BH 2001.11.536

BH 2001.11.536 I. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke által külön törvényben meghatározott körben jegybanki rendelkezésként tett kötelező előírás az állami irányítás egyéb jogi eszközeként a közhatalmi jogosultság gyakorlásának körébe tartozó intézkedés; amely csak akkor keletkeztet az érintettek között polgári jogviszonyt, ha a rendelkezés jogellenes, és ezzel okozati összefüggésben a felperes károsodott [1987. évi XI. tv. 51/A. §, 1991. évi LX. tv. 3. §, 5. § (1) bek., 6. §, 8. §, 10. § (1) és (2) bek., 71. §, 8/1992. (PK. 24.) MNB rend., 1/1994. (PK. 4.) MNB rend.].

II. Az MNB-rendelkezés mint normatív jellegű szabályozás jogellenességének, alkotmányellenességének utólagos vizsgálata az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik [1989. évi XXXII. tv. 1. § b) pont].

III. A bíró az Alkotmánybíróság eljárását csak akkor kezdeményezheti, ha az előtte folyamatban lévő ügy elbírálása során olyan jogszabályt vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközét kell alkalmaznia, amelynek alkotmányellenességét észleli [1989. évi XXXII. tv. 38. § (1) bek., 1/1994. (PK. 4.) MNB-rend.].

A kötelező jegybanki tartalékról és a napi likviditási tartalékról szóló 8/1992. (PK. 24.) MNB-rendelkezés 2. §-ának (1) bekezdése értelmében a pénzintézetek – valamint a takarékszövetkezetek is – kötelező jegybanki tartalékot voltak kötelesek képezni. A 6. § (1) bekezdése értelmében a pénzintézet e kötelezettségét azzal teljesítette, hogy az összeget készpénzben elhelyezte az MNB-nél e célra elkülönített számlán. E rendelkezés alól a takarékszövetkezetek abban képeztek kivételt, hogy a kötelező tartalék-előírást állampapírok tartásával is teljesíthették. 1993. október 13-án a Magyarországon működő takarékszövetkezetek közül 233 integrációs szerződést kötött, egyidejűleg létrehozták az Országos Takarékszövetkezeti Intézményvédelmi Alapot. A szerződéshez és az Alaphoz történő csatlakozás önkéntes volt, e szerződéshez – többek között – a felperes nem kívánt csatlakozni.

1994. március 1-jén lépett hatályba a kötelező jegybanki tartalékról és a napi likviditási tartalékról szóló 1/1994. (PK. 4.) MNB rendelkezés, amelynek 6. §-a (1) bekezdése akként rendelkezett, hogy a pénzintézetek – ideértve a takarékszövetkezeteket is – a kötelező tartalék előírását azáltal teljesítették, hogy annak összegét az MNB-nél e célra elkülönített számlán forintban elhelyezték. A (3) bekezdés értelmében ez alól csupán az integrációs szerződéshez csatlakozott takarékszövetkezetek képeztek kivételt, ez utóbbiak a kötelező tartalék előírását azáltal is teljesíthették, hogy az MNB által meghatározott állampapírokat tartottak. E rendelkezés 1995. december 31-ig volt hatályban, a felperes ez alatt az idő alatt a rendelkezés 6. §-ának (1) és (4) bekezdésében írt módon volt köteles a kötelező tartalékképzést teljesíteni. Az MNB a befizetett összeg után évi 6% kamatot térített, az állampapírokban elhelyezett összeg viszont ugyanebben az időben mintegy 27%-kal kamatozott.

A felperes a módosított keresetében 1994. július 15-e és augusztus 15-e közötti időtartamra közigazgatási jogkörben okozott kár címén a Ptk. 349. §-ára alapítva kamatkülönbözetként 449 305 Ft tőke, ennek 1994. augusztus 1-jétől járó kamatai, valamint a költségek megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Álláspontja szerint az Alkotmány 70/A. §, 70/C. § és 9. §-aiba ütközött az MNB rendelkezése, mert indokolatlan hátrányos megkülönböztetést alkalmazott az integrációhoz nem csatlakozó takarékszövetkezetekkel szemben. A jogellenes rendelkezéssel a felperesnek károsodást okozott.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal védekezett, hogy az MNB rendelkezés kiadásával a jogalanyok széles körére nézve általános érvényű, és elvontan meghatározott magatartásszabályokat állapít meg. A rendelkezés kiadása közötte és az egyes jogalanyok között nem keletkeztetett polgári jogi jogviszonyt, ezért az MNB-rendelkezés hatálybalépésével esetlegesen bekövetkezett károsodásért a Ptk. 349. §-a szerinti felelősség nem terheli. Tagadta, hogy a rendelkezéssel az integrációs szerződésben részt nem vett takarékszövetkezetekkel – közöttük a felperessel – szemben diszkriminációt alkalmazott volna.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 51/A. §-ának (1) bekezdése értelmében az MNB elnöke által a külön törvényben meghatározott körben jegybanki rendelkezésként tett kötelező előírásokat nem a jogszabályok, hanem az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek a körébe sorolja. A rendelkezés kiadásánál azonban az MNB nem egyedi közigazgatási eljárásokban intézkedik, hanem az őt törvény erejénél fogva megillető szabályozási funkcióját gyakorolja, ezért a kiadott rendelkezés kapcsán valamely érintett gazdálkodó szervezetet ért kár megtérítésére nem kötelezhető. A felperesnek azt a kérelmét, hogy a bíróság kezdeményezzen alkotmánybírósági eljárást az 1/1994. (PK. 4.) MNB-rendelkezés megsemmisítése érdekében, nem látta indokoltnak.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a keresete teljesítését kért. Megismételte az elsőfokú eljárásban előadottakat, amelyek szerint az általa támadott MNB-rendelkezést a jogszabályalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény az állami irányítás egyéb jogi eszközeként határozza meg, amelyet a jegybank elnöke kizárólag pénzintézetekre, valamint pénzintézeti tevékenységet folytató szervezetekre vonatkozóan adhat ki. Tekintve, hogy a rendelkezésnek pontosan meghatározható számú alanya van, az érintettek szempontjából ugyanolyan a hatása, mint egy egyedi igazgatási aktusnak, ezért nem lehet rá kiterjeszteni a jogszabály alkotóját megillető védelmet.

Hivatkozott arra, hogy az alperes ezzel a rendelkezéssel a felperest egy már korábban élvezett kedvezményből zárta ki, amiből kimutatható kára származott, ezért az alperes a Ptk. 349. §-a szerint köteles az ebből eredő kárát megtéríteni.

Kérte az 1/1994. (PK. 4.) MNB-rendelkezés 6. §-a (3) és (4) bekezdésének megsemmisítése érdekében alkotmánybírósági eljárás kezdeményezését.

Az alperes fellebbezési ellenkérelme – megismételve a korábbi védekezését – az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.

A fellebbezés nem alapos.

Az MNB elnöke a vitatott rendelkezését közhatalmi jogosultságát gyakorolva, az állami irányítás eszközeként hozta meg. Ez az eljárása azonban csak akkor keletkeztet közte és az érintettek között polgári jogi jogviszonyt, ha a rendelkezés jogellenes, és ezzel okozati összefüggésben a felperes károsodott.

A Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény 3. §-a értelmében a Magyar Nemzeti Bank a rendelkezésére álló monetáris politikai (pénz- és hitelpolitikai) eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikai programjának a megvalósulását. A 10. § (1) és (2) bekezdése értelmében az MNB előírhatja, hogy a pénzintézetek idegen forrásaik meghatározott arányában (tartalékráta) tartalékot helyezzenek el az MNB-nél. A pénzintézetek különböző típusú forrásaira eltérő mértékű tartalékráta jegybanki irányítása révén befolyásolja a pénz- és hitelkínálatot, valamint a pénz- és hitelkeresletet [5. § (1) bekezdés]. A monetáris politikát refinanszírozással, a pénzintézetek kötelező jegybanki és likviditási tartalékainak szabályozásával, árfolyamok és kamatok befolyásolásával vagy meghatározásával, nyílt piaci műveletekkel és más jegybanki eszközökkel valósítja meg (8. §). Az MNB monetáris politikáját, valamint e politika érvényesítésének eszközeit e törvény keretei között önállóan alakítja ki (6. §). A törvény 71. §-ának (1) bekezdése értelmében az MNB többek között a kötelező jegybanki tartalék és likviditási tartalék mértékének kiszámítására, illetve képzésének és elhelyezésének módjára a pénzintézetekre, ilyen tevékenységet végző jogi szervezetekre, jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokra és egyéni vállalkozókra kötelező előírásokat adhat. Nincs olyan külön jogszabályi rendelkezés, amely előírná, hogy miként kell a tartalékráta és a likviditási ráta mértékére, kiszámítására, illetőleg a tartalékok képzésének és elhelyezésének módjára vonatkozó jegybanki rendelkezéseket meghozni. A felperes a jogsértést az Alkotmányba ütköző negatív diszkriminációban jelölte meg. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény III. fejezete a jegybanki rendelkezést valóban nem jogszabályként, hanem az állami irányítás egyéb jogi eszközeként jelöli. A hivatkozott törvény 51/A. §-a (1) bekezdésének a perbeli időben hatályos szövegezése szerint a Magyar Nemzeti Bank elnöke a külön törvényben meghatározott körben jegybanki rendelkezésként a pénzintézetekre és a pénzintézeti tevékenységet is végző egyéb jogi személyekre, valamint az ilyen tevékenységet végző jogi személyiség nélküli gazdasági társaságokra és egyéni vállalkozókra kötelező előírásokat adhat. A jegybanki rendelkezés tehát az állami célok elérésének normatív tartalmú jogi eszköze, amely általános, kötelező magatartási szabályt fogalmaz meg egy meghatározott személyi kör számára anélkül, hogy ebbe a körbe tartozó személyeket egyedileg nevesítené. Az MNB-rendelkezés mint normatív jellegű szabályozás jogellenes voltának, alkotmányellenességének utólagos vizsgálata az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. §-ának b) pontja értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Az Alkotmánybíróság azonban arra tekintettel, hogy az MNB-rendelkezés utólag hatályon kívül helyezésre került, nem vizsgálta, és így nem is állapította meg a rendelkezés alkotmányellenességét. Ennek megállapítása viszont nem tartozik a rendes bíróság hatáskörébe, ezért nem is mondhatja ki az állami irányítás jogi eszközének alkotmányellenességét. Jogellenesség hiányában viszont nem állapítható meg a szerződésen kívüli polgári jogi jogviszony, illetve annak jogkövetkezménye.

Alaptalan volt a felperesnek az alkotmánybírósági eljárás kezdeményezése iránti kérelme is. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. §-ának (1) bekezdése szerint a bíró az Alkotmánybíróság eljárását akkor kezdeményezheti, ha az előtte folyamatban lévő ügy elbírálása során olyan jogszabályt vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközét kell alkalmaznia, amelynek alkotmányellenességét észleli. A perbeli esetben azonban a bíróságnak nem alkalmaznia kell a felperes által sérelmezett 1/1994. (PK. 4.) MNB rendelkezés 6. §-ában foglaltakat, mert a felperes által indított eljárásnak a tárgya e rendelkezés alkotmányba ütköző voltának, tehát jogellenességének a megállapítása, és ennek folytán az MNB kártérítési felelősségének megállapítása volt.

A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta.

(Legf. Bír. Gf.I.30.565/2000. sz.)