Publikáció: Gondolatok az Európai Unió alapjogi rendszerének metamorfózisáról

Dr. Szalayné dr. Sándor Erzsébet: Gondolatok az Európai Unió alapjogi rendszerének metamorfózisáról

Alapjogvédelem és alkotmányozás szükségszerű összekapcsolódása az Európai Unióban

Az alapjogok védelme jelenleg az Európai Unió egyik legfontosabb legitimációs kérdése. Nem véletlen, hogy az Európai Unió jövőjének jogi kereteit megtervezni hivatott, 2002. február 28-tól működő Európai Konvent1 II. számú munkacsoportja éppen az alapjogok jövőbeni szerepéről és helyéről köteles javaslatot készíteni. A Konvent az integráció történetében a második ilyen, konvent-szerűen, tehát reprezentatív és demokratikus elvek szerint összeállított és ilyen elvek szerint működő jogszabály-szövegező testület.

[hidepost=0]

Az alapjogok védelme az Európai Unióban jelenleg valóban az egyik legfontosabb legitimációs kérdés. A megállapítás kézenfekvő, hiszen az egyén legalapvetőbb jogainak védelme a tagállamok alkotmányos jogállamiságának sine qua non-ja. Éppen ezért feltétlen tartozéka kellene legyen a tagállami alkotmányokból eredő felhatalmazás alapján létrejött és megalkotott szupranacionális közösségi jognak valamint az uniós jognak is2. A különböző jogrendszerek „alkotmányos” rendje – nem feltétlenül és nem kizárólag állami struktúrában gondolkodva, hanem például univerzális nemzetközi szervezeteket is beleszámítva – hagyományosan öt témakör szabályozását tekinti feltétlenül szükségesnek. Ezek: az adott főhatalom alá tartozó jogalanyok egymáshoz való viszonya valamint az intézmények és az egyének viszonya („alapjogok és alapkötelezettségek”); az intézményi rendszer egésze és egyes részei közti viszony kérdése („hatáskör, illetékesség”); szervezeti felépítés és hatalomgyakorlás („intézmények, eljárások”); a szomszédos jogrendszerekhez való viszony kérdése („külkapcsolatok”); valamint az alkotmányos rend betartásának és módosításának szabályai. Minden, jog iránt elkötelezett hatalomgyakorlás – esetenként eltérő intenzitással ugyan, de – normatív szabályozást igényel. Ezt a hagyományosan alkotmányozásnak nevezett folyamatot és az azt jelölő fogalmat már az 1990-es évek elején sem csak az állammal, mint hatalomgyakorlóval összefüggésben használták, hanem tágabban, területi keretektől és szerkezeti felépítéstől függetlenül alkalmazhatónak tekintették3. Az alkotmány-fogalom és az állam kizárólagos összefüggésének automatizmusa megszűnőben van4.

Az Európai Közösségek és az Európai Unió is minden kétséget kizáróan hatalmat gyakorló szerveződések. Kifele és befele egyaránt érvényesülő jogokat és kötelezettségeket hoznak létre. A Közösségek és az Unió hatalomgyakorlása eredetileg közismerten csak viszonylag szűk körre – a gazdasági integrációra, a közös piacra – vonatkoztatva érvényesült, ráadásul az eltelt öt évtized alatt fokozatosan megvalósítandó ütemek szerint. Így sokan csak későn döbbentek rá, hogy a fent jelzett értelemben vett „alkotmányozás” kérdése nem a távoli jövő misztikumához tartozó esetlegesség, hanem már feltett és egyre sürgetőbb választ igénylő kérdés. Az Európai Bíróság már viszonylag korán, 1986-ban alkotmányértékűnek minősítette az alapító szerződések rendelkezéseit5. 2001. december 15-én a tizenöt tagállam legreprezentatívabb testülete, az állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács az Európai Unió Jövőjéről szóló Nyilatkozatában elképzelhetőnek tartja, hogy az Európai Unió számára egy alkotmányszöveg elfogadására kerüljön sor6. A szakmai köznyelvben Laeken-i Nyilatkozat néven ismertté vált stratégiai iránymutatás következménye a fent már említett 2002-es Európai Konvent létrehozása is. Feladatai: a hatáskörök Unión és Közösségeken belüli újraelosztása, az Unió eszköztárának egyszerűsítése, a demokrácia, az átláthatóság és a hatékonyság fokozása valamint az alkotmányozás folyamata. A Konvent alkotmányozó feladata magába foglalja a következő prioritásokat: a hatályban lévő alapító szerződések rendszerének egyszerűsítése és újrarendezése tartalmi módosítások nélkül, egy esetleges alapszerződés létrehozása, a kormányközi uniós tevékenységek és a szupranacionális közösségi tevékenységek közti különbségtétel fenntartása ill. megszüntetése, a pillérszerkezet sorsa, az Európai Unió Alapjogi Chartájának jogi sorsa, beemelése az alkotmányszerződésbe, végső soron egy uniós alkotmányszöveg tartalmi elemeinek kidolgozása stb7.

Függetlenül tehát a jelenlegi tagállamok véleményeiben fellelhető helyenként árnyalatbeli, helyenként viszont lényegi különbségektől8, azt ma már senki sem vitatja, hogy az Európai Unió alkotmányosságának kérdése elvesztette az integrációval együtt járó melléktermék-jellegét. Az alapító szerződések az integráció kezdeti évtizedeiben ugyanis pusztán a konkrétan megjelölt feladatok és célok megvalósításának kiindulópontjaként foghatók fel. Nagyvonalakban előre megtervezett, de az eredmény szempontjából nyitott fejlődési folyamat jogi kereteinél nagyobb jelentőségük nem volt. A többszöri alapító szerződés-módosítást követően kialakult sokrétű feladatkörök, az egyes intézmények – különösképpen az Európai Bíróság – nyilvánvaló hajlandósága arra, hogy az alapító szerződéseket önmagukban tartalmilag koherens, sőt autonóm jogrendszerként értelmezzék, öt évtized alatt egy sor materiális értelemben alkotmányosnak nevezhető jog megszületését eredményezte. A teljes koherencia megvalósulásához jelenleg hiányzik a rendszerbe foglalás és a külső megjelenítés, a forma megválasztása. A 2002-es Konvent ezen a feladaton dolgozik, munkáját egy javaslat formájában 2002. október 28-án már közzétette. A végső forma elnevezése még jelen kézirat megszületésének pillanatában sem egyértelmű, bár a megszületett dokumentumok egyre következetesebben az „alkotmányszerződés”, illetve a „szerződés az Európai Unió alkotmányáról” kifejezést használják. A rendszerbe foglalás azonban mindenképpen tartalmazni fogja azokat a tárgyköröket, amelyek minden – tágabb értelemben vett – alkotmányozás sine qua non-ját képezik. Ezekhez a tárgykörökhöz, mint már említettem, az alapjogok kérdése feltétlenül hozzátartozik.

A 2002-es Konvent – II. sz. munkacsoportja – az alapjogok védelmének kérdéskörében elődje, a 2000-es Konvent tevékenységének eredménye alapján köteles dolgozni: kiindulópontja az Európai Unió Alapjogi Chartája9. Az Alapjogi Charta szövegezését elvégző 2000-es Konvent létrejötte az Európai Tanács 1999-es kölni és tamperei ülésén dőlt el, az elkészített szöveget az Európai Tanács biarritzi csúcsán fogadták el az állam- és kormányfők, majd az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság 2000. december 7-én Nizzában aláírta és ünnepélyes nyilatkozat formájában hivatalosan is nyilvánosságra hozta a dokumentumot. A 2000 decemberi nizzai kormányközi konferencia nem emelte be a Chartát az alapító szerződések szövegébe, és ezzel formális értelemben vett jogi kötőerővel sem ruházta fel. A Nizzai Szerződéshez csatolt 23. sz. Nyilatkozat értelmében10 tehát a fentiekben már említett feladatkörrel 2002-ben elkezdte a tevékenységét az a Konvent, amelynek többek között egyik feladata az Alapjogi Charta jogi státusáról való döntési javaslat elkészítése. A Konvent munkája jelenleg is zajlik, bár az Alapjogi Charta jövőbeni sorsával foglalkozó II. sz. munkacsoport már elkészítette saját végleges javaslatát, és bemutatta azt a Konvent 2002. október 28–29-i plenáris ülésén11.

Alapjogvédelem az Unióban – de lege lata

Az Unió 2000 decemberében ünnepélyesen kinyilatkoztatott Alapjogi Chartájának kialakulása és tartalma az Uniót és a tagállamokat egyaránt átfogó erkölcsi, politikai, jogi – ezen belül alapjogi – elemeket tartalmazó fundamentum keretei között értelmezhető igazán helyesen. Az alapjogvédelem tárgykörét a tagállamok először az 1993. november 1-jén hatályba lépett, Maastrichtban létrehozott Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikk (2) bekezdésének – akkori F. cikk (2) bekezdése – megfogalmazásával helyezték szerződéses alapra. A teljes erkölcsi, politikai, jogi fundamentum szerződéses rangot az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami Szerződés módosításai révén kapott, amelynek értelmében az Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikkének új (1) bekezdése szerint: „Az Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvein alapul, amely alapelvek közösek a tagállamokban.” A Szerződés 6. cikkének (2) bekezdése szerint pedig: „ Az Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.”12. Az Amszterdami Szerződés további módosításaként az Európai Unióról szóló Szerződés 49. cikke immár a teljes jogú taggá válás, a csatlakozás jogi feltételének tekinti a 6. cikk (1) bekezdésében foglaltak garantálását is.

Az alapjogok rendszerének eddig bemutatott elemei olyan több évtizedes alapjog-fejlődésre kapcsolódtak és épültek rá, amelyet az Európai Bíróság joggyakorlata jellemez. E bírói gyakorlat elsősorban a Közösségek jogi aktusaival szemben érvényesülő alapjogi védelmet fejlesztette ki, a tagállami aktusok csak annyiban képezték vizsgálódásának tárgyát, amennyiben azokra a közösségi jog végrehajtása illetve alkalmazása érdekében került sor. Az Európai Bíróság joggyakorlata már több mint harminc éve az általános jogelvek, és ezzel együtt a közösségi jog részének tekinti az alapjogok védelmét (Stauder, Internationale Handels­ge­sell­schaft13), és ez a gyakorlat minden bizonnyal az Alapjogi Charta jövőbeni értelmezéséhez is mértékadónak fog számítani. Írott közösségi illetve uniós alapjogi katalógus hiányában a Bíróság többek között a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból valamint az összes tagállam által ratifikált, az Európa Tanács égisze alatt létrejött Emberi Jogok Európai Egyezményéből14 kiindulva – egyfajta ,praetori’ jogfelismerő módszert alkalmazva – rendre-sorra megfogalmazta az egyes alapjogok tartalmát. A Bíróság az utóbbi években többször is kihangsúlyozta az Emberi Jogok Európai Egyezményének „különös jelentőségét” (Annibaldi, Baus­tahlgewerbe15), és folyamatosan kiemelt figyelmet szentel az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatának is (Krombach16). Az Európai Bíróság álláspontja szerint az Unió illetve a Közösség intézményei mellett a tagállamok alapjogvédelmet érintő tevékenysége is az Európai Bíróság kontrollja illetve értelmezése alá tartozik, a tagállamok cselekményei mindenesetre csak annyiban, amennyiben a közösségi jog alkalmazása körében kerül rájuk sor. (Wachauf, ERT, Karlsson, Krem­zow, Annibaldi17).

A fentiekből is kitűnik, hogy a vázolt alapjogvédelmi rendszer a tagállamok összes jogi aktusával szemben átfogó módon mintha nem is lenne érvényesíthető. Az amszterdami módosítások azonban létrehozták az Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikkének megfogalmazásával azt az eljárási formát, amellyel az Unió és a tagállamok közös alapelveit [6. cikk (1) bek.] súlyosan és tartósan megsértő tagállam Európai Unión belüli szavazati jogait fel lehet függeszteni18, de ennél súlyosabb szankció – például kizárás az Európai Unióból, vagy közvetlen eljárás indítása az Európai Bíróság előtt a tagállam ellen ebből az okból továbbra sem lehetséges. Az uniós szerződés 7. cikke szerinti szavazat-felfüggesztést csak igen absztrakt és többszörösen is áttételes értelmezéssel lehet az egyének alapjogainak védelmére alkalmas eszköznek tekinteni. Eközött és a tagállami jogrendszerek részét is képező közösségi jog végrehajtása illetve alkalmazása körében megszülető tagállami intézkedések Európai Bíróság általi kontrollja közti sávban az egyének alapvető jogainak védelme továbbra is az egyes nemzeti jogorvoslati mechanizmusokra, valamint nemzetközi szinten az Emberi Jogok Európai Egyezményére19 hárul. Ez utóbbi alapján jogorvoslatra mindazonáltal csak a nemzeti jogorvoslati lehetőségek teljes kimerítése után van lehetőség – ellentétben az Unión belüli közösségi jogi normákkal szembeni jogorvoslat igénybevételének gyakorlatilag folyamatos lehetőségével.

Az Európai Unió Alapjogi Chartája – alapjogvédelem de lege ferenda?

1. Akik az Európai Unió Alapjogi Chartájától az Unió és egyúttal a tagállamok alapjogvédelmét teljes egészében és átfogó módon szabályozó dokumentumot vártak, mint arra több elemzés is rámutat20, csalódniuk kellett. Ennek egyik legfőbb oka, hogy ünnepélyes nyilatkozat formája miatt jogi értelemben véve nem kikényszeríthető, nem rendelkezik sem nemzetközi jogi sem pedig közösségi jogi kötőerővel. A Charta ugyan véleményem szerint a nyilatkozatot tevő három főszerv intézményközi megállapodásának is tekinthető, de mint ilyen csak a hatályos alapító szerződésben foglalt kötelezettségeik teljesítését hivatott megkönnyíteni, kifele mutató jogi kötelezettség nem keletkezik belőle, ezért az intézményközi megállapodás-jellegnek pusztán elméleti jelentősége van.

Az Alapjogi Chartát a szakirodalom mindennek ellenére több szempontból is lényeges előrelépésnek tekinti az Unió alkotmányozási folyamatában21: a Charta az első alapjog-katalógus, amely a tagállamok akarata alapján az Unió legitimációs bázisának tekinthető. A katalógus a legújabb nemzetközi jogfejlődést nagymértékben tükröző jogokat tartalmaz: a liberális alapjogok mellett kiterjed az alapvető szociális, kulturális és politikai jogokra. Emellett kifejezetten összekapcsolja a Chartát az Emberi Jogok Európai Egyezményével és annak kialakult gyakorlatával, valamint ugyanezt teszi az Európai Szociális Chartával22 is. Kodifikálja az Európai Bíróság gyakorlatában kifejlesztett jogok zömét, továbbá az írott közösségi jogban már hosszabb ideje fellelhető egyes releváns rendelkezéseket is: ilyenek például a környezetvédelemhez, a fogyasztóvédelemhez való jog, választójog stb.23. Jelentősnek nevezhető újításokat is tartalmaz, mint például a jó vagy megfelelő igazgatáshoz való jog24, vagy a szolidaritási jogok. A Charta tehát egyértelműen szintetizáló, összefoglaló szándékú dokumentum, amely ilyen minőségében idővel akár egy önálló alapjogi dogmatika hivatkozási bázisává is válhat.

Újfent meg kell azonban állapítani, hogy a Charta tartalmában tükröződő, nagyvonalú célokat a dokumentum jogi természete nem követi: a Charta ugyanis nem az alapító szerződések része, és ezzel együtt jogi kötőerő híján formálisan sem a közösségi jog, sem pedig az uniós jog rendjébe nem illeszthető bele. Tekintettel arra, hogy a Parlament, a Tanács és a Bizottság közös nyilatkozataként látott napvilágot, a Charta nagymértékben hasonlít – legalábbis jogi formáját tekintve – a szintén e három szerv 1977-es közös alapjogi nyilatkozatához25. Az 1977-es nyilatkozat rendelkezései elsősorban a Közösségek intézményeivel szemben érvényesíthető ígéretek voltak, az egyének jogainak védelme érdekében megvalósítandó egyfajta önkorlátozásra törekvés olvasható ki belőle. Az Európai Bíróság mindazonáltal többször is hivatkozott rá az 1977 utáni alapjogokat érintő gyakorlatában (Hauer, Johnston26). A két nyilatkozat azonban ma még a Bíróság jogfejlesztő gyakorlata révén sem fogható fel közvetlen kötelezettségként – amint arra már fentebb is rámutattam –, bár a szakirodalom ennek a kérdésnek a megítélésében megosztott27.

A Charta elsősorban az Unióval szembeni alapjogi védelmet kívánja garantálni, a tagállamokra csak annyiban terjeszthető ki, amennyiben azok vitatott jogi aktusaira közösségi vagy uniós kötelezettségek végrehajtása, vagy alkalmazása érdekében kerül sor. A Charta ebben az összefüggésben egyfajta gyűjteménye a tagállamok uniós keretek között érvényesülő értékmegőrző törekvésének. Itt kell megjegyezni, hogy természetesen az Unió alapjogi rendje, és a Közösségek alapító szerződéseiben rögzített alapszabadságok között fogalmi és rendszertani szempontból egyaránt különbség van. Az alapszabadságok – az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása28 – elsősorban és főként a tagállamok korlátozó intézkedéseivel szemben érvényesíthető jogok. Az Unió összes tevékenységi területére kiterjedően (főként az Unió intézményeivel szemben) érvényesítendő alapjogok és a közösségi jog által (főként a tagállamokkal szemben) garantált gazdasági alapszabadságok közötti áthidaló funkciót esetenként a diszkrimináció tilalma látja el. Amennyiben ugyanis egy tagállam közösségi jogellenes, korlátozó intézkedésének indoka az eltérő tagállami állampolgárság, ez a tény megalapozhatja valamelyik gazdasági alapszabadság sérelmét.

A Charta tehát az uniós polgároknak saját államaikkal szemben sem kínál teljes körű védelmet: az Európai Bíróság eddigi gyakorlatával megegyezően a közösségi jog végrehajtása, vagy alkalmazása során kibocsátott tagállami intézkedések körére korlátozza a Charta szerinti jogok kontrolljának lehetőségét. Az viszont elképzelhető, hogy a Charta bizonyos mértékű szívóhatással lesz a tagállami alapjogvédelemre: a közösségi jog alkalmazási körén túli nemzeti jogalkotás és jogalkalmazás számára is mértékadóvá válhat, legalábbis egyes jogok esetében.

Sajnálatos módon a Charta saját eljárásjogot, érvényesítési mechanizmust sem tartalmaz. A benne foglalt alapjogok betartásának kikényszeríthetősége tehát még nem biztosított, számonkérhetősége is csak az eddig is rendelkezésre álló eszközökkel történhet meg: Egyrészt az adott uniós polgár személyes érintettsége esetén nyitva álló, a luxemburgi bírói testületek előtt indítható közvetlen keresetek formájában, másrészt pedig a nemzeti bíróságok előtti, a nemzeti jogok szerint nyitva álló eljárásokban lehet rájuk hivatkozni. Ez utóbbi esetben ugyanis a nemzeti bíróságok is kötelesek a tagállami jogrendszer szerves részét képező közösségi jogszabá­lyok alkalmazása során a közösségi alapjogokat figyelembe venni.

2. A Chartában foglalt alapjogok katalógusába is érdemes bepillantani, a részletekbe való betekintés igénye nélkül. Az Alapjogi Charta hét fejezetbe rendezve az alábbi jogokat tartalmazza: I. fejezet (az emberi méltósághoz való jog): az emberi méltósághoz való jog (1. cikk), az élethez való jog (2. cikk), a fizikai és szellemi sérthetetlenséghez (a személy integritásához) való jog (3. cikk), a kínzás tilalma (4. cikk), a rabszolgaság és a kényszermunka tilalma (5. cikk). E fejezet implicite magában foglalja a halálbüntetés tilalmát is. Egyébként az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolt 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv rendelkezik a halálbüntetés eltörléséről29, amelyet az Amszterdami Szerződéshez csatolt 1. sz. Nyilatkozattal az Európai Unió tagállamai külön is megerősítettek.

A II. fejezet (szabadságjogok) nem csak a „klasszikus” szabadságjogokat, tehát a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot (6. cikk), a gondolat-, a lelkiismeret és a vallásszabadság jogát (10. cikk), a véleménynyilvánítás és az információszerzés szabadságát (11. cikk), a gyülekezési és egyesülési szabadságot (12. cikk), a művészeti és tudományos szabadság jogát (13. cikk), a munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot (15. cikk), a vállalkozás szabadságát (16. cikk), a tulajdonhoz való jogot (17. cikk) valamint a magán- és családi élet sérthetetlenségéhez való jogot (7. cikk) foglalja magába, hanem a kitoloncolással, kiutasítással és kiadatással szembeni védelem jogát (19. cikk), a személyes adatok védelméhez való jogot (8. cikk), a képzéshez való jogot (14. cikk), valamint a házasságkötéshez és családalapításhoz való jogot (9. cikk) is.

A III. fejezet (egyenlőségi jogok) az alábbiakat foglalja magába: a törvény előtti egyenlőség (20. cikk), valamint a diszkrimináció – széles körűen megfogalmazott – tilalma (21. cikk) mellett a férfiak és nők egyenlőségének (23. cikk) valamint a kultúrák, vallások és nyelvek sokszínűségének (22. cikk) kifejezett garantálását. Újdonságként jelenik meg a gyermekek (24. cikk) és idős személyek (25. cikk) jogainak, valamint a fogyatékosok jogainak védelme (26. cikk).

A IV. fejezet (szolidaritási jogok) tartalmaz: a munkavállalók tájékoztatásának és meghallgatásának kötelezettsége (27. cikk), a munkavállalók közös érdekérvényesítéshez való joga (28. cikk), ingyenes munkaközvetítő-szolgálat igénybevételéhez való jog (29. cikk), jogszerűtlen elbocsátással szembeni védelemhez való jog (30. cikk), törvényes és megfelelő munkakörülményekhez való jog (31. cikk), gyermekmunka tilalma és a fiatalkorúak munkahelyi védelemhez való joga (32. cikk), a családi élet és a hivatáshoz való jog összhangjának követelménye (33. cikk), szociális biztonsághoz és szociális támogatáshoz való jog (34. cikk), az egészség védelméhez való jog (35. cikk), a közszolgáltatá­sokhoz való hozzáférés joga (36. cikk), környezetvédelemhez való jog (37. cikk), fogyasztóvédelemhez való jog (38. cikk).

Az V. fejezet (polgárjogok) az uniós polgárok korábban is ismert jogait kodifikálja, ennélfogva magában foglalja az: aktív és passzív európai parlamenti (39. cikk) és helyhatósági választójogot (40. cikk), az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa valamint az Európai Bizottság irataihoz való hozzáférés joga (42. cikk), az ombudsmanhoz fordulás joga (43. cikk), az Európai Parlamentnek benyújtható panasz joga (44. cikk), a szabad mozgás és szabad tartózkodás joga (45. cikk), a diplomáciai és konzuli védelemhez való jog (46. cikk), valamint mindezeket kiegészíti a megfelelő (jó) közigazgatáshoz való jog (41. cikk).

A VI. fejezet (igazságszolgáltatással összefüggő jogok): hatékony jogorvoslathoz és pártatlan bírósághoz való jog (47. cikk), ártatlanság vélelme és védelemhez való jog (48. cikk), a bűncselekményekkel és a büntetéssel összefüggésben alkalmazandó törvényesség és arányosság követelménye (49. cikk), kétszeres büntetés tilalma (50. cikk)30.

Az utolsó, VII. fejezet általános rendelkezései között az alábbiakat találjuk: a Charta alkalmazási körének kérdése (kötelezettek, 51. cikk), terjedelme (korlátozhatósága, 52. cikk), a védelem szintje (viszony a nemzetközi és a nemzeti alapjogvédelemhez, 53. cikk) és végül a joggal való visszaélés tilalma (54. cikk).

A Charta fentiekben jelzett tárgyának részletes elemzése nem célja jelen tanulmánynak. A Közösségen és Unión belüli alapjogvédelem egészének értékelése szempontjából nem is szükséges – a rendelkezésre álló terjedelem keretei között. Néhány szót azonban érdemes a Charta szövegezéséről mondani: nem egységes a szóhasználat, és így természetesen az egyes jogok mögötti utasítás-tartalom sem egyforma. A polgári és politikai természetű jogok esetében általában tevőleges, pozitív magatartást kíván meg, a gazdasági természetű jogok esetében pedig inkább tiszteletben tartást, elismerést31.

Azt azonban feltétlenül ki kell emelni, hogy a Charta csak és kifejezetten a Közösségek és az Unió aktusaival, valamint a tagállamoknak a közösségi jog végrehajtása és alkalmazása körében kibocsátott aktusaival szembeni alapjogi védelemre terjed ki [Charta 51. cikk (1) bek.]. Ez a korlátozás tulajdonképpen megegyezik az Európai Bíróság eddig követett gyakorlatával, expressis verbis megfogalmazásának magyarázata pedig nyilván a tagállamok kárára esetleg bekövetkező latens hatáskörbővítéssel szembeni gyanakvás és félelmek eloszlatása volt.

A Charta kifejezetten elismeri a tagállamok által is aláírt nemzetközi emberi jogi dokumentumokat – külön kiemelve az Emberi Jogok Európai Egyezményét (53. cikk) – , és nem engedi meg a már létező emberi jogvédelmi rendszerek lerontását oly módon, hogy a joggal való visszaélés tilalmát (54. cikk) is megfogalmazza, és nem engedi meg a benne foglalt jogok felhasználását saját érvényesülésük semmissé tételére.

Az Alapjogi Charta szerepe az Unió bírói testületeinek és egyéb szerveinek tevékenységében

1. Az Alapjogi Charta jogi kötőerejével kapcsolatos értelmezés az Európai Bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik, erre utal a Charta 51. cikkének első mondata is. Ezért tehát a Bíróság eddigi joggyakorlatában kifejlesztett alapjogi dogmatikát is mértékadónak kell tekinteni. A Bíróság eddig követett alapjog-tanát azonban olyan esetekben feltétlenül tovább kell fejleszteni, ahol például különösen az Emberi Jogok Európai Egyezményére való kifejezett utalással a Charta magasabb szintű, vagy szélesebb körű védelmet kíván nyújtani. Az első – egyelőre kissé bizonytalannak tűnő – lépések ebbe az irányba már megindultak: a Charta ünnepélyes kinyilatkoztatása óta eltelt időben az Európai Bíróság tevékenységét segítő, indokolással ellátott írásos döntési javaslatot megfogalmazni köteles főügyészek több esetben is hivatkoztak a Charta tartalmára. Ezzel a lépéssel a közösségi jogi szakmai berkekben felkészültségük miatt igen magasra értékelt főügyészek a Chartát a közösségi alapjogok identifikációja során igénybe vehető forrásnak minősítették, megjegyezve természetesen a jogi kötőerő hiányát. Legpregnánsabban talán Philippe Léger főügyész fogalmazott: „Amint azt a forma és az elfogadás ünnepélyes körülményei jelzik, a Charta az alapjogok megismerhetőségének kiemelten fontos jogi dokumentuma, amelynek az a célja, hogy segítsen feltárni a pozitív közösségi jogi normák valódi természetét.” (Hautala)32.

Léger főügyész véleménye, mint fentebb jeleztem, nem egyedi eset. Így például Siegbert Alber (TNT Traco)33, Antonio Tizzano (BECTU)34, Jean Mischo (Németország v. Tanács; Booker & Hydro)35, Christine Stix-Hackl (Bizottság v. Olaszország; Nilsson; MRAX)36, Francis Jacobs (Hollandia v. Parlament és Tanács; Z.v.Parlament; Union de Pequeños Agri­cultores)37, Leendert A. Geelhoed (Baumbast; Mulligan)38, Philippe Léger (Hautala; Wouters)39 főügyészek is hivatkoznak záróindítványaikban a Chartára.

Érdemes kissé részletesebben és közelebbről is szemügyre venni a hivatkozott főügyészek érvelésének csomópontjait. Leggyakrabban a tagállamok általános értékfelfogását tükröző dokumentumként utalnak a Chartára. S. Alber főügyész például úgy véli a TNT Traco-ügyben40 (a közvetett adók kivetésének általános tilalma kapcsán: EKSz 90. cikk második bekezdés), hogy az EKSz 16. cikkében megfogalmazott tagállami kivétel lehetősége és a Charta 36. cikke az általános gazdasági érdekképviselethez való jog esetében összhangban van. Colomber főügyész megfogalmazása szerint pedig „az Alapjogi Charta ugyan nem tekinthető valódi ius cogensnek, hiszen nincs önálló kötőereje, mégis olyan dokumentum, amely megjeleníti a tagállamok jogi értelemben vett alapértékeit, amelyekből viszont levezethetők a közösségi jog általános jogelvei (Über­seering)41.

Más esetekben a Chartát, egyéb kötelező közösségi jogforrás alapján meghozott döntés alátámasztására hivatkozzák meg. Így például Jacobs főügyész az Union de Pequeños Agricultores-ügyben42 az egyének perképessége és a jogorvoslathoz való jog megítélése kapcsán nem csak az Európai Bíróság korábbi ügyeire valamint az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. és 13. cikkére hivatkozott, hanem utalt a Charta 47. cikkére is. A Hautala-ügyben az EKSz 255. cikkében rögzített transzparencia, vagyis a Közösség ill. az Unió munkájának átláthatóságát lehetővé tevő, dokumentumokhoz való hozzáférés jogát Léger főügyész a Charta 42. cikkére történő hivatkozással támasztja alá43. Mischo főügyész – legalábbis ilyen szinten – meglepő módon éppenséggel a Chartát megfogalmazó Konvent elnökségének az értelmező rendelkezéseire hivatkozik (Németország és Svédország v. Tanács)44 saját álláspontja alátámasztására.

Néhány további jogesetben az ügyekre kirendelt főügyészek sokkal tovább is mennek, amennyiben a Charta rendelkezéseit nem pusztán már létező és elfogadott alapjogok igazolására vagy értelmezésére használják fel, hanem azt javasolják, hogy a Chartát bizonyos jogok tekintetében önálló megismerési illetve értelmezési forrásként kellene alkalmazni. Példa erre Jacobs, Léger és Tizzano főügyészek írásbeli záróindítványa, amelyeket a Hollandia v. Parlament és Tanács-ügyben, a Hautala-ügyben és a BECTU-ügyben fogalmaztak meg. A Hollandia v. Parlament és Tanács-ügyben az emberi méltósághoz való jogról, az emberi szerv-donor és receptor személyek jogáról, valamint az egyén előzetes tájékoztatásán és szabad beleegyezésén alapuló orvosi beavatkozásról volt szó. Jacobs főügyész záróindítványát elsősorban a Charta 1. cikkére és 3. cikkének (2) bekezdésére alapította, és csak ezek után utalt az Európa Tanács keretében 1997-ben megalkotott egyezményre az emberi jogokról és biomedicináról45. A sorrend arra enged következtetni, hogy Jacobs nagyobb figyelmet és erőteljesebb jogi relevanciát tulajdonított a Charta rendelkezésének, mint egy nemzetközi szerződésnek. Léger főügyész pedig teljesen egyértelműen és kertelés nélkül fogalmaz a Hautala-ügyhöz fűzött záróindítványában: „A Charta megalkotóinak kinyilvánított akaratát, miszerint (még) nem állt szándékukban a Chartát kifejezett jogi kötőerővel felruházni – természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Függetlenül azonban a kötőerőről folytatott mindenfajta elmélkedéstől, a Chartában rögzített jogokat nem lehet konzekvenciák nélküli, pusztán erkölcsi normák egyszerű felsorolásának tekinteni. Ezen értékek közös tulajdonsága a tagállamok általi egyöntetű támogatottságukban rejlik. E tagállamok pedig úgy döntöttek, hogy a közös értékeket, erőteljesebb védelmük érdekében a Chartában leírják, láthatóvá teszik. (…) Ünnepélyes formája, megalkotásának módja arra utal, hogy az alapjogok azonosításának folyamatában a Chartát privilegizált jogi szövegként kell kezelni. Olyan megállapításokat tartalmaz, amelyek révén a pozitív közösségi jogi normák valódi tartalmát és természetét fel lehet tárni.”46 Tizzano főügyész a BECTU-ügyben gyakorlatilag hasonló egyértelműséggel fogalmaz47.

A főügyészi próbálkozások ellenére azonban a bírói testületek sokkal tartózkodóbbak a Chartára való hivatkozáskor. Az Elsőfokú Európai Bíróság bírái már léptek: az első, ebben az összefüggésben említést érdemlő döntésükben (Mannesmannröhren-Werke/Bizottság)48 ugyan nem tekintik relevánsnak a Chartára való hivatkozást, de csak azért nem, mert a vitatott intézkedés már a Charta ünnepélyes kinyilatkoztatása előtt következett be. Nemrég pedig sor került két olyan ítélet elfogadására, amelyekben az eljáró elsőfokú bírói tanácsok a Chartára, mint a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak bizonyítékára utalnak vissza (max-mobil; Jégo-Quéré)49 és erre alapozták érvelésüket.

Az Elsőfokú Bírósággal ellentétben, és a főügyészi próbálkozások ellenére az Európai Bíróság maga azonban eddig még egyetlen ítéletében sem tett említést a Chartáról. Sokáig nem fogja tudni elkerülni azonban az állásfoglalást ebben a kérdésben. 2001. június 22-én ugyanis egy osztrák bíróság előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett50, amelyben közvetlenül arra kérdezett rá, hogy a vállalatok éves mérlegére vonatkozó nyilvánosságra hozatali kötelezettség (a 60/141/EGK és a 78/660/EGK irányelvek alapján) nem ellentétes-e az adatvédelem szabályaival illetve összeegyeztethető-e az Európai Unió Alapjogi Chartájával. Az Európai Bíróságnak előreláthatólag két válaszadási lehetősége lesz: vagy csak hivatkozik a Charta eddigi jogi kötőerejének hiányára, vagy pedig hangsúlyozni fogja, hogy a szóban forgó jogoknak a Chartába való beemelése e jogok kiemelt jelentőségére, és ezzel együtt kötelező erejére utal.

2. Az Európai Unió főszervei közül az Elsőfokú Bíróság és az Európai Bíróság mellé rendelt főügyészek hivatkozásai mellett eddig az Európai Bizottság volt az, amely jelezte, hogy ténylegesen a Chartában foglaltakhoz kívánja igazítani a tevékenységét. A Bizottság 2001 márciusában úgy döntött51, hogy minden jogszabálytervezetet, és minden saját hatáskörben megalkotandó rendelkezést még a szövegezés fázisában a priori megvizsgál a Chartának való megfelelés szempontjából, és megszövegez egy olyan klauzula-mintát, amelyet minden alapjogot különös mértékben érintő közösségi jogi norma szövegébe beépítenek, jelezve az előzetes kontroll megtörténtét. Példa erre a főszervek dokumentumaihoz való hozzáférésről szóló 1049/2001/EK tanácsi rendelet bevezető részének második mondata, illetve az Eurojust létesítéséről szóló 2002/189/EK tanácsi határozat bevezető részének 18. pontja.

3. Az európai ombudsman, Jacob Söderman is több esetben hivatkozott már a Charta tartalmára, és jelezte, hogy a Charta „fényében” kíván majd vizsgálatokat folytatni52.

Záró gondolatok: az alapjogok védelmének perspektívája a 2002-es Európai Konvent napirendjén53

A Parlament, a Tanács, a Bizottság 1977-es alapjogokról szóló közös nyilatkozata, az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez történő csatlakozás kérdésének kudarca54, az Európai Bíróság évtizedes jogfejlesztő alapjogi gyakorlata, valamint a 2000-es Alapjogi Charta megszületése után az Európai Unió jelenlegi tizenöt tagállama és a csatlakozási szerződések aláírása előtt álló további tíz európai állam azt tervezi, hogy a gazdasági és politikai integráció számára olyan alkotmányszerződést készít, amelynek lényeges tartalmi kelléke az alapjogokról szóló rendelkezés.

Az Európai Konvent II. számú munkacsoportjának tagjai egyhangúan egyetértettek azzal, és a 2002. október 22-én kiadott zárójelentésükben ezt meg is fogalmazták, hogy a Chartának teljes értékű jogi kötelezettségként az alkotmányszerződés részévé kell válnia. A Konvent 2002. október 28-i tervezete el is helyezi a Charta teljes szövegét magában az alkotmányszerződés szövegében, az alapelvekről, alapintézményekről szóló és a politikákat részletező fejezetek közé. Az alapjogi munkacsoport tervezete három rendelkezéssel bővíti a Charta eredeti szövegét, amelyek főként a végrehajtást szolgálnák. Ezek lennének a Charta új 55–56–57. cikkei, amelyek felhatalmaznák az Uniót alapjogokról szóló nemzetközi szerződésekhez való csatlakozásra, diszkrimináció elleni intézkedések – új szóhasználattal: európai törvények – meghozatalára, valamint az uniós polgárjogokra vonatkozó intézkedések megalkotására. A Konvent elnöksége azonban még annak lehetőségét is fontolgatja, hogy ne az alkotmányszerződés szövegébe kerüljön be a Charta, hanem kiegészítő okmányként csatolják hozzá, ami jogi kötőerejét illetően változást nem jelentene.

A Konvent alapjogi munkacsoportja, és maga a Konvent is úgy gondolja, hogy az Uniónak szüksége van, a Charta alkotmányszövegbe való beemelése mellett (és nem annak alternatívájaként!) az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozásra is. Ennek indokai a következők lehetnek: politikai jelzés az Európai Unió tagállamai és az Európa Tanács tagállamai közti koherenciára és összetartozásra vonatkozóan; az uniós tagállamok polgárainak szóló jelzés, mely szerint az állami szervekkel szemben megszokott védelemhez hasonló védelemben fognak majd részesülni az Unió intézményeinek cselekményeivel szemben is; és végül a luxemburgi és a strassburgi bírói testületek joggyakorlata összecsiszolódhatna, harmonikusan, egymásra figyelve – az egyének érdekeit közösen védve – működhetne. Az esetleges csatlakozás nemzeti alkotmányokra gyakorolt hatása, az Unió és a tagállamok közti hatáskörmegosztás biztosítása érdekében nyilván megfelelő eljárásjogi garanciákat kell majd az Unió alkotmányszerződésébe beépíteni.

Az Európai Unió alapjogi rendszerének metamorfózisára irányuló gondolatok skálája természetesen sokkal szélesebb az eddig leírtaknál. Az alapjogok és az uniós alkotmányszerződés összekapcsolására irányuló szándék szép és valószínűleg most már elkerülhetetlen is. A magyar jogalkotóknak és jogalkalmazóknak ebben a koordinátarendszerben kell majd a magyar jogot és saját magukat is elhelyezniük.

Dr. Szalayné dr. Sándor Erzsébet

egyetemi docens

Pécsi Tudományegyetem

Állam- és Jogtudományi Kar

Jegyzetek

  1 Részleteket ld. http://european-convention.eu.int

 2 A közösségi jog közismerten az Európai Unió „első pillére”, a főként gazdasági integrációt megvalósító három nemzetközi szervezet, az Európai (1993. november 1-jéig Gazdasági) Közösség, az Európai Atomenergia Közösség valamint az Európai Szén- és Acélközösség (50 éves fennállás után megszűnt 2002. július 23-án) működése során létrejött szupranacionális természetű jog megjelölése. Az uniós jogot pedig az 1993. november 1. óta létező Európai Unió „második és harmadik pillére”, vagy­is a kül- és biztonságpolitikai, valamint a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés során létrehozott, zömében nemzetközi jogi természetű normák összessége alkotja. A közösségi jogot és az uniós jogot összefoglalóan a szakmai köznyelv szűkebb értelemben vett Európajognak nevezi. Ld. sokak mellett pl. Streinz, R., Europarecht, 5. kiadás, C. F. Müller, Heidelberg 2001, 1. o., 44. o., a német nyelvű szak­­irodalom ezt a terminológiát alkalmazza.

 3 Így vélte már jóval korábban pl. Verdross A. is, Die Verfassung der Völkergemeinschaft c. művében, Wien 1926, 93. o.

 4 Alapos indokolást tartalmaz erre vonatkozóan Peters A., Elemente einer Theorie der Verfassung Europas, Berlin 2001, pl. a 93. o. Egyetértően idézi Bieber R., Kompetenzen und Institutionen im Rahmen einer EU-Verfassung c., a Konvent munkájához való hozzájárulásként leadott kéziratában (2002. 06. 20), ld. http://europa.eu.int/futurum

 5 294/83 Les Verts [1986, 1339], aztán később is, pl. 1/91-es tanácsadó véleményében az Európai Gazdasági Térségről I [1991, I-6079].

6 Az Európai Tanács Laeken-i Nyilatkozata az Európai Unió jövőjéről (2001. december 15.), SN 273/01, III. rész, ld. http://european-convention.eu.int/doc_register

7 Ld. a Nizzai Szerződéshez csatolt 23. sz. Nyilatkozatot, Európai Közösség Hivatalos Lapja (továbbiakban: HL) 2001 C 80. Ld. továbbá a Laeken-i Nyilatkozat szövegét is.

8 Ezekről ld. részletesebben Komanovics A., Az Európai Alkotmány felé vezető úton, JURA 2002/1., 63–64. o.

 9 HL 2000 C 364

10 Ld. 7. sz. jegyzetet.

11 Európai Kovent WG II 16, CONV 354/02, http://register.
consilium.eu.int

12 Az idézett magyar szöveg az Igazságügyi Minisztérium által végzett nagyszabású fordítási program keretében elkészült alapító szerződésszövegből való, amely Magyarország csatlakozásakor feltehetően a hiteles szöveg lesz. Hozzáférhető: www.im.hu

13 Az első ügy, amelyben a Bíróság az alapjogokat a közösségi jog általános jogelveihez tartozónak nevezi a 29/69 Stauder-ügy [1969, 419] volt – konkrétan: a Bizottság érvelésével ellentétben a magánélet (névviselés) sérthetetlenségéhez való alapjogot a közösségi jog természetes részének tekinti. Hasonló következtetésre jut a 11/70 Internationale Handelsgesellschaft-ügyben [1970, 1125].

14 E nemzetközi szerződés teljes elnevezése: Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről. Aláírás: Róma, 1950. november 4., hatályba lépés: 1953. szeptember 3. Hiteles magyar szövegét ld. Magyar Közlöny, 1993/41. 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetve

15 Pl. C-309/96 Annibaldi-ügy [1997, I-7493]; C-185/95 Baustahl­gewerbe-ügy [1998, I-8417].

16 Pl. C-7/98 Krombach-ügy [2000, I-1935]

17 Az 5/88 Wachauf-ügy [1989, 2609], C-260/89 ERT-ügy [1991, I-2925], újabban a C-292/97 Karlsson-ügy [2000, I-2737]. A közösségi alapjogok tagállamokra való alkalmazásának kérdésében, az elhatárolási nehézségeket a Bíróság például a C-299/95 Kremzow-ügyben [1997, I-2629] vagy a C-309/96 Annibaldi-ügyben [1997, I-7493] próbálja tisztázni.

18 Erről részletesebben, illetve a Nizzai Szerződés szerinti változtatásokról is ld. Szalayné Sándor Erzsébet: Az Európai Unióról szóló Szerződés 7. cikke Nizza előtt és után – az Ausztriával szembeni szankciók háttere és következményei, In: Európai Jog, Budapest, 2001/3. 3–8. o.

19 Az Emberi Jogok Európai Egyezményének és az Alapjogi Chartának jelenlegi és lehetséges jövőbeli összekapcsolódásáról többek között jó értékelést ad Krüger, H. Ch./Polakiewicz, J., Vorschläge für ein kohärentes System des Menschenrechts­schutzes in Europa, In: Europäische Grundrechte Zeitschrift (továbbiakban EuGRZ) 2001, 92. és köv. o.

20 Az elemzések sora igen hosszú, pl: Vitzthum, W. G., Die Identität Europas, In: Europarecht 2002/1, 8. o.; Lenaerts, K., Funda­mental Rights in  the European Union, In: European Law Review 2000, 575. o.; De Búrca, G., The drafting of the European Union Charter of fundamental rights, European Law Review 2001, 126. o.; stb.

21 Hasonló szellemben fogalmaz Calliess, Ch., Die Charta der Grundrechte der Europäischen Union – Fragen der Konzeption, Kompetenz und Verbindlichkeit, In: Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht (továbbiakban: EuZW) 2001, 261–262. o.; ugyanígy Weber, A., Die Europäische Grundrechtscharta – auf dem Weg zu einer europäischen Verfassung, In: Neue Juristische Wochenschrift (továbbiakban: NJW) 2000, 537. o.

22 Részletesebben ld. Lenaerts, K/ de Smijter, E., A „Bill of Rights” for the European Union, In: Common Market Law Review (továbbiakban: CMLR) 2001, 273. és köv. o.

23 A Charta tartalmát jelen tanulmány következő pontja mutatja be.

24 Részben a Charta hatására 2001-ben elindult egy folyamat, amelynek az alapját képezi az Európai Bizottság 2001. július 25-én kiadott Fehérkönyve az Európai Kormányzásról. COM (2001) 428 final. Ld. http://europa.eu.int/comm/governance

25 A Parlament, a Tanács és a Bizottság 1977. április 5-i közös nyilatkozata az alapjogokról. HL 1977 C 103.

26 4/79 Hauer-ügy [1979, 3727]; 222/84 Johnston-ügy [1986, 1651]

27 Széles körű kötelező erőt tulajdonít a nyilatkozatoknak pl. Lenaerts, K./de Smijter, A Bill of Rights” for the European Union, In: CMLR 2001, 274. o., vagy pl. Callies, Ch., Die Charta der Grundrechte der Europäischen Union, In: EuZW 2001, 267. o.; viszont tagadja a kötőerő létét például de Witte, B., The Legal Status of the Charter: Vital Question or Non-issue? In: Maastricht Journal of European and Comparative Law (továbbiakban: MJ) 2001, 81. és köv. o.

28 Az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (Római Szerződés) harmadik részének I. és III. pontjai értelmében.

29 A 6. Jegyzőkönyv 1983. április 28-án kelt, hiteles magyar szövegét ld. Magyar Közlöny, 1993/41. sz.

30 A 49. és 50. cikkek gyakorlatilag a nullum crimen sine lege, a nulla poena sine lege és a res iudicata eseteit fogalmazzzák meg.

31 Ld. hasonlóan erről, illetve a Chartáról általában: Jeney, Sonnevend, Kardos: Az Európai Unió alapvető jogok chartája, in: Kende/Szűcs: Európai közjog és politika, 2002, 600. és köv. o.

32 Ld. Philippe Léger főügyésznek a C-353/99 Hautala-ügyhöz [2001, I-9565] fűzött záróindítványát.

33 C-340/99 TNT Traco-ügy [2001, I-4109]

34 C-173/99 BECTU-ügy [2001, I-4881]

35 C-122 , 125/99 Németország és Svédország v. Tanács-ügy [2001, I-4319]; C-20, 64/00 Booker & Hydro-ügy [2002, 00000], ld. http://www.curia.eu.int

36 C-49/00 Bizottság v. Olaszország-ügy [2001, I-8575)]; C-131/00 Nilsson-ügy [2001, I-10165]; C-459/99 MRAX-ügy [2002, I-00000] az ítélet megszületett: 2002. 07. 25.;

37 C-377/98 Hollandia v. Parlament és Tanács-ügy [2001, I-7079]; C-270/99 Z v. Parlament-ügy [2001, I-9197]; C-50/00 P Union de Pequeños Agricultores-ügy [2002, 00000], ítélet megszületett 2002.07.25., melynek tárgya a T-173/98-as elsőfokú ítélet [1999, II-3357] hatályon kívül helyezése. Az ítélet és a főügyészi záróindítvány értékelését ld. pl. EuGRZ 2002, 420, 434. o.

38 C-413/99 Baumbast-ügy [2002, 00000]; C-313/99 Mulligan-ügy, ítélet megszületett: 2002. 06. 20.

39 Ld. mint fent 27. lábjegyzet, valamint C-309/99 Wouters-ügy, ítélet megszületett: 2002. 02. 19.

40 C-340/99 TNT-Traco [2001, I-4109], 94.pont

41 C-208/00 Überseering-ügy [2001,I-00000], ítélet: 2001. 12. 04., 59. pont

42 C-50/00 P Union de Pequeños Agricultores-ügy [2002, I-00000], 38.pont

43 C-353/99 Hautala-ügy [2001, I-9565], 50. pont

44 C-122 , 125/99 Németország és Svédország v. Tanács-ügy [2001, I-4319], 97. pont

45 C-377/98 Hollandia v. Parlament és Tanács [2001, I-7079], 197. pont

46 Ld. fent 42. jegyzet., 74. pont

47 Ld. fent 33. jegyzet. 28. pont

48 T-112/98 Mannesmannröhren-Werke/ Bizottság [2002, II-00000], ld. http://www.curia.eu.int

49 A 2002. január 30-i ítélet a T-54/99 max mobil-ügyben [2002,II- 00000]; és a 2002. május 3-i ítélet a T-177/01 Jégo-Quéré-ügyben [2002, II- 00000], a Bizottság 2002. július 17-én fellebbezést nyújtott be az ítélet ellen (C-263/02 P).

50 C-248/01 Hermann Pfanner-ügy, az előzetes döntés iránti kérelmet közli a HL 2001 C 289.

51 A Bizottság elnökének, Romano Prodinak és Antonio Vitorino biztosnak 2001. március 13-i közleménye. Európai Bizottság, SEC (2001) 380/3.

52 Erről ld. Alber, S., Die Selbstbindung der europäischen Organe an die EU-Charta der Grundrechte, In: EuGRZ 2001, 353. o.

53 Ez itt közölt megállapítások alapja legfőképpen három releváns dokumentum: a Konvent alapjogi munkacsoportjának zárójelentése, CONV 354/02 (2002. 10. 22.), a Konvent alkotmányszerződés-tervezete, CONV 369/02 (2002. 10. 28.) valamint a Bizottság megrendelésére készült megvalósíthatósági tanulmány. E dokumentumok mindegyike a Konvent honlapjáról letölthető. http://european-convention.eu.int

54 Ld. Szalayné S. E.: Az Európai Közösség csatlakozásának kérdése az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez – néhány gondolat a közösségi jog és az alapjogok viszonyáról az Európai Közösségek Bíróságának 2/94-es véleménye kapcsán, In: Acta Humana, Budapest 1998/32, 20–31. o.

[/hidepost]