Publikáció: A közösségi jogon alapuló igények érvényesítése a belső jogban

Dr. Blutman László: A közösségi jogon alapuló igények érvényesítése a belső jogban

Köztudott, hogy egyes közvetlen hatályú közösségi jogi normák, magánszemélyeknek is biztosíthatnak jogokat. E jogok tagállamokkal, és más magánszeméllyel szemben is fennállhatnak, azonban a közösségi jog nem biztosít a jogosultaknak közvetlen, közösségi szintű jogorvoslatot. A magánfelek azonban e jogaikat védhetik tagállamok bíróságain, a tagállami eljárások szabályait figyelembe véve.

Ilyen sajátos igény lehet a közösségi jog megsértésével kirótt befizetések visszafizetésére irányuló igény érvényesítése. Sok olyan eset képzelhető el, amikor közösségi jogszabály alapján ró ki a tagállam valamilyen pénzügyi terhet (vám, adó, illeték, más díjak), azonban később kiderülhet, hogy ez jogalap nélkül történt. Az Európai Közösségek Bírósága szerint az ilyen díjak visszafizetésére irányuló igény, közösségi jogon alapuló igénynek minősül. A tagállam által, a közösségi jog megsértésével kivetett összegek visszatérítésére való jogosultság velejárója, a közösségi jog által magánszemélyekre ráruházott jogoknak, ezért a tagállam köteles a közösségi jog megsértésével kivetett közterhek visszafizetésére, és jogorvoslatot biztosítani az ilyen igények érvényesítésére.1

[hidepost=0]

Az általános elv, hogy a belső jogban eljárási lehetőséget kell biztosítani a közösségi joggal ellentétesen beszedett összegek visszafizetésére irányuló, vagy bármely más közösségi jogból fakadó igény elbírálására. Az külön kérdés, hogy ezen belső eljárások milyen feltételeket szabnak az igényérvényesítés tekintetében (pl. elévülés, bizonyítási szabályok stb.), és e feltételek mennyiben jogszerűek a közösségi jogi rendelkezések tükrében.

Ilyen esetekben az egyén jogainak védelme, a tagállami bíróságoknak a közösségi jogból, közelebbről az EK-Szerződés 10. cikkéből következő kötelezettsége. Az Európai Bíróság szerint a közösségi jogon alapuló igények érvényesítése esetén a tagállamok jogának ki kell jelölni a hatáskörrel rendelkező bíróságokat, és meghatározni a pereket szabályozó eljárási feltételeket, de ezek a feltételek nem lehetnek kevésbé kedvezőek, mint azok, melyek a hasonló jellegű, hazai perekre vonatkoznak.2

Itt mutatkozik azonban egy komoly ellentmondás. Egyrészt az igény alapja valamely közvetlen hatályú közösségi szabály. Másrészt azonban az igény érvényesítésének feltételeit a tagállamok belső jogszabályai határozzák meg. Ezek különbözhetnek és különböznek is, nincs közöttük harmonizáció. Van tehát egy mindenkit megillető jog, de az igényérvényesítés feltételei eltérőek. Például lehetséges, hogy a magánszemély igénye az egyik tagállamban három év alatt, egy másik tagállamban öt év alatt évülne el. Az igényérvényesítés különbségei alááshatják a hatékony jogvédelmet, és eltérő helyzetbe hozhatják a hasonló jogot érvényesíteni kívánó magánszemélyeket.

A tagállamok belső eljárásait közelítő közösségi jogszabály hiányában, az Európai Bíróság évtizedeken keresztül, hol óvatosan, hol bátran alakítgatta ki azokat a minimális követelményeket, melyeknek a tagállami eljárásoknak meg kell felelniük akkor, amikor közösségi jogi igény érvényesítésének adnak teret. E követelmények alapját az általános közösségi jogi elvek, valamint az EK-Szerződés 10. cikke képezik. Így kialakult az egyéni jogvédelem közösségi jogból fakadó rendszere, melynek részét képező eljárási követelményeket a tagállami bíróságoknak érvényesíteniük kell az előttük folyó eljárásokban.3

A közösségi egyéni jogvédelem – kiindulópont

A Bíróság kiindulópontja – a későbbi fejleményekhez képest – igen szerény volt. A 158/80 számú Rewe döntés híres 44. pontjában kijelentette, hogy a közösségi jog a meglévő belső jogorvoslati lehetőségekhez képest nem szándékozott újakat létrehozni a tagállami bíróságok vonatkozásában, a közösségi jogon alapuló igények érvényesítésénél.4

A Bíróság ezt az álláspontját hamar módosította, először éppen a jogalap nélküli befizetések visszakövetelésére vonatkozó igényeknél. Számos alkalommal megtörtént ugyanis, hogy a tagállam olyan fizetési kötelezettségeket érvényesített a közösségi jog alapján, melyek utóbb jogalap nélkülinek bizonyultak. Ez nemcsak a közösségi jog téves értelmezéséből adódhat, hanem abból is, hogy az Európai Bíróság a fizetés alapjául szolgáló közösségi jogszabályt érvénytelennek találta. A jogalap nélkül fizetett összegek fő szabályként visszajárnak. A visszafizetés azonban komoly akadályokba ütközhet a belső jogszabályok alkalmazása során: így bekövetkezhet elévülés; akadálya lehet a jogalap nélküli gazdagodás konstrukciója, amennyiben a befizető a befizetett összegeket költségként üzleti partnereire vagy a fogyasztókra áthárította; nem világos, hogy jár-e kamat utána, milyen mértékű és mely időszaktól stb. Ilyen kérdésekben ráadásul a tagállami szabályok igen különbözőek, egységes elbírálás a tagállamok összességét tekintve aligha várható.

A Bíróság nem tehetett ugyan mást, mint továbbra is a tagállamok belső eljárási szabályaira hagyatkozott, azonban az elékerülő ügyekben, e szabályokkal szemben, két alapvető elvet kívánt eredendően érvényesíteni. E két elv az eljárások egyenértékűségének és a közösségi jog hatékony érvényesülésének elve.5 Ez egyrészt azt jelenti, hogy a közösségi jogon alapuló igények érvényesítése nem történhet hátrányosabb feltételek mellett, mint a hasonló, belső jogon alapuló igényeké (egyenértékűség). Ugyanakkor a belső szabályok nem tehetik „a gyakorlatban lehetetlenné” a közösségi igények érvényesítését, ami később átfogalmazódik a közösségi jog hatékony érvényesülésének biztosítását előíró követelménnyé (hatékony érvényesülés elve).6 E két általános elv az, amely általános mérce a közösségi jogon alapuló igény érvényesítését szabályozó belső jogszabályokkal szemben.7

Az eljárások egyenértékűségének elve

Az eljárások egyenértékűségének elve alapján, csak a hasonló igényeknél kell hasonló igényérvényesítési lehetőségeket biztosítani. Hasonlónak azon igények minősülnek, melyeknek célja és jogalapja is hasonló.8

Itt két tipikus helyzetet kell megkülönböztetni. Az elsőnél a belső jogon, másrészt a közösségi jogon alapuló, hasonló igények érvényesítését ugyanazon eljárás, ugyanazon eljárási szabályok is szolgálhatják. Ekkor nem merül fel különösebb probléma, mindössze az igényérvényesítés feltételeit meghatározó szabályoknak egyenlően alkalmazandóaknak kell lenniük, a különböző alapon fennálló igények érvényesítése során.

Az Edis ügyben 9 a probléma abból adódott, hogy az olasz jogszabályok jelentős, évente fizetendő cégnyilvántartási díjat róttak ki az Olaszországban bejegyzett és nyilvántartott cégekre. Ezt a gyakorlatot az Európai Bíróság egy korábbi ügyben nem látta összeegyeztethetőnek a közösségi joggal. A Bíróság döntése nyomán a felperes hat évre visszamenőleg kívánta visszaigényelni a befizetett nyilvántartási díjat. Egy belső, speciális elévülési szabályt alkalmazó olasz bíróságok álláspontja szerint, ezeket a díjakat visszamenőlegesen csak három évre lehetett visszaigényelni. Ez kedvezőtlenebb volt az általános, tíz éves elévülést előíró olasz polgári jogi jogszabályoknál. A Bíróság úgy találta nincs jogsértés, mert a hároméves elévülési idő nem csak a cégnyilvántartási díjakra terjedt ki, hanem minden, jogellenesen beszedett adó, adójellegű díj visszafizetésére is (mely igények nagyrészt belső jogon alapultak). Így az egyenértékűség elve nem sérült.

A másik tipikus esetben a belső jogon, illetve a közösségi jogon alapuló, hasonló igények érvényesítését más eljárások, eljárási szabályok is szolgálják. A tagállamok gyakorlata igen vegyes, különösen az igényérvényesítési határidők hosszánál. Sokszor egy államon belül is igen különböző szabályok találhatók pénzbeli igények érvényesítésére, attól függően, hogy milyen jellegű igényről van szó, milyen típusú eljárásról. Egyes esetekben az igényérvényesítés feltételei, a határidők sajátosak egyes adók, illetékek, egyéb pénzügyi terhek tekintetében. Ekkor vetődik fel különös élességgel azon követelmény teljesülésének mérlegelése, hogy nem lehet terhesebb a közösségi jogon alapuló igények érvényesítése. Ehhez azonban a Bíróságnak össze kell vetni a kétféle (vagy többféle) eljárást, beleértve annak funkcióit, a jogorvoslati rendszerben elfoglalt helyüket.

A belső jogon, illetve a közösségi jogon alapuló, hasonló igények érvényesítésére szolgáló eljárások összevetését elsősorban a tagállami bíróságnak kell megtennie. Az Európai Bíróság csak kivételesen érez indíttatást arra, hogy összehasonlítsa a belső jogorvoslati eszközöket.10

Ennek ellenére az Európai Bíróság több ügyben rugaszkodott neki és tett részletes összehasonlítást az előtte fekvő ügyben felhozott különböző tagállami eljárások között, mérlegelvén, hogy az egyenértékűség elve csorbát szenvedett-e. Ennek során lényeges szempont volt, hogy amikor a közösségi jogon alapuló igények érvényesítésénél csak egy-egy eljárási szabály hátrányosabb (pl. határidő), akkor a mérlegelés során a bíróságnak figyelembe kell venni ezen szabálynak az egész eljárásban betöltött helyét, viszonyát a többi eljárási szabályhoz, alkalmazásának körülményeit, és az egész eljárás jellegét. Ugyanakkor kétféle eljárás összevetésénél az igényérvényesítés terhesebbnek minősülhet akkor, ha az igényérvényesítési eljárás hosszabb, bonyolultabb és költségesebb.11

A közösségi jog hatékony érvényesülésének elve

A hatékony érvényesülés elve általánosabb elv a közösségi jogban, de a jelen téma szűkebb területén is alkalmazandó. Az nem elég, ha a tagállami eljárási szabályok egyenlően kezelik a közösségi és a belső jogon alapuló igényeket. Ezen felül – és ettől eltekintve – nem akadályozhatják a közösségi jogok hatékony érvényesítését sem. Korábbi ügyekben (pl. az Express Dairy Foods ítéletben – hivatkozva előzőleg) szószerint az volt a követelmény, hogy a belső eljárási feltételek nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné a közösségi igények érvényesítését. Későbbi, újabb megfogalmazásban, ez úgy jelent meg, hogy nem tehetik lehetetlenné vagy különösen nehézzé az igényérvényesítést.12

Ez az elv és feltétel tartalmilag igen meghatározatlan, értelmezésre és pontosításra szorul, figyelembe véve a konkuráló közösségi elveket is (pl. jogbiztonság elve). A hatékonyság vizsgálata e meghatározatlanság miatt sokkal összetettebb mérlegelést kíván meg, mint az összehasonlításon alapuló, egyenértékűség elve. A mérlegelést bonyolítja, hogy ez az ügyekben előforduló konkrét körülményekhez kötött, a Bíróság könnyedén elhatárolhatja az egyik ügyet a másiktól, és döntései esetenként nehezen magyarázhatók egymással. Ugyanakkor a közösségi jog hatékony érvényesülésének követelménye – az értelmezéstől függően – messze vezethet, és akár új igényérvényesítési eljárások bevezetését is megkívánhatja a tagállamoktól.

A közösségi jog hatékony érvényesülése különös súllyal vetődött és vetődik fel azon ügyek kapcsán, ahol a tagállam hatóságának a közösségi jogszabályok alkalmazásával összefüggően valamilyen hátralékos összeget ki kell fizetnie, vagy vissza kell fizetnie. A térítést azonban akadályozhatják vagy kizárhatják olyan belső szabályok, mint például az elévülés, maximált kártérítési összeg, jogorvoslati lehetőség hiánya. Mikor és milyen feltételek mellett jelentheti ez a közösségi jog hatékony érvényesülését vagy éppen ennek hiányát? E tekintetben igen tanulságos a Marshall (II) ítélet.13

A Bíróság korábban a Marshall (I) döntésben megállapította, hogy a 76/207/EGK irányelv értelmezése alapján nemi alapon történő megkülönböztetést jelent, amennyiben a munkavállaló nőnek a nyugdíjkorhatár elérése miatt felmondanak, de a nyugdíjkorhatár alacsonyabb, mint a férfiaké.14 Az ügy visszakerült az elsőfokú angol bírósághoz. Az angol belső jogszabályok szerint, a bíróság jogellenes, nemi alapon történő megkülönböztetés miatt, legfeljebb 6250 font kártérítést állapíthat meg, és kamat kizárt. Itt jóval nagyobb kárösszeg megtérítése iránti igény merült fel, kamatfizetéssel egyetemben. A Bíróság szerint a maximált kártérítés nem jelentheti az irányelv 6. cikkének megfelelő végrehajtását, és a kamatot is a kártérítés lényeges részének kell tekinteni. A Bíróság ezen döntése két ponton is átírta a brit belső eljárásjogot, a per tárgyát képező ügyben: a maximált kártérítés és a kamat kizárása egyaránt akadálya lehet a közösségi jog (jelen esetben a 76/207/EGK irányelv) hatékony érvényesülésének.

Ugyanakkor a Sutton ügyben a Bíróság érdekesen határolta el a Marshall (II) döntést más esetektől. Itt a jogellenesen ki nem fizetett rokkantgondozási támogatás utáni kamatok megítélhetősége volt a kérdés, melyet az angol jogszabályok az adott esetben ugyancsak kizártak.15 A Bíróság szerint itt a közösségi jog nem követeli meg a kamat érvényesíthetőségét. A Marshall (II) ügy, ugyanis a hátrányos megkülönböztetésen alapuló elbocsátás eredményeként elszenvedett kár utáni kamatra vonatkozott. A Sutton-féle igény a társadalombiztosítási juttatások elmaradása miatt járó kamathoz való jogra vonatkozik. Ez nem jelent jóvátételt konkrétan elszenvedett kárért, így a másik ügyben felhozott érvek nem alkalmazhatóak, a közösségi jog hatákony érvényesülésének elve nem szenved csorbát.

A Marshall (II) folytatása annak a korábbi esetjogi vonalnak, mely szerint a közösségi jog hatékony érvényesülésének feltétele az is, hogy jogsértés esetén hatékony, és jogkövetésre ösztönző hátrányos jogkövetkezményeket biztosítson a tagállam a belső jogrendszerében. A von Colson ügyben a Bíróság kimondta, hogy a tagállami bíróságnak olyan szankciót kell alkalmazni, amely tényleges és hatékony bírói jogvédelmet biztosít a közösségi jog érvényesítése során.16

A Marshall (II) és a Sutton ügyek csak szerény bevezetést jelentenek abba a problémakörbe, ahol az Európai Bíróság előtt mutatkozó nehézségek esetenként áthidalhatatlanoknak tűnnek.

Sok esetben a tagállami jogszabályok által támasztott igényérvényesítési határidő (elévülési idő) lejárta miatt, a magánfél nem tudja érvényesíteni közösségi jogon alapuló igényét (jogtalan befizetés visszafizetésére, vagy jogsértő módon visszatartott juttatásra menő visszamenőleges igény, mint a Sutton ügyben). A Bíróság azért van nehéz helyzetben, mert minden igényérvényesítési határidő részben vagy egészben lehetetlenné teszi a közösségi jogon alapuló igény érvényesítését. Azonban ezeknek a határidőknek meghatározott szerepük van a jogbiztonság fenntartásában, tehát elvileg minden ilyen ügyben ütköztetni kellene a közösségi jog hatékony érvényesülésének követelményét a jogbiztonság követelményével. Igen nehéz lenne azonban érveket találni arra, hogy jogbiztonság követelményével miért nem lehet alátámasztani egy bizonyos hosszúságú igényérvényesítési határidőt. A Bíróság láthatóan nem nagy kedvvel lát neki effajta mérlegelésnek. Ennek az a következménye, hogy legfeljebb kivételesen kívánja e határidők jogszerűségét megkérdőjelezni. Ennek ellenére a Bíróság egy-két vonatkozásban tett általános megállapításokat.

Az elévülés vonatkozásában a bírósági joggyakorlatban mutatkozik egy olyan pótlólagos, korrekciós szabály, mely szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a tagállam az igény forrását képező irányelvet megfelelően átülteti belső jogába. Az Emmott ügyben a Bíróság úgy döntött, hogy a tagállam a visszamenőleges társadalombiztosítási kifizetés tekintetében nem alkalmazhatja a belső jogszabályokban előírt elévülési időt mindaddig, amíg az irányelvet át nem ültette a belső jogába. Ekkor válnak ugyanis a magánfél számára az irányelvből fakadó jogai, ettől kezdve számítható az elévülés. Ugyanakkor például a Steenhorst–Neerings ügyben a 79/7. sz. társadalombiztosítási irányelv hasonló alkalmazásától a Bíróság már elzárkózott, és érzékelhetően eltért a korábbi döntéstől.17

A közösségi jog hatékony érvényesülésének kívánalma nemcsak az igényérvényesítési határidőket érinthetik, hanem az igényérvényesítés más feltételeit is, mint az látható volt a Marshall (II) ügyben. A Dekker ügyben a felperes kártérítésért perelte azt a munkáltatót, amely nem alkalmazta őt amiatt, mert a felperes várandós volt. A holland kártérítési szabályok előírták, hogy a felelősség feltétele a vétkesség fennállása a munkáltató részéről. A Bíróság szerint az ilyen feltétel, ahol a felperesnek kellene vétkességet bizonyítani, jelentősen gyengíti az 76/207/EGK irányelv érvényesülését, így a felelősség alól mentesülést szolgáló kimentési okokat lehetővé tevő tagállami szabályokat félre kell tenni.18 Itt a közösségi jog hatékony érvényesülése, mint általános elv, azonban némiképp háttérbe szorult, hiszen maga az irányelv objektív felelősséget ír elő, tehát a belső szabály egyszerűen ellentétes az irányelvvel.

A Fantask ügyben a 69/335/EGK irányelv megsértésével megállapított illetékről volt szó, melyet a cégekben történő tőkeemelés után kellett befizetni. A Bíróság a visszamenőleges visszafizetést szabályozó, ötéves igényérvényesítési határidő ellen nem emelt kifogást. A dán szabályok tartalmaztak azonban olyan további korlátot is, hogy a visszafizetés még ezen időn belül is kizárt, ha a hatóságok menthető hibája vezetett ezen összegek beszedéséhez, azaz hosszú időn át sem a hatóságok, sem a kötelezett magánfél nem volt tudatában annak, hogy jogalap nélküli a befizetés. A Bíróság megállapította, hogy a jogalap nélkül befizetett összegek visszaigénylését gátló ezen szabály, a közösségi jog érvényesülését rendkívül elnehezíti, így nem alkalmazható közösségi jogon alapuló igényeknél.19

A két elv alkalmazásának következménye: új bírósági hatáskörök biztosítása

Az eljárások egyenértékűségének és a közösségi jog hatékony érvényesülésének elve nemcsak egy-egy belső anyagi vagy eljárási szabály alkalmazását zárja ki, vagy módosítja azok alkalmazását a közösségi igényt érvényesítő eljárásokban, hanem esetenként az eljárások jellegét is alakíthatja, új bírósági hatáskörök kialakítását, sőt új jogorvoslati lehetőségek megteremtését is követelheti.

A közösségi jogszabályok közvetlen hatályából fakad az a követelmény, hogy a tagállamnak biztosítania kell eljárási lehetőséget a magánszemély közösségi jogon alapuló igényének érvényesítésére, sőt egyenesen ez a közvetlen hatály eljárásjogi oldala. A közösségi jog hatékony érvényesülése ugyanis természetszerűleg megkívánja, hogy közösségi jogon alapuló igények érvényesíthetők legyenek a belső eljárásokban. Ennek általános vonatkozásai nyilvánvalóak és aligha vitathatóak, azonban egyes szűkebb területeken mutatkoznak megválaszolandó kérdések.

Ilyen terület az, hogy a tagállami bíróságoknak milyen hatáskörrel kell rendelkezniük a közösségi jogon alapuló egyéni jogok ideiglenes intézkedések útján történő védelmére. A kérdéskör a tagállami bíróságok ideiglenes intézkedések meghozatalára vonatkozó hatáskörét érinti. A közösségi jog hatékony érvényesülése végett, ilyen hatáskört esetenként a tagállami jogszabályoknak biztosítaniuk kell. E vonatkozásban a közismert Factortame (I) ügy lényeges kiindulópont. Itt a közösségi joggal állítólagosan szembenálló belső törvényi rendelkezés kérelmezőkkel szembeni alkalmazásának, a per kezdetén, ideiglenes intézkedéssel történő felfüggesztése – és így a kérelmezők jogainak megvédése – volt a kérdés, angol bíróság előtt. Ennek két belső jogi akadálya volt. Egyrészt ideiglenes intézkedést nem lehet hozni az állammal szemben. Másrészt – ellenkező bírósági ítéletig – vélelem áll fenn arra, hogy a parlament aktusait a közösségi joggal összhangban hozza meg, így a belső jogszabály jogellenességére nem lehet alapozni ideiglenes intézkedést. Az Európai Bíróság kimondta, hogy a közösségi jog hatékony érvényesülése megkívánja az ilyen korlátozó belső jogszabá­lyok félretételét.20 A Bíróság előzetes döntésben kifejtett véleménye nem jelentett mást, mint hogy a korlátozó jogszabályok eltörlésével, a tagállamnak az angol bíróságok hatáskörét ki kell bővítenie.

Némileg más volt a kiindulópont a Zuckerfabrik Süderdithmarschen ügyben, amely így önálló jelentőséget kapott. Itt egy érvénytelennek vélt közösségi jogi normán (a Tanácsnak a cukoripar területén kivetett kiegyenlítő különadóról szóló rendeletén) alapuló belső jogi aktus alkalmazásának ideiglenes intézkedéssel történő felfüggesztése volt a kérdés. Itt a belső jogszabály illetve határozat megfelelt ugyan a közösségi jognak, azonban magának a közösségi jogszabálynak a vélt érvénytelensége keltett kétséget. A kérdés az volt, hogy a tagállami (német) bíróság ideiglenes jogvédelmet nyújtva felfüggesztheti-e az ügyben a közösségi jogszabá­ly és az azt végrehajtó belső határozatok alkalmazását.

A fél évvel korábban eldöntött Factortame (I) ügyből a Bíróság álláspontja egyenesen következett. A Bíróság szerint az ideiglenes jogvédelem közösségi rendszerének egységessége megköveteli, hogy a tagállami bíróságoknak – akárcsak az Európai Bíróságnak az érvénytelenségi alapon támadott közösségi jogi normák vonatkozásában – szintén legyen lehetőségük egy jogszerűségében vitatott tagállami közigazgatási intézkedés végrehajtásának felfüggesztését elrendelni. Ezen ideiglenes jogvédelem lehetősége, amelyet közvetlenül a közösségi jog biztosít a tagállami bíróságok előtt közösségi igényeket érvényesítő magánszemélyeknek, egyaránt fennáll, tekintet nélkül arra, hogy a nemzeti jogi rendelkezések közösségi joggal való összeegyeztethetőségét, vagy magát a másodlagos közösségi jogi norma érvényességét vitatják.21

Természetesen külön kérdés, hogy az ideiglenes intézkedés útján hozott felfüggesztő döntésnek milyen feltételei vannak, a Bíróság ezt is részletesen vizsgálta. Ez azonban szorosan ezt a témakört már nem érinti.

A két elv alkalmazásának következménye: új jogorvoslatok biztosítása

Van, amikor nem csak a tagállami bíróság hatáskö­rének bővítéséről van szó, hanem egyenesen új eljárás kialakításának, a bírósági jogorvoslat megteremtésének kötelezettsége következik a közösségi jogi normákból. Ez a helyzet áll fenn az Európai Bíróság szerint, amikor a tagállamoknak biztosítani kell minden olyan igény érvényesíthetőségét, mely a közösségi jog megsértéséből fakadó állami kártérítési felelősségből ered.

Ennek a kérdésnek két oldala van. Az egyik, hogy ilyen igény egyáltalán létezik-e a közösségi jogrendből fakadóan, és konkrétan az EK-Szerződés 10. cikke alapján. A közismert és sokszor elemzett Francovich ügyben a Bíróság igennel válaszolt erre.22 A kérdés másik oldala, hogy az erre vonatkozó igényeket hol és milyen feltételekkel lehet érvényesíteni. Az állami kártérítési felelősség eljárási oldala tekintetében a tagállamoknak vannak kötelezettségei, hiszen belső jogukban biztosítani kell ezen igények bírósági elbírálását, és erre eljárási lehetőséget kell biztosítaniuk a közösségi jogban meghatározott feltételek mellett.

Az bírósági igényérvényesítés biztosításának egyik alesete, amikor a magánszemély számára, közösségi jogból fakadó jogát sértő állami intézkedésekkel szemben, biztosítani kell a bírósági felülvizsgálatot. A bírói felülvizsgálat nélkül a közösségi jog nem érvényesülhet hatékonyan. Amennyiben a belső jog ezt kizárja, vagy egyébként lehetetlenné teszi, az szemben áll ezen általános követelményekkel. E tekintetben alapügy a Johnston ügy volt,23 amely megelőzte a Francovich ügyet, és amelyre később más ügyek is épültek.

A Johnston ügy annak a példája, hogy a bírósági felülvizsgálatnak nem a teljes hiánya, de gyakorlásának korlátozása is szembenállhat a közösségi joggal. A felperes rendőrnő szerződését 1980-ban nem hosszabbította meg a rendőrség vezetője. Ennek oka az volt, hogy Észak-Írországban, ahol szolgált, elrendelték a rendőröknek tűzfegyver hordását, azonban a nőket nem fegyverezték fel. Ez azzal járt, hogy számos rendőrnőnek nem hosszabbították meg a szerződését. A munkaügyi perben a közösségi jog által is biztosított egyenlő elbánás elvének alkalmazása is terítékre került. Az alperes azonban miniszteri tanúsítványt nyújtott be, mely a belső jog alapján önmagában bizonyítja, hogy az egyenlő elbánástól való eltérés nemzetbiztonsági illetve közbizonsági okokból történik. Ezt a bíróságnak bizonyítékként kellett figyelembe venni, és a benne foglaltak nem voltak felülvizsgálhatóak bírói úton. Az Európai Bíróság szerint, ez a bizonyítás körében mutatkozó belső jogi megoldás megfoszthatja a magánszemélyt a közösségi jogból fakadó jogainak érvényesítésétől, akadályozván a hatékony bírói felülvizsgálatot.24

A Bíróság megállapításai messze mutatnak, ugyanis a közösségi jog általános elvének tekinti a bírósági eljáráshoz való jogot a közösségi jogon alapuló igények érvényesítésénél. Ez világosan megmutatkozott például nem sokkal később a Heylens ügyben is, ahol a lille-i (Franciaország) futballcsapat edzőjének belga edzői oklevelét egy bizottság bírálta el a francia oklevelekkel való egyenértékűség vonatkozásában, és amelynek elutasító határozata ellen nem volt bírói jogorvoslat.25

A két elv alkalmazásának következménye: a bírói jogalkalmazás korlátai

A két elvből, különösen a közösségi jog hatékony érvényesülésének elvéből következnek olyan további jogtételek, melyek a tagállami bíróságok gyakorlatát behatárolják az egyes, közösségi jogot érintő igények elbírálásánál. Ezen korlátok sok szállal kötődnek más közösségi jogi elvekhez vagy jogtételekhez is. Ehelyütt, a bírói jogalkalmazás ezen korlátainak puszta jelzésére szorítkozom. A részletesebb elemzésük itt nem lehetséges, erre máshol tettem kísérletet.26

(1) Kötelezettség a közösségi joggal ellentétes belső jogszabály mellőzésére. A közösségi jogon alapuló igény érvényesítését a belső jogban nem akadályozhatja a közösségi joggal ellentétes belső jogszabály. A belső jogalkalmazó szervek ezen kötelezettsége közvetlenül a közösségi jog elsőbbségének elvéből, illetve – részben – a közvetlen hatály elvéből ered, de mögöttük a közösségi jog hatékony érvényesülésének követelménye húzódik.

(2) Az igények elbírálása a közösségi bíróságok döntéseivel összhangban. Nem egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy a közösségi bíróságok, különösen az Európai Bíróság döntéseit kell-e követniük a tagállami jogalkalmazó szerveknek. A közösségi bíróságok döntéseinek nem azonos a hatályuk, illetve általában a joghatásuk. A közösségi bíróságok különböző típusú eljárásokban járnak el, és különböző típusú illetve jellegű határozatokat hoznak. Ez nagyban érintheti a határozatok joghatását is.

Úgy tűnik, egyre szilárdabb alapon nyugszik azon tétel, mely szerint a tagállami bíróságok kötelesek elkerülni minden olyan döntést, amely ellentétben áll a közösségi bíróságok döntéseivel.27 Az Európai Bíróság döntéseinek „precedensjellegét” és irányadó mivoltát alátámasztó érvek kiindulópontja az EK-Szerződés 10. cikke és a közösségi jog hatékony érvényesítésének kötelezettsége a tagállami belső jogrendszerekben. Mivel az Európai Bíróság kizárólagos hatásköre a közösségi jog értelmezéséről a végső döntés, a Bíróság ítéleteiben mutatkozik meg és konkretizálódik a közösségi jog. A Bíróság ítéleteiben megmutatkozó közösségi jog érvényesítése, pedig egyben az ítéletek követését is jelenti. Megállapítható, hogy a közösségi bíróságok döntéseinek követését előíró általános kötelezettség ma már létezik a közösségi jog alapján.28

(3) A tagállami jog közösségi joggal összhangban való értelmezésének kötelezettsége (a közvetett hatály elve). A közvetlen hatályú normák alkalmazása, illetve a belső jog ezen közösségi normák rendelkezéseinek megfelelő értelmezése a közvetlen hatály elvéből következik. Kérdés, hogy a tagállami bíróságok előtt lévő igények elbírálásánál a nem közvetlen hatályú, ezért az ügyben közvetlenül nem alkalmazható közösségi normákat valamilyen módon figyelembe kell-e venni, például a belső szabályok értelmezésénél. (Elsősorban az irányelveknek van e tekintetben jelentőségük).

A közösségi joggal összhangban álló értelmezés kötelezettségét a Bíróság kifejezetten először a von Colson ügyben mondta ki.29 A von Colson elv alkalmazásának lehetősége elsősorban azon belső jogi normák értelmezésénél merül fel, melyek az értelmezésnek iránytszabó közösségi irányelv végrehajtásáról rendelkeznek. Egy ideig kérdéses volt, hogy az elv kiterjed-e azokra az esetekre is, amikor a tagállami jog más (nem egy közösségi jogi normát végrehajtó) rendelkezését értelmezi a tagállam bírósága egyes közösségi jogi normák szövegének és céljának tükrében. Bár az ezt megerősítő válasz már a von Colson döntés szövegéből is levezethető, a Bíróság néhány későbbi ügyben nem hagyott kétséget efelől.

Általában a Marleasing ítéletnek30 tudják be azt, hogy a közösségi jogi normák értelmezésben betöltött szerepét kiterjesztette a közösségi normát végrehajtó tagállami szabályokon kívüli körre (Marleasing elv). Emiatt én is hivatkozom erre, de látni kell azt, hogy ez végül is helytelen. Egyrészt a von Colson ügyben foglalt megállapításokból ez már következik, másrészt a Bíróság már egy megelőző ügyben, a Grimaldi ügyben kimondta kifejezetten ezt, igaz nem irányelv, hanem kötelező erő nélküli ajánlás kapcsán, aminek még nagyobb a hordereje.31 (A Marleasing ügyben van Gerven főtanácsnok hivatkozik is erre az ügyre, a Bíróság azonban mellőzi a hivatkozást.)

(4) A közösségi jog hivatalból történő felhívása – az igények látens alapja. A tagállami bíróságok előtti ügyekben támasztott igény közösségi jogi alapja nem mindig mutatkozik meg. Az igénynek ez a vonatkozása esetenként látens maradhat, mert az érdekelt fél nem hívja fel a tagállami bíróság előtt a közösségi jogszabályt igényének alátámasztására. Kérdés, hogy a közösségi jog hatékony érvényesülésének elve magában foglalja-e azt a kötelezettséget, miszerint a közösségi jogot akkor is kell alkalmazni a tagállami bíróságnak, ha a felek egyike sem hívta azt fel.

A Bíróság álláspontja az, hogy bizonyos körülmények között a tagállami bíróságokkal szemben fennállhat ilyen kötelezettség, de ez nem feltétlen, számos kivétel létezhet. A Bíróság kezdetben a közösségi jognak az eljáró bíróság által történő felhívását korlátozó belső eljárási jogszabályokat vizsgálta. A Peterbroeck ügyben a Bíróság a közösségi jog hatékony érvényesülésének elvére helyezte a hangsúlyt, és álláspontja szerint a tagállam köteles biztosítani ennek lehetőségét. A van Schijndel ügyben ugyanakkor rámutatott ennek határaira, és az egyenértékűség elve alapján ezt nem mindig látta szükségesnek.32 A teljes áttörés észrevételem szerint az Océano Groupo ügyben történt meg, ahol a Bíróság lényegében kimondta, miszerint a tagállami bíróság saját kezdeményezésére köteles figyelembe venni a felek által fel nem hívott közösségi jogszabályt (az adott esetben a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13/EGK irányelvet) az ügy eldöntése során.33

 

Dr. Blutman László

egyetemi docens

Szegedi Tudományegyetem

Állam- és Jogtudományi Kar

 

Jegyzetek

 1 C-188/95 Fantask A/S e.a. v Industriministeriet (Erhverv ministeriet) [1997] ECR I-6783, par. 38.

 2 33/76 Rewe-Zentralfinanz eG et Rewe-Zentral AG v Landwirt schaftskammer für das Saarland [1976] ECR 1989, par. 5.

 3 L. pl. 175/84 Krohn & Co. Import – Export GmbH & Co. KG v Bizottság [1986] ECR 0753, par. 27.

 4 158/80 Rewe-Handelsgesellschaft Nord mbH et Rewe-Markt Steffen v Hauptzollamt Kiel [1981] ECR 1805, par. 44.

 5 Ez már viszonylag korai döntésekből is kiszűrhető, l. pl. 130/79 Express Dairy Foods Limited v Intervention Board for Agricultural Produce [1980] ECR 1887, par. 12.

 6 Pl. C-261/95 Rosalba Palmisani v Istituto nazionale della previdenza sociale (INPS) [1997] ECR I-4025, par. 27.

 7 A két elvet érinti a következő tanulmány, Osztovits A.: Az Európai Közösségek Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásának hatása a magyar polgári eljárásjogra. Európai Jog. 2003/2. 34. o.

 8 C-326/96 B. S. Levez v T.H. Jennings (Harlow Pools) Ltd. [1998] ECR I-7835, par. 41.

 9 C-231/96 Edilizia Industriale Siderurgica Srl (Edis) v Ministero delle Finanze [1998] ECR I-4951.

10 C-228/98 Charalampos Dounias v Ypourgio Oikonomikon [2000] ECR 0577.

11 C-430/93 és C-431/93 Jeroen van Schijndel és Johannes Nicolaas Cornelis van Veen v Stichting Pensioenfonds voor Fysio thera peuten [1995] ECR I-4705, par. 19., C-326/96 B. S. Levez v T. H. Jennings (Harlow Pools) Ltd. [1998] ECR I-7835, par. 51. Igen érdekes eset volt e tekintetben a Clean Car Autoservice ügy, C-472/99 Clean Car Autoservice GmbH v Stadt Wien és Ausztria [2001] ECR I-9687.

12 Először ilyen értelemben a San Giorgio döntésben szólt a Bíróság, 199/82 Amministrazione delle Finanze dello Stato v Spa San Giorgio [1983] ECR 3595, par. 14.

13 C-271/91 M. Helen Marshall v Southampton and South-West Hampshire Area Health Authority (II) [1993] ECR I-4367.

14 152/84 M. Helen Marshall v Southampton and South West Area Health Authority (I) [1986] ECR 0723., l. még Szalayné Sándor E.: Az Európai Unió közjogi alapjai I. Budapest – Pécs, 2003., 297. o.

15 C-66/95 The Queen v Secretary of State for Social Security, ex parte Eunice Sutton [1997] ECR I-2163., a két ügy összeegyeztethetőségéről hosszan értekezik Craig, P. – De Búrca, G.: EU Law. Oxford 2003. 246. o.

16 14/83 Sabine von Colson és Elisabeth Kamann v Land Nordrhein-Westfalen [1984] ECR 0189, par. 23.

17 C-208/90 Emmott v Minister for Social Welfare and Attorney General [1991] ECR I-4269, C-338/91 Steenhorst-Neerings v Bestuur van de Bedrijfsvereniging voor Detailhandel, Ambach ten en Huisvrouwen [1993] ECR I-5475.

18 C-177/88 Elisabeth Johanna Pacifica Dekker v Stichting Vormingscentrum voor Jong Volwassenen (VJV-Centrum) Plus [1990] ECR I-3941.

19 C-188/95 Fantask A/S e.a. v Industriministeriet (Erhvervmi nisteriet) [1997] ECR I-6783.

20 C-213/89 The Queen v Secretary of State for Transport, ex parte Factortame Ltd és társai [1990] ECR I-2433, paras. 20–22.

21 C-143/88 és C-92/89 Zuckerfabrik Süderdithmarschen AG v Hauptzollamt Itzehoe és Zuckerfabrik Soest GmbH v Haupt zollamt Paderborn [1991] ECR I-0415, paras. 18–20.

22 L. pl. Kecskés L.: EU-jog és jogharmonizáció. Budapest 2003, 455. o., Várnay E. – Papp M.: Az Európai Unió joga. Budapest 2001., 227. o.

23 222/84 Marguerite Johnston v Chief Constable of the Royal Ulster Constabulary [1986] ECR 1651., l. Várnay E. – Papp M.: Az Európai Unió joga. Budapest 2001., 180. o.

24 L. még Szalayné Sándor E.: Az Európai Unió közjogi alapjai I. Budapest – Pécs, 2003., 298. o.

25 222/86 Union nationale des entraineurs et cadres techniques professionnels du football (Unectef) v Georges Heylens és mások [1987] ECR 4097, paras. 14–15., hasonlóan l. újabban pl. C-226/99 Siples Srl, in liquidation v Ministero delle Finanze és Servizio della Riscossione dei Tributi – Concessione Provincia di Genova – San Paolo Riscossioni Genova SpA [2001] ECR I-0277, par. 17., C-467/01 Ministero delle Finanze v Eribrand SpA. [2003] ECR 0000, par. 61.

26 Blutman L.: A tagállami bíróságok általános kötelezettségei a közösségi jog alapján. Bírák Lapja 2003/2.

27 Lang, J. T.: The Duties of National Courts under Community Constitutional Law. 22 (1997) European Law Review 3. o.

28 Erre a fontos kérdésre vonatkozóan l. még Blutman L.: European Court of Justice: a shamefaced system of precedent? Acta Jur. et Pol. Szeged (2004) Tomus LXIV. Fasc. 1–28. 77. o.

29 14/83 Sabine von Colson és Elisabeth Kamann v Land Nordrhein-Westfalen [1984] ECR 0189, par. 26.

30 C-106/89 Marleasing SA v La Comercial Internacional de Alimentacion SA [1990] ECR I-4135, par. 8.

31 C-322/88 Salvatore Grimaldi v Fonds des maladies profes sionnelles [1989] ECR 4407, par. 19.

32 C-312/93 Peterbroeck, Van Campenhout & Cie SCS v Belgium [1995] ECR I-4599, paras. 20–21., C-430/93 és C-431/93 Jeroen van Schijndel és Johannes Nicolaas Cornelis van Veen v Stichting Pensioenfonds voor Fysiotherapeuten [1995] ECR I-4705, paras. 13–15.

33 C-240-244/98 Océano Grupo Editorial SA v Roció Murciano Quintero és Salvat Editores SA v José M. Sánchez Alcón Prades, José Luis Copano Badillo, Mohammed Berroane és Emilio Vińas Feliú [2000] ECR I-4941, paras. 30–31.

 [/hidepost]