. december 13-án kelt kiadatási egyezménye és jegyzőkönyvei (1994. évi XVIII. törvény a Párizsban, 1957. december 13-án kelt, európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyveinek kihirdetéséről, a továbbiakban: kiadatási egyezmény) szerint bonyolódnak. A Megállapodás 34. cikk (1) bekezdés a) pontja szerint a Megállapodás a kiadatási egyezmény megfelelő rendelkezéseinek helyébe lép.

A kiadatási egyezmény a kérelemre okot adó cselekmény kettős büntethetőségének vizsgálatát írja elő [2. cikk (1) bekezdés], a 3. cikkben egyoldalú mérlegelési jogot enged a megkeresett fél számára a kiadatási kérelem teljesítése körében, 6. cikkében pedig lehetővé teszi a saját állampolgár kiadásának megtagadását.

A jelen ügyben vizsgált törvénnyel kihirdetni tervezett Megállapodás lényege, hogy a kiadatási ügyek gyorsítása és egyszerűsítése érdekében az Európai Unió tagállamai, illetve Izland és Norvégia a Megállapodás melléklete szerinti formában kiállított elfogatóparancs alapján -amennyiben nem áll fenn megtagadási ok – átadják a területükön a saját hatóságuk által elfogott személyt a kibocsátó külföldi állam hatóságai részére. Az átadásról az átadást végrehajtó állam igazságügyi hatósága dönt, és az átadást csak meghatározott körülmények esetén tagadhatja meg.

A Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése főszabályként a kettős büntethetőség feltételéhez köti az átadási kötelezettség beálltát. Ugyanakkor e rendelkezés csupán azt követeli meg, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény (vagyis az a cselekmény, amelynek az elkövetésével gyanúsítják a végrehajtó állam területén tartózkodó, átadni kért személyt a külföldi állam hatóságai) a kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint tényállási elemeiktől és minősítésüktől függetlenül bűncselekménynek minősüljön.

A Megállapodás 3. cikk (3) bekezdése bizonyos – a terrorizmushoz kapcsolódó – bűncselekmények esetén kizárja a kettős büntethetőség követelmények alkalmazhatóságát.

A 3. cikk (4) bekezdése meghatározott, a Megállapodáshoz tartozó 32, ott felsorolt esetben, bűncselekményfajták (bűncselekmény-kategóriák) tekintetében lehetővé teszi a szerződő felek számára, hogy nyilatkozatot tegyenek, amelyben kizárják a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását.

Ha valamelyik szerződő fél ilyen nyilatkozatot tesz, akkor igazságügyi hatóságai nem tagadhatják meg az elfogatóparancs végrehajtását pusztán abból az okból, hogy az érintett cselekmény a saját, nemzeti büntető törvényük szerint nem minősül bűncselekménynek. Ha az érintett cselekményt a kikérő állam a saját joga valamely olyan törvényi tényállása alá tartozónak tekinti, amely a 32-es listán szereplő bűncselekményfajta alá vonható a kikérő állam megítélése szerint, akkor az átadást teljesíteni kell.

A Megállapodást kihirdetni tervező törvény 4. §-a értelmében a Magyar Állam nyilatkozatot tett, amelyben kizárja a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását a 32 bűncselekményfajta esetében.

Az Alkotmánybíróságnak – a köztársasági elnök indítványa alapján – abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazásának korlátozásáról és kizárásáról szóló szabályok ellentétesek-e az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével.

2. A Megállapodást kihirdető törvénnyel az Országgyűlés a Megállapodás – mint az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között létrejött nemzetközi szerződés – hatályának elismerésére ad felhatalmazást, és egyúttal kihirdeti ezt a nemzetközi szerződést a magyar jogban. A Megállapodás mint nemzetközi szerződés felei az Európai Unió egyfelől, illetve az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság másfelől.

A Megállapodás nem tartozik az Alkotmány 2/A. §-a szerinti alapító szerződések közé és nem tekinthető az alapító szerződéseken alapuló másodlagos jogforrásnak.

Ugyanakkor nemzetközi jogi kötelezettségvállalás, nemzetközi szerződés a szerződés felei között; az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata (EKSZ) értelmében a III. pillérbe [34. cikk (2) bekezdés d) pont, 38. cikk] tartozik, amelynél a II. pillérhez tartozó eljárási szabályokat (24. cikk) kell alkalmazni.

Az EKSZ 24. cikk (1) bekezdése szerint amennyiben e cím végrehajtásához egy vagy több állammal vagy nemzetközi szervezettel megállapodást szükséges kötni, a Tanács felhatalmazhatja az elnökséget arra, hogy – adott esetben a Bizottság segítségével – kezdjen tárgyalásokat ebből a célból. Az ilyen megállapodásokat az elnökség ajánlása alapján a Tanács köti meg. Az (5) bekezdés kimondja, hogy a megállapodás nem kötelezi azt a tagállamot, amelynek képviselője a Tanácsban kijelenti, hogy a megállapodásnak meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek; a Tanács többi tagja megegyezhet abban, hogy a megállapodást mindazonáltal ideiglenesen alkalmazni kell.

A jelen esetben a törvény indokolása szerint a magyar állam képviselője a Tanácsban kijelentette, hogy a Megállapodásnak meg kell felelnie saját alkotmányos eljárási követelményeinek – vagyis a Megállapodás csakis ezt, az alkotmányos eljárási követelmények teljesülését követően kötelezheti a magyar államot.

A saját alkotmányos eljárási követelmények a jelen esetben azok a követelmények, amelyek a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatosak.

A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (Tv.) 7. § (2) bekezdése szerint “a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére adott felhatalmazást a nemzetközi szerződést kihirdető törvény vagy kormányrendelet (a továbbiakban: kihirdető jogszabály) tartalmazza.”

A vizsgált törvény szerint: “1. § Az Országgyűlés e törvénnyel felhatalmazást ad az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás (a továbbiakban: Megállapodás) kötelező hatályának elismerésére.”

A Tv. 8. § (3) bekezdése szerint “Ha a köztársasági elnök az (1) bekezdés szerinti nemzetközi szerződést vagy annak valamely rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, az okirat kiállítását megelőzően az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény szerint a nemzetközi szerződés alkotmányosságának előzetes vizsgálatát kezdeményezheti.”

A köztársasági elnök az említett megfontolások és szabályok alapján fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezt mind az EKSZ 24. cikk (5) bekezdése, mind a Tv. 7. §-a és 8. § (3) bekezdése lehetővé teszi.

3. A nullum crimen elv jelentése általánosságban, történetileg és hagyományosan az, hogy csak az a cselekmény bűncselekmény, amelyet törvény annak nyilvánít. Az elv tehát – most a büntetőjog terminológiáját használva – csupán az úgynevezett büntetendőségre vonatkozó követelményt fogalmaz meg: azokat a cselekményeket, amelyek büntetendők, törvénynek kell tartalmaznia. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése azonban szövege szerint ennél többet követel meg. Az Alkotmánybíróságnak ezért az Alkotmány e szabályát a normaszövegből kiindulva, és nem a tételes büntetőjogi szabályok, a történeti nullum crimen értelmezések vagy a külföldi alkotmányok esetleg hasonló, de megszövegezésükben mégis más szabályai alapján kell értelmeznie, hanem azt kell meghatároznia, hogy a magyar Alkotmány nullum crimen szabálya mit jelent a magyar Alkotmány 57. § (4) bekezdése alkalmazásában.

Az erről való állásfoglalásnál az Alkotmánybíróságot a jelen ügyben is köti korábbi gyakorlata, hacsak nincs kellő ok attól eltérni.

Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése többet jelent, mint a törvényi jogforrási szint hagyományos előírása, mert nemcsak azt követeli meg az Alkotmány, hogy csak az a cselekmény lehet büntetendő, amely cselekmény bűncselekmény a magyar jog szerint, hanem azt is, hogy “bűnösnek nyilvánítani” mindenkit csak az “elkövetés idején” hatályos jog szerint lehet: vagyis az Alkotmány előírja, hogy nemcsak a büntetendőség, hanem a konkrét személy büntethetősége (bűnösnek nyilvánítása) kérdésében is az elkövetéskor, és nem máskor hatályos magyar jog alapján kell és lehet állást foglalni. Ez az Alkotmány szövegén alapuló értelmezés tágabb, mint a történeti nullum crimen szabály: a Btk. különös részi törvényi tényállásai mellett (amelyek a büntetendő cselekményekről szólnak) az elkövetés időpontjában “rögzülnek” a büntethetőségnek az általános – akár anyagi jogi, akár eljárásjogi – feltételei is. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az egyik ilyen (a büntetőjog terminológiájában a büntetendőségtől egyébként független) feltétel az elévülés kérdése volt, amelyet a nemzeti jogok részben anyagi jogi, részben eljárási intézményként szabályoznak. Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB határozata [11/1992. (III. 5.) AB, ABH 1992, 77, 84 és köv. old.], amely bizonyos, politikai okból nem üldözött büntetendő cselekmények elévülését 1990. május 2-ától újraindító törvény alkotmányellenességét vizsgálta, megállapította: “[a]z Alkotmány úgy rendelkezik, hogy: »Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani…«. Itt tehát nemcsak arról van szó, hogy az állam törvényben tiltja a bűncselekményeket és törvényben büntetéssel fenyeget, hanem az egyén ahhoz való jogáról van szó, hogy csakis törvényesen ítéljék el (nyilvánítsák bűnössé) és büntetését is törvényesen szabják ki (sújtsák büntetéssel) . […] A nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege alkotmányos alapelvek, amelyeknek számos büntetőjogi szabály adja meg jogszerű tartalmát. […] Ilyen szabály a bűncselekmény fogalomnak a Btk.-ban adott meghatározása, a büntetés és a büntetési rendszer törvényes fogalmai. […] Az egyén alkotmányos szabadságát, emberi jogait nem csak a büntetőjog különös részének tényállásai és büntetési tételei érintik, hanem alapvetően a büntetőjogi felelősség, a büntetéskiszabás és a büntethetőség összefüggő zárt szabályrendszere. A büntetőjogi felelősség minden szabályának módosulása, alapvetően és közvetlenül érinti az egyéni szabadságot és az egyén alkotmányos helyzetét.”

Az Alkotmány 57. § (4) bekezdését mint az alapvető jogok között szereplő alkotmányos elvet nem lehet megszo-rítóan értelmezni. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamiságból eredő követelményt hajt végre a büntető igazságszolgáltatatás területén. Ez a szabály az anyagi büntetőjogon túl irányadó mindazokra a jogszabályokra is, melyek az alapvetőjogjogosultjainak bűnössé nyilvánítására és büntetéssel sújtására irányulnak, vagy közvetlenül és okszerűen lehetővé teszik az érintett személy büntetőjogi felelősségre vonását. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvet kifejezetten a magyar jogra vonatkoztatva mondja ki. A magyar Alkotmány alapján büntetőjogi felelősségre vonásnak akkor van helye, ha a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény az elkövetés időpontjában a magyar jog szerint büntetendő cselekménynek minősül, és az elkövető a magyar jog szerint büntethető.

Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése akadályoz minden olyan magyar közhatalmi cselekvést, mely a magyar Alkotmány területi hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségre vonására anélkül irányul, hogy a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény a magyar jog szerint bűncselekmény lenne, illetve megvalósítaná a magyar jog szerint irányadó valamennyi törvényi tényállási elemet.

4. A Megállapodást kihirdető törvény egyes szabályai [a törvény 3. §-a szerinti 3. cikk (3) bekezdése, valamint a törvény 4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdését illetően] a szerződő felek viszonylatában kizárják a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását.

Ezért vizsgálni kell, hogy mit jelent a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazásának kizárása az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tükrében.

A kettős büntethetőség követelményének kérdése akkor merül fel, ha van egy cselekmény, amelynek elkövetésével az egyik állam hatóságai olyan személyt gyanúsítanak, aki egy másik állam területén tartózkodik.

A kettős büntethetőség követelménye azt jelenti, hogy egy állam végrehajtó igazságügyi hatósága egy meghatározott bűncselekményre vonatkozóan egy másik állam kiadási kérelmét csak akkor teljesíti, ha a kérdéses cselekmény saját országa joga szerint is bűncselekménynek, vagyis büntetendő (büntethető) cselekménynek minősül.

A kettős büntethetőség elve azt fejezi ki, hogy egyik állam a másiknak csak azzal a feltétellel bocsátja rendelkezésre közhatalmát egy személy büntetőjogi felelősségre vonásához, ha a cselekmény a saját joga szerint is büntetendő, vagyis – legalább a fontos tényállási elemek, és nem a törvényi tényállások elnevezései tekintetében – mindkét állam büntetni rendeli a szóban lévő cselekményt. A kiadatási eljárás feltételezi, hogy a kiadó állam mérlegeli a cselekmény és a saját joga összevetésével azt, hogy a kiadni kért személy büntetőjogi felelősségre vonásához a kiadást kérő államban segítséget nyújt-e.

A kiadatási egyezmények általában közrendi záradékkal engednek egyoldalú mérlegelési jogot a kiadó állam számára, vagyis szabad kezet a kiadásmegtagadásra. Jóllehet a kiadást diszkrecionális jogkörben megtagadhatóvá tévő közrendi záradék alkalmazása mellett a kettős büntethetőség elvének alkalmazása háttérbe szorulhat, a kettős büntethetőség elvét hagyományosan a kiadatási egyezmények általában érvényesítik. Ez azért van így, mert vizsgálni kell a kiadáshoz azt, hogy a cselekmény, amivel a kiadni kért személyt vádolják, kiadatási bűncselekmény-e, vagyis a kiadatási egyezményben felsorolt büntetendő cselekmények valamelyike alá tartozik-e; ezt a vizsgálódást csak úgy lehet végrehajtani, hogy az állam a cselekményt a saját nemzeti büntető törvénykönyve valamely olyan törvényi tényállása vonja, amely kiadatási bűncselekménynek minősül az egyezmény alkalmazásában. Ezt a vizsgálódást mindkét állam végrehajtja, külön-külön a saját joga szerint.

Habár joggal vethető fel, hogy önmagában esetleg nem sérti a történeti, hagyományos nullum crimen szabályt az elv alkalmazásának mellőzése vagy korlátozása, mert majd abban az államban, ahová kiadják az érintett személyt, érvényesül a “törvényes elítélés” követelménye a kikérő állam jogában foglaltak szerint, az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlata arra enged következtetni, hogy a kiadás, valamely személy puszta visszaküldése egy olyan államba, ahol büntetendő cselekménnyel vádolják, önmagában megvalósíthat alapjogsérelmet. A Soering kontra Egyesült Királyság (1989. július 7.) ügyben egyezményellenesnek tartották (a 3. cikk sérelme miatt, amely a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot tiltja), hogy olyan személyt adjanak ki az Egyesült Államoknak, akire ott a vád tárgyává tett cselekménye (emberölés) miatt akár halálbüntetés is várhat oly módon, hogy az illető államban (Virginia) hosszú ideig kell majd várakoznia a kötelező jogorvoslati rend miatt a büntetés végrehajtására. A Jabari kontra Törökország ügyben (2000. július 11.) ugyanezt az elvet követték, amikor megvédték a menedékkérőket a visszaküldéstől olyan országba, ahol életük veszélynek van kitéve. Ezeknek az ügyeknek az a tanulsága, hogy a kiadás (átadás) közhatalmi cselekménye önmagában akkor is alapjog sértő lehet, ha a konkrét és közvetlen jogsértést nem a kiadó (átadó) állam, hanem a kiadást kérő állam hajtja végre.

Azt külön kell vizsgálni, hogy a kettős büntethetőség elve alkalmazásának mellőzése hogyan fér össze az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével, amely más, mint a szűk értelemben vett történeti nullum crimen szabály.

5. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése, amely a köztársasági elnök indítványa szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvének konkretizálása a büntető igazságszolgáltatatás területén, és a kiadatási egyezményekben alkalmazott kettős büntethetőség elve középpontjában is a cselekmény áll.

A kettős büntethetőség vizsgálata azt jelenti, hogy van egy cselekmény, magatartás, ami miatt egy személy büntetőjogi felelősségre vonásában a kiadó állam közreműködik, de csak akkor, ha a szóban lévő cselekmény, magatartás, vagyis a történeti tényállás a kiadó állam joga szerint is (az adott esetben a magyar jog szerint) valamilyen bűncselekménynek minősül. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése tiltja, hogy a magyar állam olyan cselekmény miatt is bűnössé nyilvánításhoz vezető büntető eljárásra adjon a területi joghatósága alatt álló olyan személyt, akinek cselekménye nem büntethető a magyar jog szerint.

Ezért a törvény 3. §-a a Megállapodás 3. cikk (3) bekezdése vonatkozásában, valamint a törvény 4. §-a a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdéséhez tett nyilatkozat vonatkozásában ellentétes az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével, mert a Megállapodás e szabályai a cselekmény kettős büntethetőségének mérlegelését kizárják.

Az, hogy az Izlandi Köztársaság vagy a Norvég Királyság hatóságai mint kiadást kérők felismerjék egy adott cselekményről a 3. cikk (3) bekezdése vagy a 32 bűncselekményfajta alá tartozását, csakis úgy történhet meg, hogy az alkalmazó külföldi hatóság az általa a lista alá vont nemzeti büntető törvénykönyve büntetendő cselekményei közbejöttével ítéli meg a cselekményt, vagyis a 32 bűncselekményfajtának nemzeti btk.-tényállásokat kell megfeleltetnie, és csak ezek közbejöttével állapítható meg valamely cselekményről az, hogy az tényállásszerű (a cselekmény formai, alaki értelemben jogellenes, a nemzeti btk.-ba ütköző és büntetendő) . Egy-egy bűncselekményfajtához, minthogy ezek lényegében bűncselekmény-kategóriák, több btk.-tényállás is tartozhat. Ezek a nemzeti btk.-tény-állások azonban idegen jogok, és nem minősülnek “magyar jognak” az Alkotmány 57. § (4) bekezdése alkalmazása szempontjából.

6. A Megállapodást kihirdető törvény másik támadott szabálya [a törvény 3. §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése] a szerződő felek viszonylatában a kettős büntethetőségre vonatkozó feltétel alkalmazását korlátozza.

Az, hogy a Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése a kettős büntethetőség elvét azzal a módosítással tartja fenn, hogy ez a követelmény a tényállási elemektől függetlenül teljesítettnek tekintendő a kibocsátó és a végrehajtó állam joga szerinti bűncselekményeknél, ahhoz vezet, hogy a kibocsátó állam a végrehajtó állam jogától függetlenül, a saját btk.-ját alkalmazva hivatkozhat a saját btk.-ja szerint kiadási bűncselekménynek minősülő bűncselekményre.

Az Alkotmányban 57. § (4) bekezdése nem engedi meg azt, hogy a magyar állam úgy adja más állam kezére a kiadni kért személyt, hogy annak cselekményét ne a magyar jog törvényi tényállási elemei alapján ítélje meg abból a szempontból, hogy az büntetendő és büntethető-e. Ezért a Megállapodást kihirdető törvény 3. §-a szerinti 3. cikk (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével, mert a Megállapodás e szabálya a cselekmény kettős büntethetősége mérlegelésének korlátozásaként értelmezhető.

7. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése érvényesülése alól csak az Alkotmány más tételes szabályai [7. § (1) bekezdése első fordulata (a nemzetközi jog általánosan elismert szabályai), 2/A. §-a (az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig az Alkotmányból eredő hatásköröknek a többi tagállammal közösen való gyakorlása) ] alapján lehet bizonyos kivételt tenni. A jelen ügyben az Alkotmány említett szabályai nem alkalmazhatók. A törvény 3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikk (2) és (3) bekezdései, valamint a törvény 4. §-a – a Megállapodás 3. cikk (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító részében -nem a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait hajtják végre. Ugyanígy nem tekinthető a Megállapodás a Magyarországot kötelező uniós jog részének, hiszen a jelen eljárás éppen arról szól, vajon elismerheti-e magára nézve a Magyar Köztársaság a Megállapodás kötelező hatályát.

A törvénynek a köztársasági elnöki indítvánnyal érintett szabályait a fenti érvek alapján kellett volna alkotmányellenesnek minősíteni.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a többségi határozatnak sem a rendelkező részével, sem indokolásával, mert az indítványban foglaltak alapján nem tartom alkotmányellenesnek az EUIN-megállapodást kihirdető törvényt (a továbbiakban: EUIN) .

1. Nem értek egyet az indítvány (és a neki helyt adó többségi határozat) alapvető érvével, mely szerint az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elve alapján alkotmányellenes az EUIN-megálla-podás, amennyiben lemond a kiadatás (átadás) feltételeként a kettős büntethetőség követelményéről. Eszerint alkotmányellenes az elfogató parancs teljesítésére vállalt nemzetközi kötelezettség, ha a magyar jog szerint nem, vagy nem pontosan azonos feltételekkel büntetendő cselekményekre is kiterjed. Ez utóbbi az EUIN 3. cikkében felsorolt – az európai elfogató parancsról szóló EU kerethatározat 3. cikkével azonos – harminckét bűncselekményt érinti.

A többségi érvelés és határozat szerint a nullum crimen sine lege elvéből következik, hogy a kiadatás – vagy az EUIN és főleg az európai elfogatóparancs rendszerében bevezetett egyszerűsített eljárási formája – csak akkor alkotmányos, ha a kiadandó elkövető cselekménye az átadó (kiadó) állam joga szerint is bűncselekmény. Ez a kiadatási jogban hagyományosan, bár messze nem kivétel nélkül, alkalmazott kettős büntethetőség követelménye. A többségi álláspont elfogadásával minden kiadatási (átadási) szerződés vagy jogszabály, amely nem tartalmazza a kettős büntetendőség szabályát az Alkotmány 57. § (4) bekezdésébe ütközik. Ezzel viszont az európai elfogató parancs alkotmányossága is kétségessé vált.

Véleményem szerint a nullum crimen elve fogalmilag nem áll kapcsolatban a kettős inkrimináció követelményével. Nem véletlen, hogy a nullum crimen elv hosszú történetében fel sem merült, hogy bármi köze lenne a kettős büntethetőség követelményéhez, vagy egyáltalán a kiadatáshoz. Ez utóbbi elv ugyan a 19. századtól hagyományosan elfogadott volt a szerződéses és az egyoldalú, csak saját törvényeken alapuló kiadatási jogban, de nem állt, és fogalmi okokból nem is állhatott, kapcsolatban a nullum crimen elvével. Másrészt ez szokásos – gyakori, de nem alkotmányosan kötelező – klauzula volt, amelynek indoka, hogy az állam ne kényszerüljön saját értékrendje szerint el nem ítélendő, sőt dicséretes cselekményért valakit kiadni. A kiadatás (szerződéssel vagy anélkül) a kiadatást kérő és teljesítő állam közötti politikai bizalom kérdése, azé, mennyire tekintik a másik jogrendszerét, benne büntető igazságszolgáltatását méltónak az együttműködésre. Ez gyakran politikai mérlegelésen, a másik állam működéséről kialakított képen múlik, amint erről a hidegháborús időszak kiadatási politikája tanúskodik. Az Európai Unió tagjai és velük szorosan együttműködő, a schengeni rendszerben részt vevő államok (mint Izland és Norvégia) között ez a bizalom jó okból teljes, ami indokolja a politikai mérlegelés kiiktatásával a kiadatási eljárás átadási eljárássá egyszerűsítését.

A kiadatási (és az ezzel érdemben azonos átadási) eljárás ugyanis egészen másról szól, mint amiről a nullum crimen, nulla poena sine lege elve. A kiadatási eljárásban nem a kiadni kért személy bűnösségéről (és “büntetéssel sújtásáról”) döntenek, hanem arról, hogy más állam hatóságainak átengedhető-e a büntető hatalom gyakorlása a kiadó (átadó) állam joghatósága alatt álló személlyel kapcsolatban. Ez az átengedés eleve kizárt, ha a végrehajtó állam saját joga szerint büntető joghatósága fennáll [EUIN 5. cikk (1) bekezdés g) pont i. alpont].

2. A kiadatási döntés rendszerint – az európai elfogatóparancs rendszeréhez kapcsolódó EUIN szerződés esetében ez nem érvényes – nem pusztán bírói jogalkalmazói döntés, hanem legfeljebb a büntető eljárásban hozott nem ügydöntő szabadságkorlátozó intézkedésekhez hasonlítható. A kiadatás ugyanakkor – ahogyan a legtöbb állam joga szerint is, véleményem szerint is – közigazgatási eljárásként is felfogható, amelyben az állam azt mérlegeli, hogy kiadjon-e egy személyt egy másik államnak. A kiadatás tehát egy igazgatási döntés, amelyet a miniszter vagy nálunk még a legfőbb ügyész hoz (lásd a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló 1996. évi XXXVIII. törvényt) . A döntés törvényességével szemben nyitva áll a bírói felülvizsgálat lehetősége. A felülvizsgálat során azonban csupán az igazgatási aktus törvényességét lehet vizsgálni, az elkövető bűnösségét nem. A kiadatás arra szolgál – annak fogalmából következően -, hogy valamely állam, az adott pillanatban területén tartózkodó, korábban egy másik állam területén valamilyen bűncselekményt elkövetett személyt a kiadatást kérő államnak átadja, hogy felette az illető állam bíróságai büntető igazságszolgáltatást gyakorolhassanak, feltéve, hogy ő maga erre nem tart igényt. Vagyis a kiadatás nem azonos a büntető hatalom gyakorlásával, az elkövetett cselekmény büntetőjogi megítélésével, hanem az pusztán egy – ha tetszik – közigazgatási eljárás, amely a kiadatást kérő állam büntető igazságszolgáltatásának megvalósítását segíti elő, s mint ilyen tulajdonképpen az államok közötti jogsegély minősített esete: ahol nem valamely információ kerül kiadásra/átadásra, hanem maga a bűncselekményt elkövető személy. A jogsegély pedig az államok közötti szolidaritás egyik megnyilvánulási formája. A szolidaritás ebben az esetben azt jelenti, hogy az állam úgy kezeli a más állam jogát sértő cselekményt, mintha az saját jogába ütközne, s így nem vizsgálja a saját joga szerinti büntethetőséget a közös értékrendet közvetlenül érintő bűncselekmények esetében. Megjegyzem, a kiadatás éppen jogsegély volta miatt sokszor kényes politikai, diplomáciai ügy.

A kiadatási-átadási eljárás tehát, ahogyan azt fentebb kifejtettem, bár büntetőjogi kérdéseket érint, szigorúan véve nem büntetőeljárás, mert tárgya nem az elkövető (terhelt, vádlott) bűnösségének megállapítása és nem is büntetés kiszabása, hanem kizárólag annak eldöntése, fennállnak-e a kiadatás feltételei, ideértve a kizáró okokat is. A kiadatási eljárás eleve csak akkor lehetséges, ha egy másik államban folyó büntetőeljárásban legalább bírói határozattal megállapított “gyanú” áll fenn (de lehet jogerős ítélet is) . A kiadatási eljárás így soha nem végződhet elítéléssel és így értelemszerűen büntetés kiszabásával sem. A kiadás nem büntetés – éppoly kevéssé, mint az előzetes letartóztatás vagy a vádemelés -, hanem egy másik állam büntetőeljárásának segítése (vagy éppen lehetővé tétele) . Az alap büntetőeljárás a kiadatás-átadás esetében mindig egy másik állam büntető eljárása: az érdemi büntetőjogi döntést is ott hozzák meg.

3. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdése azért sem alkalmazható, mert csak a magyar anyagi büntetőjog alkalmazásnak feltételeiről szól. (Az elévülés, ha eljárási szabálynak tekintjük, ami vitatott, akkor is a “büntetéssel sujtás”, büntethetőség feltétele. [Lásd 11/1992. (III. 5.) AB határozat, Zétényi-Takács törvény, ABH 1992, 77, 94.] Ezért nincs jelentősége az 57. § (4) bekezdésében található “magyar jog szerint” bűncselekmény kitételnek, mert a kiadatás eleve nem a “magyar jog szerinti bűncselekménnyel” vádolt személy átadásáról szól. Éppen ellenkezőleg: a kiadatásnak előfeltétele, hogy a kiadatási bűncselekmény ne a magyar jog szerint legyen bűncselekmény – hanem a kiadást kérő (az EUIN egyezményben az elfogató parancsot kibocsátó) állam joga szerint. A nullum crimen sine lege elve a büntető anyagi jog időbeli alkalmazását szabályozza, és azt, hogy csak az bűncselekmény a magyarjog szerint, amit a magyar jog (törvény) annak nyilvánít. A kiadatás-átadás előfeltétele, hogy egy másik jogrendszer (itt: a norvég vagy az izlandi) szerint legyen büntetendő a cselekmény, és ezt bírói döntés meg is állapítsa -még ha csak vádról is van szó. A kiadatási bűncselekmény nem lehet (vagy csak kivételesen, pl. ha mindkét állam területén egyszerre vagy folytatólag követték el) a magyar jog szerinti bűncselekmény, mert akkor nem lehetne helye kiadatásnak vagy átadásnak – helyette magyar büntető eljárást kellene lefolytatni. Ez eleve kizárja az Alkotmány 57. § (4) bekezdése alkalmazását a kiadatásra.

Nem következik a nullum crimen sine lege elvéből a kettős inkrimináció szabálya továbbá azért sem, mert a két szabály nagyon különböző bűncselekmény-fogalmat használ. A nullum crimen elvének alkalmazásához konkrét cselekvés (történeti tényállás) és a rá az elkövetés és az elbírálás idején érvényes (alkalmazandó) büntetőjogi norma szükséges. A nullum crimen sine lege elve mindig in concrete – meghatározott cselekvés és az alkalmazandó büntető törvények viszonyában – értendő. A nullum crimen egyedi cselekedetek (ideértve a mulasztást is) büntethetősége minden egyes feltételének vizsgálatát követeli meg, egy jogrendszer normái alapján. A kettős büntetendőség viszont nem egy történeti tényállás és az alkalmazandó büntető törvény viszonyáról szól, hanem a büntető törvények (elsősorban bűncselekményi tényállások) összevetéséről a kiadatást kérő és az átadó állam jogában. A kettős büntetendőség szabályának alkalmazása tehát egy cselekvéstípus büntetendőségét tekinti mércének. A kettős inkrimináció a bűncselekmények tényállásait in abstracto veti össze, tehát a kettős büntethetőség egy cselekményfajtára alkalmazható büntető jogszabályok összehasonlítását követeli meg. Ez az összehasonlítás nem egy elkövetett (megtörtént) cselekményt – történeti tényállást – vet össze egy büntetőjogi normával, hanem büntetőjogi normákat egymással: azt kérdezi, hogy X cselekményfajta – például kis mennyiségű kábítószer birtoklása – bűncselekménynek számít-e A és B állam büntető törvénye szerint. Ha igen, teljesül a kettős büntetendőség feltétele, ha nem -nem. A nullum crimen szabálya tehát konkrét cselekményről szól és az összes a büntetőjogi felelősségre vonást befolyásoló, alkalmazandó büntető törvényről, míg a kettős inkrimináció elve absztrakt cselekmény-típusok (bűncselekmény fogalmak, absztrakt tényállások) összevetését kívánja meg.

4. Megjegyzendő továbbá, hogy a nullum crimen elve eleve nem sérül, ha a kiadatást kérő állam jogában érvényes a nullum crimen elve – hiszen ez kizárja, hogy a kiadott elkövetőt olyan bűncselekményért “nyilvánítsák bűnössé és sújtsák büntetéssel”, amely az elkövetés helyén és idejében nem volt bűncselekmény. (Az izlandi alkotmány 69. cikke, és a norvég alkotmány 96. cikke, valamint az emberi jogok európai egyezménye – melynek mindkét állam részese az EU összes tagállamával együtt – 7. cikkében szintén kötelezővé teszi a nullum crimen elvének alkalmazását) . Mivel a kiadatás (az EUIN szerződés szerint átadás) per definitionem nem a magyar jog szerinti bűncselekmény elkövetőjének átadása, a magyar jog szerint a kiadandó ellen büntető eljárás nem indítható (még akkor sem, ha a kiadást kérő és az átadó állam jogában pontosan azonos a cselekményre alkalmazandó törvényi tényállás) . Ha magyar jog szerint fennállnak a büntethetőség feltételei, akkor nem kiadatásnak (átadásnak), hanem magyar büntetőeljárásnak van helye.

Mindezek alapján a jelen esetben az Alkotmány 57. § (4) bekezdése nem is alkalmazható, mert (1) a magyar jog szerint (Btk. 3-4. §) nem a magyar jog alapján elbírálandó bűncselekményről van szó, tehát

(2) egyáltalán nincs szó “bűnössé nyilvánításról” és “büntetéssel sújtásról”.

Az indítvány egyedül az Alkotmány 57. § (4) bekezdésére hivatkozással kéri az EUIN szerződés alkotmányellenességének megállapítását. Erre, mint ahogyan azt kifejtettem volt a fentiekben semmi alap nincs, de nem vonom kétségbe, hogy vannak alkotmányos szabályok, amelyek a kiadatás szabályozásának alkotmányos mércéjeként szolgálhatnak, ám a nullum crimen sine lege elve nem. A kiadatás a kiadott/átadott személy eltávolítását, kiutasítását jelenti a kiadó állam területéről, ezért a kiadatás jogintézményének alkotmányosságát is ebből a szempontból lehet értékelni. Először is vizsgálandó, hogy egyáltalán megengedhető-e a kiutasítás [lásd Alkotmány 69. § (1) bekezdés] . Itt két kérdés jöhet szóba: a menedékjog és a saját állampolgár kiadatásának tilalma (ez a probléma merült fel Németországban, illetve Lengyelországban az európai elfogató parancs kapcsán, lásd a Bundesverfassungsgericht 2005. július 15-én született 2 BvR 2236/04 számú döntését, a Lengyel Alkotmánybíróság 2005. április 27-én született határozatát az 1997-es büntetőeljárás-jogi törvény 607t. § (1) bekezdésével kapcsolatban) . De ezen túlmenően alkotmányos mérce lehet a törvényes bíróhoz való jog, a halálbüntetéssel fenyegetettség, az egyenlőség és sok minden más is.

Az általam előbbiekben említett kifejezett korlátok: a menedékjog, a saját állampolgár kiadásának tilalma és a külföldiek kiutasítását korlátozó alkotmányos szabály az indítványban nem szerepelnek, így az Alkotmánybíróság nem is foglalhatott állást róluk.

5. Végezetül megemlítem, hogy a belga Arbitragehof által az előtte folyó C-303/05 számú, Advocaten voor de Wereld VZW kontra Leden van de Ministerraad ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelme okán az Európai Bíróság már vizsgálta – többek között – a kettős inkrimináció vizsgálata kiiktatásának kérdését, és arra az álláspontra helyezkedett, hogy az nem sérti a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvét (nullum crimen, nulla poena sine lege) (44-61 pontok) .

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a határozat rendelkező részének a Megállapodás 3. cikkének (2) bekezdését alkotmányellenessé nyilvánító megállapításával és az ahhoz kapcsolódó indokolással. Álláspontom szerint a Törvény 3. §-ában foglalt Megállapodás 3. cikkének (2) bekezdése nem alkotmányellenes, nem sérti a büntetőjogi legalitásnak az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott alkotmányos elveit.

1.1. A Megállapodás 3. cikke (2) bekezdésének tartalma egyértelmű. Ennek lényege: a Megállapodás szerinti elfogatóparancs kibocsátásán alapuló átadás feltétele a kettős büntetendőség. Ez a feltétel nem vonatkozik a 3. cikk (3) bekezdésére, továbbá nyilatkozat tétel alapján a feltétel alkalmazása mellőzhető a 3. cikk (4) bekezdésében szereplő bűncselekmények esetében. Kétségtelen, hogy a Megállapodás 3. § (2) bekezdése formailag eltér a Kerethatározat 2. cikkének (4) bekezdése második felének szövegétől, tartalmi különbség azonban nincs a hivatkozott rendelkezések között. A Megállapodás 3. § (2) bekezdésnek szövegéből egyértelműen megállapítható: az átadási kötelezettség feltétele, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó állam joga és végrehajtó állam joga szerint is bűncselekménynek minősüljön. A rendelkezés tehát nem alkotmányellenes.

1.2. Nem alkotmányellenes a 3. cikk (2) bekezdése a “végrehajtó állam joga szerint tényállási elemeiktől és minősítésüktől függetlenül” szövegrész miatt sem. A Megállapodás előkészítésének folyamata, Izland és Norvégia Európai Unióval fennálló kapcsolata a Schengeni Megállapodás keretében a rendőrségi és a büntető ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén, a két ország részvétele a nemzetközi kooperációt szolgáló egyezményekben, valamint a Megállapodás bizonyos rendelkezései megfelelő garanciát jelentenek az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében szereplő nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvek érvényesülésére.

1.2.1. Amint azt a többségi határozat megállapítja “az EUIN-megállapodás előkészítése során a két állam büntető törvénykönyvének érintett diszpozícióit és büntetési tételeit ellenőrizték, egyeztették, és csak a büntető törvénykönyvek módosítása után került sor arra, hogy az EUIN-megállapodást az Európai Unió részéről, illetve Norvégia és Izland részéről aláírják. Ez az egyeztetési folyamat a jogrendszerek között az átadási együttműködést akadályozó mérvű különbözőségek lehetőség szerinti kiküszöbölésére irányult.”

1.2.2. Az Európai Unión belüli, a Schengeni Megállapodás Végrehajtásáról szóló Egyezménynek (a továbbiakban: SMVE) Izland és Norvégia 2001. március 25-től részese. Az Európai Közösségek Bírósága a többségi határozatban is hivatkozott Leopold Henri Van Esbroeck (C-436/04. sz. ügy) üggyel összefüggő, 2006. március 9-én hozott ítéletének 30. §-ában megállapította: “Az SMVE 54. cikkében írt ne bis in idem elve szükségképpen feltételezi a részes államok egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmának meglétét…” A kettős büntetendőség és a ne bis in idem elve egymást kiegészítő jogintézmények. Éppen a ne bis in idem tilalma akadályozhatja meg az elkövetőnek a kettős inkrimináció követelményéből fakadó tagállamonkénti külön-külön megbüntetését, azaz garanciája a tisztességes eljárásnak. A Megállapodás preambuluma rögzíti is azt, hogy: “(…) »a Szerződő Felek«, (…) KIFEJEZVE a kölcsönös bizalmat jogrendszerük felépítése és működése iránt, valamint aziránt, hogy valamennyi Szerződő Fél képes tisztességes bírói eljárás biztosítására (…) .” Magyarország 2007. december 21-től részese a Schengeni Megállapodásnak.

1.2.3. Norvégia és Izland részese a Megállapodás anyaegyezményének tekinthető Európai Kiadatási Egyezménynek, illetve a Terrorizmus visszaszorításáról szóló Európai Egyezménynek.

A Megállapodás 1. cikk (3) bekezdése szerint “E Megállapodás nem módosíthatja az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának kötelességét, vagy valamely tagállam igazságügyi hatósága általi végrehajtás esetén az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében említett elveket.”

1.2.4. A Megállapodás 3. cikk (2) bekezdésében szereplő kettős büntetendőség feltételének érvényesülését különösen az alábbi rendelkezések biztosítják:

– 5. cikk: (1) Az államok a végrehajtó igazságügyi hatóságot az elfogatóparancs végrehajtása megtagadására kötelezhetik, vagy annak lehetőségét biztosíthatják a következő esetekben: “a) ha a 3. cikk (2) bekezdésében említett esetek egyikében az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a végrehajtó állam joga szerint nem bűncselekmény; (…) “

– A Megállapodást kihirdető törvény 4. §-ában a Magyar Köztársaságnak a Megállapodás 5. cikkéhez tett nyilatkozata: “A Magyar Köztársaság kijelenti, hogy államának végrehajtó igazságügyi hatósága az elfogatóparancs végrehajtását kötelezően megtagadja az 5. cikk (1) bekezdés a), b), c), d), e) és f) pontjában meghatározott esetekben.”

– 36. cikk: “Izland vagy Norvégia és az Európai Unió valamely tagállama között e Megállapodás alkalmazásával vagy értelmezésével kapcsolatosan felmerülő bármely jogvitát illetően a jogvitában részt vevő fél az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia kormányainak képviselőinek üléséhez fordulhat a jogvita hat hónapon belüli rendezésének céljából.”

– 37. cikk: “A Szerződő Felek e Megállapodás rendelkezéseinek a lehető legegységesebb alkalmazása és értelmezése érdekében folyamatosan figyelik az Európai Közösségek Bíróságának, valamint Izland és Norvégia illetékes bíróságainak az e rendelkezésekkel és a hasonló átadási eszközökkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlata alakulását. E célból egy olyan eljárást hoznak létre, amely biztosítja az ilyen ítélkezési gyakorlat rendszeres kölcsönös továbbítását.”

1.2.5. A Megállapodást kihirdető törvény 4. §-ában a Magyar Köztársaságnak a Megállapodás 9. cikkéhez tett nyilatkozata: “A Magyar Köztársaságban az elfogatóparancs végrehajtásáról kizárólagos hatáskörrel a Fővárosi Bíróság dönt.”

A hatáskörrel rendelkező nemzeti bíró a kettős bünte-tendőség követelményét minden esetben önállóan vizsgálja, az átadásról végleges döntést hoz, és biztosított számára, hogy a kettős büntetendőség hiánya esetében az elfogatóparancs végrehajtását megtagadja.

1.3. A kifejtettek kellő garanciát jelentenek a Megállapodás 3. cikk (2) bekezdése esetében az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében megfogalmazott követelmények érvényesülésére.

2. Az Alkotmány 57. § (4) bekezdéséből nem következik, hogy a büntetőjogi legalitás követelménye csak akkor érvényesül a kettős büntetendőség feltételéhez kötött nemzetközi bűnügyi együttműködési megállapodások – így az EUIN Megállapodás – esetén, ha az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint azonos törvényi tényállási elemekkel minősül bűncselekménynek. A perdöntő az, hogy a végrehajtó állam büntető törvényében legyen olyan törvényi tényállás, amely alá az elkövetési magatartás vonható.

A többségi határozat hangsúlyozza, hogy az indítvány “maga is felhívta a figyelmet az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 2. § (1) bekezdésével, a 2/A. § (1) bekezdésével, a 6. § (4) bekezdésével és a 7. § (1) bekezdésével összekapcsolható értelmezésének fontosságára.” Álláspontom szerint ez azért lényeges, mert az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének a 6. § (4) bekezdésére és a 7. § (1) bekezdésére tekintettel elvégzett értelmezése alkalmat teremthetett volna annak kimondására, hogy a nemzetközi bűnügyi együttműködésben a kettős büntetendőség követelményéhez nem szükséges a jogi minősítés azonossága, a tényállás azonosság szigorú értelmezése. Elegendő a tettazonosság, a kettős büntetendőségnek a nemzetközi bűnügyi együttműködésben érvényesülő követelménye – lényegéből fakadóan – nem feltétlenül kívánja meg a történeti tények azonos jogi minősítését vagy a védett jogtárgy azonosságát.

3. A többségi határozat rendelkező részével és az ahhoz kapcsolódó indokolás részekkel egyebekben egyetértek [a Megállapodás 3. cikke (3) bekezdése, a Törvény 4. §-a és a Megállapodás 3. cikke (4) bekezdéséhez tett nyilatkozatot megállapító rész].

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró