143/2010. (VII. 14.) AB határozat

143/2010. (VII. 14.) AB határozat

az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvény egésze alkotmányossági vizsgálata tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában – dr. Lévay Miklós, dr. Paczolay Péter és dr. Trócsányi László alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleményével – meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvény egésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

Indokolás

I.

1. Az indítványozó az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződést kihirdető 2007. évi CLXVIII. törvény (a továbbiakban: LSztv.) alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát és megsemmisítését kezdeményezte. Álláspontja szerint az LSztv.-vel kihirdetett Lisszaboni Szerződés egyes rendelkezései olyan mértékben korlátozzák Magyarország szuverenitását, hogy azok kötelező hatályának elismerésével a Magyar Köztársaság “a továbbiakban már nem tekinthető független jogállamnak”.

2. Az indítványozó szerint az Európai Unió önálló jogi személlyé válása, a tagállamok Unióból történő kilépésének, a Lisszaboni Szerződéssel módosított, “az Európai Unióról szóló szerződés 49/A. cikk (1)-(2) bekezdésében foglalt szabályozása” is sérti a Magyar Köztársaság szuverenitását.

3. Az indítványozó “elnagyoltnak” és “pontatlannak” tartja a Lisszaboni Szerződés számos rendelkezését, különösen az Európai Unió kizárólagos hatásköreit, illetve a tagállamokkal megosztott hatásköröket illetően, amelyek értelmezése állítása szerint nem behatárolható. Az indítványozó szerint az új hatáskört és anyagi jogi szabályokat magába foglaló Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elismerésével az Országgyűlés az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdését átértelmezte, mivel az Európai Unióhoz való csatlakozáshoz az azt megelőző népszavazás az akkor érvényes feltételek ismeretében és keretei között adott felhatalmazást. Emiatt az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdésébe való ütközésre is hivatkozással állította az indítványozó az LSztv. alkotmányellenességét.

II.

Az Alkotmány érintett rendelkezései:

“2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.”

“2/A. § (1) A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.”

“6. § (4) A Magyar Köztársaság az európai népek szabadságának, jólétének és biztonságának kiteljesedése érdekében közreműködik az európai egység megteremtésében.”

III.

Az indítvány nem megalapozott.

1. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az indítványozó lényegében ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amelyeket számos európai országban a Lisszaboni Szerződés ratifikálása előtt, az abban foglalt reformok horderejére tekintettel a tagállami parlamentek, azok képviselői, illetve az eljárásra jogosult egyéb köztisztségek viselői az ottani alkotmánybíróságoknak tettek fel, ott a Lisszaboni Szerződés előzetes alkotmányossági ellenőrzését indítványozva. Ezen alkotmánybíróságok (így pl. a német szövetségi, a cseh, a francia, a belga alkotmánybíróság) államaik alkotmányai egyes cikkei megfogalmazásának függvényében, vagy arra a következtetésre jutottak, hogy a Lisszaboni Szerződés összeegyeztethető államuk alkotmányával (amelyen az elmúlt években a reformra tekintettel bizonyos módosításokat hajtottak végre) vagy arra, hogy alkotmányreform nélkül a ratifikálás nem végezhető el. Utóbbi esetekben a szükséges alkotmánymódosítás végrehajtása nyomán – valamint két ország esetében a Lisszaboni Szerződés ratifikálására népszavazási felhatalmazást is kérve – hárult el az akadály a ratifikálás elől, és a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jén hatályba lépett.

Az e tárgyban született több alkotmánybírósági döntés (német AB: 2 BvE 2/08, kelt: 2009. 06. 30., cseh AB: Pl. ÚS 19/08, kelt 2008. 11. 28., illetve Pl. ÚS 29/09, kelt 2009. 11. 03.) is hivatkozott az állam “alkotmányos identitása” megóvásának fontosságára az Európai Unióban, annak a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése utáni formájában is. Az Alkotmánybíróság tanulmányozta ezeket a döntéseket. Tanulmányozta az ezek kiváltotta politikai, jogtudományi és egyéb reflexiókat és reakciókat, így többek között az Európai Unió Bíróságának véleményét is.

Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a Lisszaboni Szerződés utólagos alkotmányossági vizsgálatát a lengyel Alkotmánybíróságnál is kezdeményezték (K 32/09., K 37/09. sz. ügy), de ott döntés még nem született.

2. Magyarországon az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) szerint arra jogosultak közül senki sem kezdeményezte a Lisszaboni Szerződés előzetes alkotmányossági szempontú ellenőrzését, így az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 1. § a) pontja, illetve 36. §-a szerinti eljárására nem került sor.

Magyarországon az Országgyűlés, alkotmányozói jogkörben eljárva, az európajoggal összefüggésben, részben a Lisszaboni Szerződésre, részben az ún. EUIN-szerződésre tekintettel egyetlen módosítást hajtott végre az elmúlt években, éspedig a 2007. évi CLXVII. törvénnyel, ami az Alkotmány 57. § (4) bekezdésének módosítását eredményezte. Az indítványozó által alkotmányellenesnek tekintett LSztv. esetében a törvényhozó nem az utóbbi időben a hazai jogszabályok tekintetében kialakított technikát követte, amikor ti. a módosító törvény által hozott módosításoknak a módosított törvénybe való beépülésével a módosító törvény automatikusan hatályát is veszti.

Az LSztv. esetében a törvényhozó a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvényben foglaltaknak megfelelően ugyanis nem az eredetileg a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt – történő csatlakozásáról szóló szerződést kihirdető 2004. évi XXX. törvényt (a továbbiakban: EUcsatltv.) módosította (amelynek 3. §-a hirdette ki az Európai Unióról szóló szerződést és az Európai Közösséget létrehozó szerződést, amelyek szövegét az EUcsatltv. II. sz. melléklete tartalmazta), hanem az LSztv. 2. §-ában hirdette ki a Lisszaboni Szerződést (amelynek szövegét az LSztv. 1. sz. melléklete tartalmazta), 4. §-ában hirdette ki az Európai Unió Alapjogi Chartájának szövegét és annak kommentárját (ezek szövegét a LSztv. 2. sz. melléklete tartalmazta) és 6. §-ában hirdette ki a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz – több más állammal együtt – történő csatlakozásáról szóló szerződés 2007. január 22-én, Rómában aláírt, ún. 3. helyesbítő jegyzőkönyvét (amelynek szövegét az LSztv. 3. sz. melléklete tartalmazta). A Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés elnevezését megtartotta, azonban az Európai Közösséget létrehozó szerződés elnevezését az Európai Unió működéséről szóló szerződésre változtatta. A Lisszaboni Szerződés legfontosabb – de nem kizárólagos – feladata és joghatása e két szerződés formális módosítása és új, hatályos szövegük megállapítása volt.

A Lisszaboni Szerződésben foglalt módosításokat így nem a törvényhozó építette be az Lsztv. révén az EUcsatltv. mellékleteibe foglalt, az Európai Unióról szóló szerződésbe és az Európai Közösséget létrehozó szerződésbe, illetve azok magyar nyelvű változatába, hanem a magyar nyelvű normaszöveg – az Európai Uniós csatlakozásunk következményeként – azonos azzal az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2008. május 9-i C 115. számában kihirdetett magyar nyelvű normaszöveggel, ami az Európai Unióról szóló szerződésnek és az Európai Unió működéséről szóló szerződésnek, valamint jegyzőkönyveiknek és mellékleteiknek a 2007. december 13-án Lisszabonban aláírt Lisszaboni Szerződés által bevezetett módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt változatát tartalmazza (a helyesbített hiteles szövegének hatályos változatát lásd Európai Unió Hivatalos Lapja 2010. március 30-i C 83. számában).

E megoldás következménye az, hogy így formális szempontból az LSztv., amelynek alkotmányosságát az indítványozó kétségbe vonja, hatályban levő törvénynek minősül, amelynek – tekintettel arra, hogy a mellékletek az LSztv. integráns részét képezik – a strukturális és intézményi szabályok mellett, normatív tartalmi elemei is vannak. Fentiekre tekintettel az alkotmányossági vizsgálat szempontjából, a nemzeti jogrendszerben is érdemi tartalmat hordozó jogszabálynak kell tekinteni az LSztv.-t.

3. A jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata során az Abtv. 37. §-a szerint a támadott jogszabály teljes vagy részbeni megsemmisítését javasolni kell. Az indítványozó az LSztv. egészének a megsemmisítését indítványozza. Eljárása során az Alkotmánybíróság az indítvány alapján először azt vizsgálta meg, hogy az indítványozó jogosult-e kezdeményezni az általa megtámadott jogszabály alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság eljárását szabályozó Abtv. nem tartalmaz tételes rendelkezést arról, hogy az Európai Unió joga tekintetében az Alkotmánybíróságnak van-e hatásköre, és ha egyáltalán igen, úgy az milyen természetű, milyen terjedelmű, illetve eljárási rendű, milyen indítványozói körű.

IV.

1. Az Alkotmánybíróság az Európai Unió jogát illetően az elmúlt években több elvi élű megállapítást tett. Az 1053/E/2005. AB határozatában arra mutatott rá, hogy “szerződési eredetük dacára, az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit nem nemzetközi szerződésként kívánja kezelni” (ABH 2006, 1824, 1828.). Ezt követően egy másik határozatában pedig azt hangsúlyozta, hogy az “Alkotmánybíróság az 1053/E/2005. AB határozatában megállapította, hogy az Európai Közösségek alapító és módosító szerződései az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából nem nemzetközi szerződések (ABK 2006. június, 498, 500.), e szerződések, mint elsődleges jogforrások és az Irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként a belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől az Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak” [72/2006. (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 861.].

Az Alkotmánybíróság ezeket az elvi élű megjegyzéseit azokra a szerződésekre vonatkoztatta, amelyek a közösségi jogrendszerben e határozatai meghozatalakor már hatályosak voltak.

A Lisszaboni Szerződés ratifikációját egy arra felhatalmazó népszavazás végeredményétől függővé tenni kívánó, állampolgári népszavazási kezdeményezést elutasító, de még a ratifikáció előtt meghozott OVB döntéssel szemben benyújtott kifogás tárgyában hozott határozatában az Alkotmánybíróságnak pedig abban a stádiumban kellett foglalkoznia a Lisszaboni Szerződéssel, amikor az még nem volt hatályos, ugyanakkor időközben a ratifikáció magyar részről már megtörtént. Erre a tényre tekintettel az Alkotmánybíróság a fenti határozatait felidézve úgy fogalmazott, hogy “[a]ddig, amíg a hatálybalépéshez a magában a szerződésben megkövetelt feltételek nem teljesülnek, az Alkotmánybíróság az Európai Közösségek alapító és módosító szerződései, mint elsődleges jogforrások módosítására irányuló, de még nem hatályosult újabb szerződést csak a nemzetközi jogi eredetére figyelemmel tudja értékelni, ezért vonatkoztathatja rá az Alkotmánynak és az Abtv.-nek a nemzetközi szerződéseket érintő szabályait.” [61/2008. (IV. 29.) AB határozat, ABH 2008, 546, 550.]

Ezekben az ügyekben az Alkotmánybíróság tehát annak függvényében is kellett, hogy értékelje az Európai Unió jogában az alapító és módosító szerződéseket, hogy azok már hatályosak-e vagy még nem.

Az indítvány az LSztv., azaz az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit módosító szerződést kihirdető törvénnyel szemben, az Abtv. 1. § b) pontja szerinti eljárásra irányul.

Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Abtv. 1. § b) pontja szerinti utólagos alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet az ilyen törvény. Abban az esetben azonban, ha az Alkotmánybíróság az ilyen – tehát az Európai Unió alapító és módosító szerződéseit módosító – szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességét állapítaná meg, az Alkotmánybíróság alkotmányellenességet megállapító határozata a Magyar Köztársaság európai uniós tagságából folyó kötelezettségvállalásokra kihatással nem lehet. Az Alkotmánybíróság határozata folytán a jogalkotónak kell megteremtenie azt a helyzetet, hogy az európai uniós kötelezettségeket az Alkotmány sérelme nélkül maradéktalanul teljesíthesse a Magyar Köztársaság.

Fentiek előrebocsátásával az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az indítványozó az Abtv.-ben a jogszabályok alkotmányossági ellenőrzésére biztosított actio popularis-szal élve jogosult volt kezdeményezni az LSztv. alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.

2. Jóllehet az LSztv.-re hivatkozik, az indítvány részben olyan kérdéseket vet fel, amelyek valójában a mögötte álló Lisszaboni Szerződés egyes rendelkezései tartalmának értelmezéséhez kapcsolódnak.

Az Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek, valamint az ezek alapján megalkotott ún. másodlagos, vagy levezetett jognak, a rendeleteknek, az irányelveknek és az egyéb európajogi normáknak a hiteles értelmezése azonban az Európai Unió Bíróságának hatáskörébe tartozik.

Nincs akadálya ugyanakkor annak, hogy az Alkotmánybíróság az Európai Unió alapító és módosító szerződéseinek és így a jelen esetben a Lisszaboni Szerződésnek az előtte fekvő üggyel összefüggő konkrét normáira hivatkozzon, anélkül, hogy azok önálló értelmezését adná, vagy azt igényelné. Így eddigi gyakorlatának is megfelelően az alábbiakban idézi az európajog releváns normáit, és ezt teszi az Európai Unió jelenlegi intézményeiről, a lisszaboni reformról közismertnek tekinthető, önálló értelmezésre nem szoruló alapvető tények vonatkozásában is.

2.1. Az indítványozó következtetéseit mindenekelőtt az Európai Unióról szóló szerződésnek a Lisszaboni Szerződés alapján módosított szövegére alapítja, éspedig annak a “49/A. cikke” 1. és 2. §-ára. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az indítványban (és valóban magában az LSztv.-ben) még a 49/A. cikk gyanánt számozott cikk a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével az Európai Unióról szóló szerződés 50. cikke lett, ám ettől függetlenül eleve tartalmaz az (1)-(2) bekezdéseket követően olyan paragrafusokat, amelyek figyelembevételével szemmel látható, hogy az Európai Unióról szóló szerződés, az indítványozó álláspontjával ellentétben, éppen, hogy biztosítja a kilépésről hozott – esetleges – döntés érvényesítését, miközben rendezi annak technikai lebonyolítását, valamint a folyamatban levő ügyek kezelésének a módját.

Az Európai Unióról szóló Szerződésnek az indítványban még 49/A.-nak nevezett (mint fentebb az Alkotmánybíróság rámutatott, immár 50. cikkének) a teljes szövege ugyanis a következő:

“50. cikk

(1) Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból.

(2) A kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak. Az Európai Tanács által adott iránymutatások alapján az Unió tárgyalásokat folytat és megállapodást köt ezzel az állammal, amelyben az érintett államnak az Unióval való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető állam kilépésének részletes szabályait. Ezt a megállapodást az Európai Unió működéséről szóló szerződés 218. cikke (3) bekezdésének megfelelően kell megtárgyalni. A megállapodást az Unió nevében a Tanács köti meg minősített többséggel eljárva, az Európai Parlament egyetértését követően.

(3) A kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének időpontjától, illetve ennek hiányában a (2) bekezdésben említett bejelentéstől számított két év elteltével a Szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók, kivéve ha az Európai Tanács az érintett tagállammal egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.

(4) A (2) és (3) bekezdés alkalmazásában az Európai Tanácsnak, illetve a Tanácsnak a kilépő tagállamot képviselő tagja az Európai Tanács, illetve a Tanács rá vonatkozó tanácskozásain és a rá vonatkozó határozatok meghozatalában nem vesz részt. A minősített többséget az Európai Unió működéséről szóló szerződés 238. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően kell meghatározni.

(5) Amennyiben az az állam, amely kilépett az Unióból, később újra felvételét kéri, kérelmére a 49. cikkben megállapított eljárást kell alkalmazni.”

Fentiekre – és különösen a (3) bekezdésre figyelemmel – az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy nem helytálló az indítványozónak az az álláspontja, hogy úgymond a Lisszaboni Szerződés “kötelező hatályának elismerésével a Magyar Köztársaság többé már nem dönthet önállóan az Európai Unióból való kilépésről sem. Csak javaslatot tehet arra, amihez meg kell szereznie a Tanács minősített többségét és az Európa Parlament egyetértését. Ha ezeket nem szerzi meg, akkor saját döntése ellenére az Unió kötelékében kell maradnia.” Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, az Európai Unióról szóló szerződés érintett cikke éppen, hogy azt garantálja, hogy a bejelentéstől számított két év után – hacsak maga a kilépési igényt bejelentő állam ettől eltérően nem állapodik meg az Európai Unióval – az alapító és módosító szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók.

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben az elemében elutasítja.

2.2. Mielőtt megválaszolná az indítvány másik elemét, az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt kell, hogy megvizsgálja, hogy mi következik az Alkotmány 2/A. §-ának tartalmi elemeiből, együtt és összefüggésükben.

Az Alkotmány 2/A. §-a tartalmazza mindenekelőtt azt az alkotmányos felhatalmazást – ezt a szakirodalom többnyire a “szuverenitás-átruházás” vagy “hatáskör-transzfer” kifejezésekkel jelöli -, amelynek révén az alkotmányozó világos alkotmányi alapot és keretet teremtett ahhoz, hogy hazánk az Európai Unióban, mint tagállam részt vehessen. Ez mindenekelőtt a 2004-ben bekövetkezett csatlakozás előkészítését szolgálta.

A 2/A. § (1) bekezdésében “a nemzetközi szerződés alapján” fordulat azonban nemcsak az ún. csatlakozási szerződés viszonylatában értelmezendő, hanem belőle okszerűen következik, hogy amennyiben az Európai Unió továbbfejlődése során, az Alkotmányból eredő további hatáskörök “közösen”, illetve “az Európai Unió intézményei útján” történő gyakorlása tűnik szükségesnek, akkor e hatáskörök átruházása a “szükséges mértékig” – és újabb nemzetközi szerződés alapján – alkotmányosan lehetséges. Ily módon a törvényhozó hatalom – a tárgyalásokat folytató kormány ellenőrzésével, illetve az ún. ratifikációs eljárás során – mint az állami szuverenitás gyakorlója dönt arról, hogy egy ilyen komplex-intézményi reformot a Magyar Köztársaság nevében el tud-e fogadni. A 2/A. § (2) bekezdése pedig, a kérdés jelentőségére tekintettel, a kétharmados többséggel történő szavazást követeli meg ehhez.

Mód van arra is, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 1. § a) pontja szerint – a Kormány vagy a Köztársasági Elnök kérésére – bekapcsolódjon ebbe a folyamatba, és az adott nemzetközi szerződés alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát elvégezze. Ebben az esetben azt, hogy a tervezett reform nem megy-e túl azon, ami az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmányból eredő hatásköröknek a többi tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei révén történő gyakorlása során az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez “szükséges mérték”-nek tekinthető, az Alkotmánybíróság egyedül, más, hazai vagy európai uniós szervtől függetlenül végzi el. Ezért is az ilyen horderejű reformok esetében kívánatos, hogy a megkötni szándékozott szerződés előzetes normakontrolljára sor kerüljön.

Az Alkotmánybíróság – figyelembe véve általános alkotmányvédelmi szerepét – rámutat, hogy az LSztv. tekintetében felvetett alkotmányossági problémáknak utólagos normakontroll hatáskörben történő elbírálására az előzetes normakontroll kezdeményezésére irányuló indítvány hiányában került sor.

2.3. A jelen esetben az indítványozó a kihirdetett nemzetközi szerződés egyes rendelkezéseinek az Alkotmánynak az állam, illetve a nép szuverenitását kimondó 2. § (1) és (2) bekezdésébe ütközését állítva – ezeket az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésével összefüggésben értelmezve – kezdeményezte az egész LSztv. megsemmisítését.

2.3.1. Az állami szuverenitást és annak korlátait egy korábbi határozatában az Alkotmánybíróság a következőképpen értelmezte:

“Az Alkotmány 2. §-a a Magyar Köztársaságot a népszuverenitáson alapuló független, demokratikus jogállamnak nyilvánítja.

A szuverenitás az államnak, mint a nemzetközi jog alanyának fogalmi ismérve. A szuverenitás belső oldala az állam önállóságát és azt a képességét fejezi ki, hogy alkotmányát és arra épülő jogrendjét, alkotmányos intézményeit maga alkotja meg és tartja fenn, valamint hogy főhatalmat gyakorol a területén élő személyek felett. A szuverenitás külső oldalát az állam függetlensége, teljes nemzetközi jog- és cselekvőképessége jelenti, vagyis hogy más államokkal való kapcsolatában szabadon, önállóan dönt.

A szuverenitás – bár az állam legfőbb hatalmát és függetlenségét jelenti – nem tekinthető korlátlannak. Az állam függetlenségét a nemzetközi jog korlátozza. Mivel a nemzetközi jog az államoknak jogegyenlőséget biztosít, következésképpen a szuverenitást korlátozó hatása nem valamely államok feletti jogrend által valósul meg, hanem az állam önkorlátozása által. Az állam önkorlátozása fejeződik ki a nemzetközi szerződések létrehozásában, valamint az azokhoz való csatlakozásban. A 36/1999. (XI. 26.) AB határozat is utal arra, hogy “az államok szuverenitásukat nemzetközi szerződéssel, vagy belső elhatározásból – megfelelő szintű jogszabállyal – korlátozhatják”. (ABH 1999, 320, 322.) Ez az önkorlátozás azonban nem szünteti meg a szuverenitást. A nemzetközi kapcsolatokban pedig kifejezetten ez, a nemzetközi szerződések megkötésében is megnyilvánuló önkorlátozás jelenti a más államokkal való együttműködés alapvető feltételeit.” [5/2001. (II. 28.) AB határozat, ABH 2001, 86, 89.]

A szuverenitás korlátozhatóságára vonatkozó álláspontját az 1154/B/1995. AB határozatban (ABH 2001, 823, 826, 828.) az Alkotmánybíróság még a következő megállapítással egészítette ki: “Az Alkotmány 19. § (1) bekezdése úgy szól, hogy a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve az Országgyűlés. A (3) bekezdés f) pontja kimondja, hogy e jogkörében az Országgyűlés megköti a Magyar Köztársaság külkapcsolatai szempontjából kiemelkedő fontosságú nemzetközi szerződéseket. (…) [Vagyis] [a] z Alkotmánynak az Országgyűlés hatásköréről szóló 19. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezése alapján az Alkotmány számolt a nemzetközi kapcsolatok körében a nemzeti szuverenitás bizonyos korlátozásával.”

2.3.2. Egy másik határozatában az Alkotmánybíróság már vizsgálta az európajog és az állami szuverenitás viszonyát az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdése alapján, ekkor még annak jegyében, hogy a határozat meghozatalakor a Magyar Köztársaság még nem volt tagja az Európai Uniónak [30/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 220. a továbbiakban: Abh1.].

E határozat a 2.3.1. pontban kifejtetteket újból leszögezve [“A szuverenitás korlátozása természetszerű velejárója annak, hogy az állam nemzetközi kapcsolatokban szerepel, nemzetközi kötelezettségeket vállal” (Abh1., 232.)] a következő – a jelen ügyre vonatkozóan is irányadó – megállapításokat tette:

“Az Alkotmány 2. § (2) bekezdése szerint: a Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A képviseleti hatalomgyakorlást megtestesítő Országgyűlés által gyakorolt államhatalom azonban nem korlátlan hatalom, a parlament csak az Alkotmány keretei között tevékenykedhet, hatalmának korlátait az Alkotmány rendelkezései meghatározzák [2/1993. (I. 22.) AB határozat, ABH 1993, 33, 36.]. Ez a tétel természetesen az államhatalom gyakorlására hivatott más szervek vonatkozásában is értelemszerűen irányadó.

Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint: a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A demokratikus jogállam alkotmányi követelményei meghatározzák az Országgyűlés és a Kormány tevékenységének, általában véve a közhatalom gyakorlásának kereteit és korlátait. A népszuverenitáson alapuló demokratikus jogállam egyik követelménye, összefüggésben az Alkotmány 2. § (2) bekezdésében deklarált népszuverenitás elvével, hogy közhatalom kizárólag demokratikus legitimáció alapján gyakorolható. A közhatalom-gyakorlás körébe tartozik – egyebek mellett – a jogalkotás és jogérvényesítés intézményi, eljárási és tartalmi jellemzőinek a meghatározása is. A közhatalom gyakorlásának demokratikus legitimációja egyaránt alkotmányi követelmény a belső és külső, vagyis a nemzetközi kapcsolatok meghatározására irányuló, illetőleg nemzetközi kötelezettségvállalást eredményező közhatalmi aktusokat illetően.

Az Alkotmány szerint a népszuverenitáson és a demokratikus jogállamiságon alapuló demokratikus legitimáció szempontja a Magyar Köztársaságban alkalmazandó jogi normákat illetően azt a követelményt állítja fel, hogy azok megalkotása a közhatalom végső forrására visszavezethető legyen. Az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdései alapján tehát általánosan irányadó követelmény, hogy a hazai jogalkalmazásban a hazai jogalanyokkal szemben érvényesíthető minden közjogi jogi norma a népszuverenitásra visszavezethető, demokratikus legitimáción alapuljon.” (ABH 1998, 233-234.)

A népszuverenitásra visszavezethetőség követelményének az Abh1. után, az európai uniós csatlakozás előkészítésekor az alkotmányozó az Alkotmány 2/A. § beiktatásával tett eleget. (Az ebből fakadó következményeket az Alkotmánybíróság a jelen határozat IV/2.2. pontjában érintette.) Az Alkotmány 2/A. §-ának érvényesülése azonban nem üresítheti ki az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakat.

2.4. Az Alkotmánybíróság emlékeztet továbbá az Alkotmány 6. § (4) bekezdésére, amely szintén az európai uniós csatlakozás előkészítése során került be alaptörvényünkbe, mint államcél. E rendelkezés részben az Európai Unió, részben az európai egység érdekében tevékenykedő többi nemzetközi szervezet (mint például az Európa Tanács) vonatkozásában rögzíti azt az alkotmányos elvárást, amelyet a mindenkori kormánynak követnie kell. A részvétel nem öncél, hanem az emberi jogok, a jólét és a biztonság kiterjesztését kell szolgálnia: e szervezetekben tevékenykedve, továbbá a jelenlegi struktúrák és intézmények esetleges reformjai során a kormánynak ezt szem előtt tartva kell tárgyalnia és fellépnie, és ezt szem előtt tartva kell döntenie egy-egy reformszerződés ratifikációjáról az Országgyűlésnek.

2.5. Az indítvány többször is utal arra, hogy a Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elfogadásával “a Magyar Köztársaság független jogállami léte megszűnik.”

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Lisszaboni Szerződés nem európai szuperállamot hozott létre: a Lisszaboni Szerződést szuverén tagállamok fogadták el és erősítették meg, megállapodva abban, hogy szuverenitásuk egy részét nemzetek feletti együttműködés formájában megosztják egymással. A Lisszaboni Szerződés nem változtatja meg alapjaiban az Európai Uniót, azonban bevezet néhány komoly intézményi újítást, miáltal az Európai Unió erősebbé válik, és hatékonyabban működik. Ezek közé tartozik, hogy tagállamai az Európai Uniót önálló jogi személyiséggel ruházzák fel, amelynek tevékenységét azonban a tagállamok kormányai továbbra is irányítani és ellenőrizni tudják. A Lisszaboni Szerződéshez csatolt (2.) Jegyzőkönyv a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról pedig a tagállami parlamentek számára – a korábbinál szélesebb körben – is biztosítja az ellenőrzés gyakorlását: így mindenekelőtt a 6., 7. cikkekben a jogszabálytervezetek felülvizsgáltatási eljárása kezdeményezési jogának, illetve a 8. cikkben foglaltak szerint az elfogadott jogalkotási aktusokkal szembeni, az Európai Unió Bírósága előtti megsemmisítési eljárás indítványozási jogának elismerésével.

Az Alkotmánybíróság megállapítja: ezek az eljárások biztosítékot adnak arra, hogy – az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az Alkotmányból eredő hatásköröknek a többi tagállammal közösen, illetve az Európai Unió intézményei révén történő gyakorlása során – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez “szükséges mérték” ellenőrzésében az Országgyűlés aktív, kezdeményező szerepet játsszon. Van olyan terület is – így a rendes felülvizsgálati eljárás [az Európai Unióról szóló szerződés 48. cikk (2)-(5) bekezdése szerint], vagy az ún. egyszerűsített módosítási eljárás [az Európai Unióról szóló szerződés 48. cikk (6)-(7) bekezdése szerint], vagy a több államra kiterjedő vonatkozású családjogi kérdések [az Európai Unió működéséről szóló szerződés 81. cikk (3) bekezdése szerint], ahol akárcsak egy tagállami parlament kifogása is megakadályozza a döntéshozatalt.

Az Alkotmánybíróság megállapítja továbbá, hogy a jogállamiság biztosítékai vonatkozásában – figyelemmel az Alkotmány 6. § (4) bekezdéséről fentebb kifejtettekre – a Lisszaboni Szerződés éppen, hogy előrelépést jelent az európai polgárokat – így a magyar állampolgárokat – illetően is. Ilyen például az ún. polgári kezdeményezés intézményének bevezetése.

A Lisszaboni Szerződés úgy hivatkozik az Alapjogi Chartára, mint az Unió jogilag kötelező erejű garanciáinak, illetve azoknak a jogoknak a gyűjteményére, melyekkel az Európai Unió megítélése szerint valamennyi polgárnak rendelkeznie kell. Az Európai Unió intézményeinek tiszteletben kell tartaniuk az Alapjogi Chartában rögzített jogokat és e kötelezettségeknek a tagállamoknak is eleget kell tenniük az uniós jogszabályok végrehajtása során. Az Alapjogi Chartában megfogalmazott rendelkezések megfelelő alkalmazását az Európai Unió Bírósága felügyeli. Az Alapjogi Chartának a Lisszaboni Szerződésbe történő beépítése nem módosítja az Európai Unió hatáskörét, viszont megerősített jogokat és további szabadságokat biztosít a polgárok számára. Az Alkotmánybíróság megjegyzi továbbá, hogy a Lisszaboni Szerződés szerinti módosítás az alapvető jogokat már az uniós jog részének, mint annak általános elveinek minősíti [6. cikk (3) bekezdés] és kimondja, hogy “[a]z Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez” [6. cikk (2) bekezdése]. Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra, hogy jelenleg már a csatlakozás technikai előkészítése folyik.

Figyelemmel a szuverenitás korlátozhatóságáról korábbi határozataiban [36/1999. (XI. 26.) AB határozat, ABH 1999, 320, 322.; 5/2001. (II. 28.) AB határozat, ABH 2001, 86, 89.; 1154/B/1995. AB határozat, ABH 2001, 823, 826, 828.; 30/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 220.] kifejtettekre, a fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az LSztv. nem áll ellentétben sem az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdésével, sem annak 2/A. § (1) bekezdésével.

A Lisszaboni Szerződés reformjai, ideértve az Európai Unió jogi személlyé válását is – minden jelentőségük ellenére -sem változtattak azon, hogy a Magyar Köztársaság tagállamként, azaz az Európai Unió tagjaként, de továbbra is önálló államként vesz részt az európai integrációban, amelyre a szükséges mértékben, a magyar kormány részvételével tárgyalt és az Országgyűlés által 2007. december 17-én 325 igen szavazattal, 5 nem ellenében és 14 tartózkodás mellett, azaz a minimálisan szükséges kétharmados arányt meghaladó többséggel ratifikált nemzetközi szerződéssel ruházott át az Alkotmányból eredő egyes hatásköröket, amelyek gyakorlása vagy továbbra is a többi állammal közösen – az európai uniós döntéshozatali szabályoknak megfelelően – vagy az Európai Unió intézményei útján történik.

Az Alkotmánybíróság a fentieket összegezve hangsúlyozza tehát, hogy a Lisszaboni Szerződés kötelező hatályának elfogadásával és az LSztv.-ben való kihirdetésével a Magyar Köztársaságnak sem függetlensége, sem jogállamisága, sem önálló állami léte nem szűnik meg.

Erre tekintettel az indítványt az Alkotmánybíróság ebben a részében is elutasította.

Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben történő közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.

Budapest, 2010. július 12.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 1344/B/2008.

Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása

1. Az Alkotmánybíróság jelen ügyben utólagos normakontrollra irányuló indítvány alapján vizsgálta az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról szóló lisszaboni szerződés kihirdetéséről szóló 2007. évi CLXVIII. törvényt (a továbbiakban: LSztv.), valamint a Lisszaboni Szerződést. A magam részéről egyetértek a határozat rendelkező részével abban, hogy az indítványt el kell utasítani. E döntés – ellentétben a többségi határozat indokolásával – annak a következménye, hogy nincs érdemi összefüggés az indítványban foglaltak és az alkotmánybírósági vizsgálat tárgyává tehető LSztv. között. Az érdemi összefüggés hiánya az indítvány elutasításához vezet.

2. A 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy “az utólagos absztrakt normakontroll hatáskörét valamennyi normára (normatív tartalmú előírásra) nézve fennálló, Alkotmányból eredő (és az Alkotmány által védett) hatáskörének” tekinti [42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 511.]. Ezért az utólagos normakontroll-vizsgálat kiterjedhet minden olyan normára, amelyet magyar jogalkotó fogadott el. Az LSztv.-t formailag a magyar jogalkotó fogadta el, így az Alkotmánybíróságnak – elvileg tartalmától függetlenül – van hatásköre az alkotmányos vizsgálatra, akár utólagos normakontroll keretében is.

3. Az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az uniós tagsággal kapcsolatos kötelezettségvállalás, a tagként való részvétel feltételei, illetve a közös hatáskörgyakorlás is csak nemzetközi szerződés révén lehetséges, ezért az ilyen nemzetközi szerződések, valamint az azokat a belső jogban kihirdető törvények esetében sem zárható ki az utólagos alkotmányossági kontroll.

Ennek lehetősége azonban időben korlátozott: az alkotmányossági vizsgálatra az inkorporáló törvény kihirdetése és a kihirdetett alapszerződés hatálybalépése közötti időben van csupán lehetőség. Az Európai Unió és tagállamai közötti viszonyrendszer alapjait érintő nemzetközi szerződés ugyanis az uniós jog részeként sui generis jellegű, mivel hatálybalépését követően – más nemzetközi szerződésektől eltérően – az uniós jogrend autonóm alapelvi környezetének megfelelően fejti ki hatását a magyar jogban. A hatálybalépése után az alapszerződés “kicsúszik” a szerződést belső joggá tevő törvényből, ha tetszik a magyar törvényhozótól független, önálló életet él a belső jogban.

Az alapszerződés belső jogban való érvényesülésének eltérő rendje tehát a szerződés tartalmi vizsgálatát illetően kizárja az Alkotmánybíróság utólagos normakontrollra irányuló hatáskörét.

A megelőző fázisokban azonban, az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló hatáskörben, vagy amíg az alapszerződés a kihirdető jog, a “vivőtörvény” része csak, addig kifejezetten kívánatos az alkotmánybírósági hatáskör gyakorlása, mert ekkor van utoljára lehetőség arra, hogy az Alkotmány rendelkezései alapján vizsgálat tárgyává válhasson a hatáskör-transzfer, annak tartalma és következményei. A tagállamok által közösen gyakorolt, illetve az uniós intézmények által gyakorolt jogok eredője a tagállam. Ez az utolsó olyan kontroll, amikor a tagállam Alkotmánya alapján meghatározásra kerülhet az alapszerződésekben érintett hatáskörök tényleges tartalma, terjedelme.

4. A kifejtettek értelmében a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően a magyar jogalanyokra a jogok és a kötelezettségek nem az LSztv.-ből, hanem közvetlenül a Lisszaboni Szerződésből származnak. Az LSztv. alkotmányossági vizsgálata és esetleges megsemmisítése sem eredményezné azt, hogy a Lisszaboni Szerződés rendelkezéseit a magyar jogalanyokra ne kellene alkalmazni. A Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével a Lisszaboni Szerződés tartalmilag már nem része az LSztv.-nek. Így az LSztv. utólagos alkotmányossági vizsgálata nem terjedhet ki a Lisszaboni Szerződés rendelkezéseinek tartalmi vizsgálatára.

Ami a konkrét esetet illeti, ott a kifejtettek okán a rendelkező részben érdemi elutasítás a lehetséges döntés. Mivel a kihirdető törvényre formálisan ugyan van hatásköre az Alkotmánybíróságnak, de annak az indítványban támadott Lisszaboni Szerződés már nem része, ezért nincs érdemi összefüggés az indítványban felvetett alkotmányossági kérdések és az LSztv. között. Az érdemi összefüggés hiánya pedig az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában elutasításra vezet.

Álláspontom szerint ez az indokolás megerősíti az Alkotmánybíróság azon gyakorlatát, amely szerint az uniós alapszerződések sui generis, korábbiakban már elismert jellegűek. Ez az érvelés nem mond ellent annak, hogy a másodlagos jogot interpretáló, végrehajtó magyar törvény vagy magyar rendelet alkotmányossága vizsgálható, hiszen ebben a körben nem az uniós jogi instrumentum, hanem a magyar jogalkotó produktuma a vizsgálat tárgya.

5. Mindazonáltal egyetértek a Testület azon érdemi döntésével, hogy a Lisszaboni Szerződés nem üresítette ki az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdéseiben megfogalmazott állami szuverenitást. Értelmezésem szerint a 2/A. § (1) bekezdése addig teremti meg az uniós tagság feltételeit, a közös hatáskörgyakorlás lehetőségét, amíg arra kormányközi együttműködés alapján kimunkált szerződések biztosítják a kereteket. Mindaddig, amíg ez így van, meggyőződésem szerint a tagállami szuverenitás – az indítványban foglaltakkal szemben – egészében nem szűnhet meg.

Budapest, 2010. július 12.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László alkotmánybíró párhuzamos indokolása

A többségi határozatot az alábbi kiegészítéssel támogatom:

Az indítványozó az LSztv. alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. Az alkotmányellenesség megállapítását az LSsztv.-vel kihirdetett Lisszaboni Szerződéssel összefüggésben indítványozta.

Beadványában a Lisszaboni Szerződéssel kapcsolatos kifogásait általánosságban fogalmazta meg, vagyis nem jelölte meg konkrétan, hogy a Lisszaboni Szerződés mely rendelkezését tartotta az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdésével, illetve 2/A. §-ával ellentétesnek. Ennek következtében az indítványozó által feltett kérdések is csak általánosságban válaszolhatók meg. Az Alkotmánybíróság által eldöntendő kérdések kapcsán mindazonáltal elkerülhetetlennek tartom az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdése, valamint 2/A. §-a egymáshoz való viszonyának meghatározását.

Az Abh1.-et követően, az európai uniós csatlakozás előkészítésekor került sor az integrációval együtt járó szuverenitás-átruházás alkotmányos megalapozására, az Alkotmány 2/A. §-ának a megalkotására. E rendelkezéssel az Alkotmány felhatalmazást adott az integrációban részt vevő tagállamokkal való közös hatáskörgyakorlásra, egyebek mellett normaalkotásra, mely normák – köztudottan – érvényesülést kívánnak meg a nemzeti jogszabályokkal szemben. Az Alkotmány szintjén tehát a 2/A. §-ban foglalt felhatalmazással tulajdonképpen megtörtént a közösségi jog elsőbbségének elfogadása.

Lényeges azonban, hogy az Alkotmány 2/A. §-a szerinti hatáskör-transzfer nem korlátlan, s ennek következtében a közösségi jog elsőbbsége sem érvényesül korlátlanul.

Az Alkotmány 2/A. §-a egyrészt maga is korlátozza a közös hatáskörgyakorlást azáltal, hogy azt csak “az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig” teszi lehetővé, vagyis tiltja az alapító szerződésekből nem következő közös hatáskörgyakorlást. Másrészt csak “egyes, Alkotmányból eredő” hatáskörök közös gyakorlására ad felhatalmazást. Ebből következően a közös hatáskörgyakorlás csak arra terjedhet ki, amire a magyar közhatalmi szervek az Alkotmány alapján maguk is jogosultak.

Ezen túlmenően fontos emlékeztetnünk arra, hogy amikor a tagállamok a szuverenitásukból fakadó hatáskörük egy részét, vagy annak gyakorlását átruházták a közösségi (uniós) szervekre, nem mondtak le államiságuk, szuverenitásuk és függetlenségük lényegéről, államrendjük alapjainak szabad meghatározásáról. A tagállamok megtartották alkotmányuk azon alapelvei feletti szabad rendelkezési jogukat, amelyek nélkülözhetetlenek az államiság, az alkotmányos identitás fenntartásához. Az integrációhoz csatlakozó állam az állami szuverenitást külön nyilatkozat nélkül is fenntartja magának, hiszen ez a tagállami alkotmányok (és a közösségi jogrend) alapkövét képezi. Egy föderális unió létrehozása esetén az állam ugyanakkor megtehetné, hogy államiságának lényegét érintő hatáskörök gyakorlásáról is lemond. E lemondásnak egyértelműnek, világosnak és kifejezettnek kell lennie. Ez következik a szuverenitásból, valamint abból, hogy a közösségi (uniós) jogrend szuverén államok együttműködése. Ilyen egyértelmű, világos és kifejezett lemondás alkotmánymódosítás nélkül nem történhet meg.

A fentiekből következően az Alkotmány 2/A. §-a alapján a közösségi (uniós) jog nem üresítheti ki az Alkotmány 2. § (1) és (2) bekezdését, illetve nem szolgálhat az alkotmányos rendszer – alkotmánymódosítás nélküli – átalakítására. Mindaddig tehát, amíg az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdése a független, szuverén államiság elvét tartalmazza, azt a 2/A. § szerinti hatáskör-transzfer nem annullálhatja, így különösen nem vezethet az országgyűlési képviselők megválasztásának, a parlament megbízatásának (pl. feloszlatás, megbízatás megszüntetése), a kormány, az igazságszolgáltatási szervek megbízatásának a tagállamok által történő közös meghatározására. Ennek kapcsán megjegyzem, amiatt, hogy a Lisszaboni Szerződést az Országgyűlés ratifikálta, melynek alapján az Alkotmányból eredő egyes hatásköröket más tagállamokkal közösen gyakorolja, a független jogállam, illetve a szuverenitás alkotmányi szabályának sérelme nem állapítható meg.

Tekintettel arra, hogy a közösségi (uniós) jogrend nem (még a Lisszaboni Szerződést követően sem) üresíti ki az állam függetlenségét, szuverenitását biztosító alkotmányi szabályokat, az indítvány alapján az Alkotmány 2. § (1)-(2) bekezdésének és 2/A. §-ának sérelme nem állapítható meg.

Budapest, 2010. július 12.

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a többséggel abban, hogy érdemben bírálja el a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességét. Szerintem a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság csak a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése (2009. december 1.) előtt vizsgálhatta volna érdemben, ezért az eljárást az Ügyrend 31. § e) pontja szerint az indítvány okafogyottsága miatt meg kellett volna szüntetnie. Ha az érdemi elbírálás feltételei fennálltak volna, az indítvány elutasításával egyetértettem volna, bár részben más érveléssel.

1. Egy indítvány akkor okafogyott, ha az indítványban foglalt kérelemnek jogi vagy ténybeli okból nem lehet eleget tenni, illetve akkor is, ha az indítványnak helyt adó döntésnek jogi hatása nem lehet. Az okafogyottság tipikus esete (az utólagos normakontroll eljárásban, mint a mostani is) az indítvány szerint alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezése. A petitumnak ugyanis ekkor – érdemétől függetlenül – már nem lehet eleget tenni, mert hiányzik a döntés tárgya: az érvényes jogszabályi rendelkezés. Másképpen fogalmazva az indítvány okafogyott, ha az alkotmányellenesség vizsgálatának eljárási vagy anyagi jogi feltételei az elbírálás pillanatában már nem állnak fenn (ami nem zárja ki, hogy e feltételek valaha fennálltak).

Az okafogyottság (vagy “tárgytalanság”) és az Ügyrend 31. §-ában felsorolt valamennyi eljárásmegszüntetési ok közös tulajdonsága: az alkotmánybírósági eljárás anyagi és eljárásjogi feltételeinek hiánya. Ezeket az egyes eljárás-típusok szerint külön-külön kell vizsgálni. Az utólagos absztrakt normakontroll eljárásban az indítványnak a magyar jogrendszerben hatályban lévő jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességének vizsgálatára kell irányulnia. Ha ez a feltétel nem teljesül, az indítványt érdemben nem lehet elbírálni. Az indítvány valójában nem a magyar jog érvényes, vagy valaha érvényben (“hatályban”) volt normájának alkotmányellenességéről kér döntést – amint ezt állítja -, még csak nem is a Lisszaboni Szerződésről, hanem az Európai Unió működését szabályozó valamennyi szerződésről. Ennek alkotmányosságát az Alkotmánybíróság vagy a csatlakozási szerződés megkötése, vagy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése előtt vizsgálhatta volna.

Ha a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény a szerződés hatálybalépése után egyáltalán alkotmányossági vizsgálat tárgya lehetne (szerintem nem), az alkotmányellenességét megállapító határozat akkor sem lenne végrehajtható. Az alkotmányellenesség megállapítása ugyanis azt jelentené, hogy az Európai Unióban tagállamként való részvételünk alkotmányellenes. Ennek jogi következményei nem dönthetők el, mert ha a Lisszaboni Szerződés alkotmányellenessége miatt Magyarország nem lehet tagja az Európai Uniónak – nem lévén érvényes az Alkotmány 2/A. §-a szerinti “nemzetközi szerződés”, amelynek alapján Magyarország az Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság 4/1997. (I. 22.) AB határozata (ABH, 1997, 41, 54.) szerint ez nem érinti a szerződés nemzetközi jogi kötelező erejét, a 30/1998. (VI. 25.) AB határozat (ABH, 1998, 220, 239. – Európai Megállapodás) szerint viszont az alkotmányellenes nemzetközi szerződés, függetlenül a nemzetközi jogi érvényességétől, nem alkalmazható a magyar jogban. Így (amennyiben az uniós jogrendszer alapja alkotmányellenes lenne) az Alkotmánybíróság döntése következtében Magyarországnak ki kellene lépnie az Európai Unióból. Erre, mint a többségi határozat kifejti, az Európai Unióról szóló szerződés (a Lisszaboni Szerződéssel beiktatott) 50. cikke alapján minden tagállamnak módja is van. Ilyen döntést az Alkotmánybíróság akkor hozhatna, ha az Európai Uniós tagságnak az Alkotmány 2/A. §-ában meghatározott feltételei nem teljesültek volna. Ez a kérdés a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény alkotmányellenességének vizsgálatával ma már nem dönthető el. Ennek indoka, hogy nincs a magyar jogrendszerben olyan norma (az Alkotmánybíróság szokásos terminusával “jogszabályi rendelkezés”), amelynek alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság e pillanatban vizsgálhatná.

Véleményem tehát az, hogy az elbírálás időpontjában – pontosabban a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése (2009. december 1.) után bármikor

(1) a Lisszaboni Szerződés mint nemzetközi szerződés már nincs “hatályban” (már az alapító szerződések része); és

(2) a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény nem tartalmaz alkotmánybírósági vizsgálatra alkalmas, a magyar jogrendszerhez tartozó jogi normát (“jogszabályi rendelkezést”),

ezért az indítvány érdemben ma már nem bírálható el.

Más kérdés, hogy a Lisszaboni Szerződés tartalmának – pontosabban a szerződés kötelező ereje elismerésének -alkotmányellenessége vizsgálható lett volna, mint ahogy az Európai Unió számos (de nem mindegyik) tagállamában meg is történt. Mivel ezek az alkotmányjogi kérdések egyedül a Lisszaboni Szerződés megkötésének alkotmányosságát érintették, az alkotmányjogi kérdéseket csak a szerződés hatálybalépése (2009. december 1.) előtt lehetett volna vizsgálni részben eljárási, részben tartalmi okokból.

2. A Lisszaboni Szerződés jogi jellegének vizsgálata döntő a Lisszaboni Szerződés mai jogi státusa, és így az alkotmányossági kontroll előfeltételei meglétének megítélésében.

A legfontosabb, hogy a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió tagállamai módosították az Európai Unió, illetve az Európai Közösség alapító szerződéseit, valamint a kiegészítő jegyzőkönyveket. Ennek jogi alapja az Európai Unióról szóló szerződés (Maastrichti Szerződés) 48. cikke volt, amely az alapító szerződések módosításának eljárását szabályozza. A Lisszaboni Szerződés címe ezt világosan meg is mondja: “Az Európai Uniós szerződés és az Európai Közösség alapításáról szóló szerződés módosításáról szóló szerződés”. Az időközben elvetett alkotmány-szerződéssel ellentétben a Lisszaboni Szerződés nem lépett az alapító szerződések helyébe. Eszerint a Lisszaboni Szerződés maga már nincs is hatályban – nem tartalmaz alkalmazható nemzetközi jogi normát -, mivel pusztán módosította a korábban már többször módosított Európai Unióról szóló Maastrichti (1992), és a még többször módosított Római Egyezményt (eredetileg 1957). A Maastrichti Szerződés említett 48. cikke szerint az alapító szerződések módosítása akkor lép hatályba, miután valamennyi tagállam alkotmányos szabályai szerint megerősítette. Ebből is világos, hogy az alapító szerződések módosításának eszköze a módosító szerződés. A Lisszaboni Szerződés – mint a 48. cikk szerinti módosító szerződés – hatálybalépésével megszűnt önálló jogforrásként létezni, mert a hatálybalépéssel az említett szerződések már módosított és kiegészített tartalmukkal megváltozva vannak hatályban. Így a hatályos jog ma nem a Lisszaboni Szerződés, hanem az Európai Unióról szóló, illetve az Európai Unió működéséről szóló (módosított) két szerződés, amelyeknek egységes szerkezetbe foglalt hivatalos szövege kizárólag az Európai Unió Hivatalos Lapjában jelent meg (magyarul: 2008. május 9. C 115).

A “Lisszaboni Szerződés” terminusnak tehát két alapvető jelentése van: egyrészt jelenti a 2007-ben elfogadott szerződést, amely az Európai Unióról szóló és az Európai Közösségről szóló szerződést (alapító szerződéseket) módosítja. A “Lisszaboni Szerződés” terminus továbbá az Európai Unió alapító szerződéseinek a két alapító szerződés (utoljára a Lisszaboni Szerződéssel módosított) jelenleg hatályos változatát jelöli. Hivatalosan version consolidée (és ennek megfelelői) az új szöveg elnevezése. A Lisszaboni Szerződésről tehát mindaz elmondható, ami a törvénymódosító törvényekről: hatálybalépésükkel kiürülnek, mert módosító tartalmuk a módosított törvény (nemzetközi szerződés) része lesz, így nem nevezhetők “hatályos” – alkalmazható – nemzetközi szerződésnek, de “érvényesnek” igen, amennyiben joghatásai az Európai Unió jogrendszerébe beépültek. A Lisszaboni Szerződés éppúgy nem alkalmazható, ahogyan a törvénymódosító törvények sem “alkalmazhatók” – helyettük az általuk módosított törvények vannak hatályban.

3. Alkotmánybírósági vizsgálat tárgya általában a magyar jogrendszer érvényes (és legtöbbször egyben hatályos) normája lehet. Ha a Lisszaboni Szerződés nem a magyar jogrendszer normája (magyar “jogszabályi rendelkezést” nem tartalmaz) értelemszerűen nem is lehet alkotmányossági vizsgálat tárgya. Ez a vizsgálat ugyanis arról dönt, hogy egy jogi norma (“jogszabályi rendelkezés”) alkotmányellenes-e – ennek pedig alapfeltétele, hogy a vizsgált jogszabályi rendelkezés a magyar jogrendszer normája legyen.

E szabály alól kivétel az előzetes normakontroll két esete: az Országgyűlés által elfogadott, de a köztársasági elnök által az Alkotmánybíróságnak megküldött törvény – valójában: a törvényt tartalmazó országgyűlési határozat -alkotmányellenességének vizsgálata [Alkotmány 26. § (4) bekezdés; az Abtv. 1. § a) és 35. §], illetve nemzetközi szerződés alkotmányellenességének vizsgálata [Abtv. 1. § a) pont, illetve 36. §]. Egyik eljárásnak sem stricto sensu a magyar jogrendszer érvényes (hatályos) szabálya a tárgya, de mindkettő esetében az eldöntendő alkotmányjogi kérdést az Alkotmány és az Abtv. meghatározza. A törvény előzetes kontrolljánál az alkotmányellenesség vizsgálatakor az alkotmánybírósági vizsgálatban a ki nem hirdetett törvényt úgy kell tekinteni, mintha a törvény már hatályban lenne, és így folytatni le az absztrakt normakontroll eljárást. A nemzetközi szerződés esetében hasonló a helyzet: a döntés a nemzetközi szerződés megerősítése előtt lehetséges és a nemzetközi szerződés “aggályosnak” – alkotmányellenesnek – tartott rendelkezései vizsgálatára szorítkozik. A mai jogban [a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény (a továbbiakban: Nszertv.) óta] a nemzetközi szerződés alkotmányellenességének előzetes vizsgálata gyakorlatilag azonos a kihirdető törvény előzetes kontrolljával, azzal a különbséggel, hogy indítványozásra a köztársasági elnök mellett az Országgyűlés és a Kormány is jogosult [Abtv. 21. § (1) bekezdés]. Ennek indoka, hogy a fentebb már említett Nszertv. óta az Országgyűlés törvényben ad felhatalmazást nemzetközi szerződések megkötésére (kötelező erejének elismerésére), így a korábbiaktól eltérően a szerződéskötés eljárása – bizonyos, itt nem fontos kivételekkel – azonos a törvényhozási eljárással. A nemzetközi szerződést kihirdető törvény kihirdetésével nem feltétlenül lép hatályba, mivel hatálybalépése a nemzetközi szerződés hatálybalépésétől, illetve Magyarországra kötelezővé válásától függ – ami sokszor évekkel a “kihirdetés” [valójában: közzététel, így a Jogalkotási törvény határozat 121/2009. (XII. 17.) AB határozat, ABK 2009. december, 2080, 2095.] után következik be.

A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvényt a köztársasági elnök 2007. december 22-én hirdette ki, miután a köztársasági elnök nem kezdeményezett előzetes normakontroll eljárást. Ettől kezdve majdnem két évig – 2009. december 1-jéig, amikor a kihirdető törvény hatályba lépett – lehetőség lett volna a Lisszaboni Szerződés mint nemzetközi szerződés, alkotmányosságának vizsgálatára. Az Abtv. 1. § a) pontja és 36. § (1) bekezdése szerinti előzetes alkotmányossági vizsgálatot a jogosultak (Országgyűlés, köztársasági elnök, Kormány) közül senki nem indítványozta. De ugyanígy lehetőség lett volna a kihirdetett, de még hatályba nem lépett törvény ellen utólagos normakontrollt kezdeményezni az Abtv. 1. § b) pontja alapján – ami az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint megengedett. [Utoljára a BÉK határozat, 154/2008. (XII. 17.) AB határozat, ABH 2008, 1203, 1239. Ptké.] Nem lévén jelentősége, nyitva hagyom a kérdést, mi lett volna ekkor az Alkotmánybíróság helyes álláspontja. Ez a lehetőség 2007. december végétől 2009. december 1-jéig állt nyitva. [Az indítványt 2008. decemberében nyújtották be, de az okafogyottság objektív kérdés: ma az Alkotmánybíróság jogi okokból semmiképpen nem tehetne eleget az indítványban foglalt kérelemnek (nem semmisíthetné meg a Lisszaboni Szerződés megkötésére felhatalmazó törvényt)]. Eddig tehát az alkotmányellenesség vizsgálata lehetséges volt.

A Lisszaboni Szerződés megkötésére törvényben adott felhatalmazás – amely az Alkotmány 2/A. §-án alapul – és a Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés 48. cikke szerinti hatálybalépésével teljesültek az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésébe foglalt feltételek. Magyarország “nemzetközi szerződés” alapján és “tagállamként” vesz részt az Európai Unióban. Ettől kezdve az Európai Unióról szóló és az Európai Unió működéséről szóló – a Lisszaboni Szerződéssel csak módosított – egyezmények és mellékleteik (valamint a teljes uniós joganyag) az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése alapján a magyar államot kötelezik, illetve (ha közvetlenül alkalmazhatóak) a magyar jogrendszer normái lesznek.

Az alapvető alkotmányjogi kérdés a Lisszaboni Szerződés megkötésével kapcsolatban – ahogyan más államokban is -az lehetett volna, hogy az Országgyűlés nem lépte-e túl alkotmányos hatáskörét, amikor hozzájárult ahhoz, hogy a Lisszaboni Szerződés Magyarországra kötelező legyen. Vagyis, a Lisszaboni Szerződés nincs-e ellentétben a magyar alkotmányos berendezkedés alapvető elveivel, mint a népszuverenitás (demokrácia), valamint az emberi jogok sérthetetlensége. Alkotmányjogi kérdés lehetett volna, hogy az Európai Unió a Lisszaboni Szerződéssel megváltoztatott hatáskörei nem adnak-e túl széles felhatalmazást egyes magyar jog szerinti alkotmányos hatáskörök gyakorlására az Európai Unió számára. E kérdések vizsgálatára az Európai Unióról szóló szerződés már említett 48. cikke alapján a Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséig lehetőség lett volna – hiszen a tagállamok “alkotmányos szabályaikkal összhangban” ratifikálják az alapító szerződések módosítását tartalmazó szerződést. A ratifikáció aktusa egyben az is jelenti, hogy az alapító szerződések módosítása “összhangban van” a ratifikáló tagállam alkotmányos szabályaival.

4. Ezek az említett és más tartalmi alkotmányjogi kérdések azonban a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvénnyel kapcsolatban sem vethetők fel a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után. A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény ugyanis nem tartalmaz a magyar jogrendszerben jogi normának (“jogszabályi rendelkezésnek”) tekinthető jogi normát, és nincs is – a bevett magyar jogi terminológiával – “hatályban”.

Ez az állítás ellentétben áll az Alkotmánybíróság már említett 4/1997. (I. 22.) AB határozatával (ABH 1997, 41, 54.), amely szerint az Alkotmánybíróság hatásköre az Alkotmány 32/A. §-a alapján kiterjed a nemzetközi szerződéseket kihirdető törvények alkotmányellenességének vizsgálatára. Az említett határozat abból indul ki, hogy a nemzetközi szerződéseket kihirdető törvények teljes egészükben és feltétlenül a magyar jogrendszer normái (az Alkotmánybíróság terminológiájában “jogszabályi rendelkezések”). Ez a feltevés szerintem általában sem helytálló, mert a nemzetközi szerződések jelentős része eleve nem lehet a magyar jogrendszer normája – és a törvényben történő kihirdetés (inkább: közzététel) sem teszi azzá. A 4/1997. (I. 22.) AB határozat (ABH 1997, 41, 54.) csakúgy, mint az Alkotmánybíróság első Európa-jogi határozata, a 30/1998. (VI. 25.) AB határozat (ABH 1998, 220, 239. – Európai Megállapodás) nem lehet irányadó az itt vizsgált kérdésben, mert az Alkotmány 2/A. §-a e határozatok elfogadásakor nem is létezett, és Magyarország még nem volt az Európai Unió tagja. Később az Alkotmánybíróság állást foglalt arról, hogy az Európai Unió alapító szerződései az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése alapján érvényesek a magyar jogban és nem az Alkotmány 7. § (1) bekezdése alapján, melyen az előbb idézett határozatok alapultak. Az 1053/E/2005. AB határozat (ABH. 2006, 1824, 1828. – Sportingbet határozat) azóta többször megerősített állásfoglalása szerint a közösségi (ma: uniós) jog nem tekintendő a 7. § (1) bekezdése értelmében vett nemzetközi jognak, akkor sem, ha “nemzetközi szerződésen” alapul. A Lisszaboni Szerződés előkészítésének és megkötésének eljárását az Európai Unióról szóló szerződés 48. cikke szabályozta – ez pedig nem az Alkotmány 7. § (1) bekezdése, hanem a 2/A. § (1) bekezdése szerinti nemzetközi szerződés.

Az Országgyűlés az Nszertv.-ig országgyűlési határozatban, azóta törvényben adja hozzájárulását nemzetközi szerződés megkötéséhez. 2005-ig tehát a magyar jogban elvált, időben és jogi formájában is elkülönült a nemzetközi szerződés megkötésére adott felhatalmazás és a nemzetközi szerződés kihirdetése/közzététele. A kihirdetés az Országgyűlés hatáskörébe tartozó tárgykörökben mindig törvényben történt. Ezt azért fontos említeni, mert az EU csatlakozás előtt nem sokkal elfogadott alkotmánymódosítás, amely a 2/A. §-t is az Alkotmányba iktatta, még az előbb vázolt szerződéskötési eljárást veszi alapul, amint azt a (dogmatikailag pontatlan) “megerősítéséhez és kihirdetéséhez” fordulat a (2) bekezdésben mutatja. Ugyanez mondható el az Abtv. 1. § a) pontjáról és 36. § (1) bekezdéséről is. A mai jogban “a megerősítés és kihirdetés” ugyanazzal az aktussal, a nemzetközi szerződési törvénnyel történik (amit a törvény kihirdetésnek nevez). Valójában az esetek többségében a nemzetközi szerződési törvény elfogadása csak felhatalmazást ad a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismerésére (mint a Lisszaboni Szerződési törvény 1. §-a mondja). Ez a felhatalmazás a törvény kihirdetésétől fogva érvényes – de a nemzetközi szerződés ettől még persze nem.

Az Nszertv. hatálybalépése óta minden nemzetközi szerződést kihirdető törvény egyszerre két jogi aktust tartalmaz: (1) az Országgyűlés hozzájárulását a nemzetközi szerződés (Magyarországra) nemzetközi jogi kötelező erejének elismeréséhez, és (2) a szerződés szövegének közzétételét. Ami az elsőt illeti, az Országgyűlés nem “köt” nemzetközi szerződéseket [mint az Alkotmány 19. § (3) bekezdés f) pontja fogalmilag pontatlanul mondja], hanem felhatalmazása alkotmányjogi előfeltétele annak, hogy az állam nemzetközi képviseletre jogosult szervei – a köztársági elnök mint államfő, és a Kormány – egyáltalán nemzetközi kötelezettséget (ami gyakorlatilag a nemzetközi szerződések megkötését jelenti) vállalhassanak.

Az Alkotmánybíróság normakontroll hatásköre csak a magyar jogrendszer normái alkotmányellenességének vizsgálatára terjedhet ki, mivel csak ezek érvényessége alapul az Alkotmányon. Ebből következik, hogy a Lisszaboni Szerződés hatálybalépése után a Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény pedig nem tekinthető közönséges “nemzetközi szerződést kihirdető törvénynek”. Ez a törvény ugyanis az Alkotmány 2/A. §-a szerinti nemzetközi szerződés, illetve a szerződés része, amelynek alapján Magyarország az Európai Unió tagállama. A Lisszaboni Szerződést kihirdető törvény tehát felhatalmazást adott a szerződés szerint megváltozott Európai Unióban való részvételre. Ebből az következik, hogy amint a törvényi felhatalmazás alapján a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével Magyarországra is kötelezővé vált – addig a ratifikáció elvben nemzetközi jogilag visszavonható lett volna -, a szerződés tartalma nem lehet alkotmányellenes, mert az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésével maga ruházta át az alapító szerződésekben foglaltak mértékéig “egyes Alkotmányból eredő hatáskörök gyakorlását” az Európai Unió szerveire.

5. A Lisszaboni Szerződés megkötésének és hatálybalépésének egész eljárását tehát a mondottak szerint az Alkotmány 2/A. § alapján kell vizsgálni, mert a Lisszaboni Szerződés mint az Európai Unió alapító szerződéseit az uniós jog alapján (az EU szerződés 48. cikke szerint) módosító szerződés maga is uniós jogban szabályozott eljárás. Az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése kétféle nemzetközi szerződést említ:

(1) a nemzetközi szerződéseket, amelyek alapján a Magyar Köztársaság tagállamként tagja az Európai Uniónak;

(2) az Európai Közösségek és az Európai Unió alapító szerződéseit.

Történetileg az első “nemzetközi szerződés” – amelynek alapján Magyarország az Európai Unió tagja lett -, a csatlakozási szerződés volt. Az Alkotmány 2/A. § (1) és (2) bekezdése szerint ennek megerősítéséhez (az erre adandó felhatalmazáshoz) és a szerződés kihirdetéséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Tehát az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésében a “nemzetközi szerződés alapján” kifejezésen eredetileg a csatlakozási szerződés volt értendő. Ugyanis ettől vált a magyar állam az Európai Unió és az Európai Közösségek (ahogy akkor létezett) tagállamává – amint az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése megkívánja – hogy ti. a magyar állam “tagállamként” vegyen részt az Európai Unióban. A csatlakozási szerződés arról szólt, miképpen csatlakozik Magyarország az Európai Unió alapító szerződéseihez (amelyeket ehhez módosítani is kellett).

A második, az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdésében említett nemzetközi szerződés az alapító szerződéseket jelenti, melyeket a Lisszaboni Szerződés módosított. Magyarország 2004-ben nem közvetlenül az alapító szerződések alapján lett az Európai Unió tagja, hanem a csatlakozási szerződéssel – amelynek része volt az alapító szerződések elfogadása a teljes acquis communautaire-rel és egyes átmeneti rendelkezésekkel (kivételekkel) együtt. A Lisszaboni Szerződés kidolgozásában – az Európai Unió reformjában – a Magyar Köztársaság már “tagállamként” vett részt az Európai Unióról szóló szerződés többször említett 48. cikke alapján. Az alapító szerződések módosításával kapcsolatban az Alkotmány 2/A. §-a szerint annyi korlát mindenképpen levezethető, hogy az alapító szerződések módosításának – ahogyan a magyar állam tagságának, azaz alapító szerződések érvényességének a magyar államra – mindenképpen nemzetközi szerződésen kell alapulnia. Ha ez a feltétel teljesült, akkor az alapító szerződésekkel létrehozott uniós jogrendszer normáinak alkalmazandósága a magyar jogrendszerben közvetlenül az Alkotmányon, és nem az említett nemzetközi szerződéseket kihirdető törvényeken alapul. Csak a teljesség kedvéért említem, hogy ebből nem következik az uniós jog normáinak alkotmányos rangja.

Budapest, 2010. július 12.

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró