Publikáció: Magyar alkotmányosság a bűnügyi jogsegélyjog útvesztőiben

Dr. Karsai Krisztina*, Dr. Ligeti Katalin**: Magyar alkotmányosság a bűnügyi jogsegélyjog útvesztőiben

I. Bevezetés

A nemzetközi bűnügyi együttműködés joga (más szakkifejezéssel a nemzetközi bűnügyi jogsegély)3 jellemzően marginális érdeklődésre számíthat a büntetőjoggal foglalkozó szakemberek, tudományos kutatók -vagy akár a joghallgatók – részéről, közigazgatási jellege, bonyolult nemzetközi szabályrendszere nem tette vonzóvá a szakma számára. Az uniós jogfejlődés s az azzal együtt járó új filozófiájú jogintézmények azonban változtattak ezen a helyzeten, s mondhatni, szükségképpen az érdeklődés (egyik) középpontjává vált az európai bűnügyi együttműködés szabályrendszere, működése. Ettől azonban a joganyag még komplexebbé vált, hiszen a hagyományos bűnügyi jogsegély rendszerében működő nemzetközi egyezmények és viszonossági gyakorlatok szövetét az Európai Unióban – eltérő jogi jellemzőkkel – harmadik pilléres jogforrások (illetve a schengeni joganyag) is átszövik. Így a felmerülő jogi problémák is bonyolultak, sokszor nemzetközi jogi, európai jogi és büntetőjogi kérdéseket egyaránt tartalmaznak, amelyek labirintusában a kiutat, s megoldást keresve könnyen eltévedhet még a legfelkészültebb jogász is. Mint ahogy ez meg is történt hazánkban. Először akkor, amikor a 2007. december 17-én a magyar Országgyűlés elfogadta a 2007. évi CLXVII. törvényt az Alkotmány 57. cikk (4) bekezdésének (a törvényesség elve) módosításáról. Másodszor pedig 2008. március 11-én, amikor az Alkotmánybíróság meghozta a 733/A/2007. számú határozatát.4

[hidepost=0]

Elismerjük, hogy manapság az egyik legnehezebben érthető jogterületté kezd válni a nemzetközi bűnügyi együttműködés joga, s azt is, hogy bizonyos kérdésekben vagy bizonyos szabályokkal kapcsolatban lehetnek eltérő, egymásnak akár ellentmondó értelmezések. Azt azonban nem tudjuk elfogadni, hogy ilyen jelentős kérdésekben (alkotmánymódosítás, törvényesség elvének értelmezése, uniós kötelezettségek terjedelme) szövegértési hiányosság, logikai következetlenség vagy épp a kérdéses jogterület nem kellő ismerete eredményezzen igen kifogásolható normaszöveget, illetve jogi aktust (alkotmányellenesség kimondását). Emiatt ebben a tanulmányban az a célunk, hogy kimutassuk e megengedhetetlen diszfunkciókat s állást foglaljunk a kérdéses jogi problémák – általunk helyesnek vélt megoldása tárgyában. Ennek érdekében először ismertetjük a cikk apropójául szolgáló alkotmánybírósági döntést és alkotmánymódosítást, valamint a bennük foglalt jogi problémát. Ezt követően megvizsgáljuk a nemzetközi bűnügyi jogsegély keretében lefolytatott eljárás jogági természetét és ennek keretében tárgyaljuk a nemzetközi bűnügyi jogsegélyjog és a hazai büntetőeljárás viszonyát. Ezt folytatjuk a kettős inkrimináció követelményének elemzésével, különösen az Alkotmánybíróság által felállított mérce tükrében. Végül a kölcsönös elismerés elvének a társult államok viszonyában történő alkalmazására térünk rá. A cikket az alkotmánybírósági határozat lehetséges következményeinek felvázolásával zárjuk.

II. Az AB 733/A/2007. számú határozata és a 2007. évi CLXVII. törvény

Az Országgyűlés 2007. június 11-én törvényt fogadott el az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás [a továbbiakban: EUIN-Megállapodás] kihirdetéséről. A törvény az európai elfogatóparancs alkalmazását kívánta lehetővé tenni a Harmadik Pillér két társult állama, Izland és Norvégia vonatkozásában, lényegében a 2003. évi CXXX. törvényben (Eubemt.) foglalt feltételek mellett. Azaz az EUIN-Megállapodást kihirdető törvény alapján az európai elfogatóparancs alkalmazásának feltételei megegyeztek volna az uniós tagállamok és a két nem uniós tagállam viszonylatában. Ezzel kapcsolatban a köztársasági elnök alkotmányossági problémát látott, mert véleménye szerint az EUIN-Megállapodás 3. cikkének (2) és (3) bekezdése sérti az Alkotmányt. Ezért a köztársasági elnök 2007. június 27-én indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. A köztársasági elnök véleménye szerint alkotmányellenes

– az EUIN-Megállapodás 3. cikkének (2) bekezdése, mert nem követeli meg, hogy az elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény a kibocsátó állam joga és a végrehajtó állam joga szerint azonos tényállási elemekkel minősüljön bűncselekménynek,

– az EUIN-Megállapodás 3. cikkének (3) bekezdése, mert bizonyos – mindenekelőtt a terrorizmushoz és a szervezett bűnözéshez kapcsolódó – bűncselekmények esetén kizárja a kettős büntethetőség követelményének alkalmazását,

– az EUIN-Megállapodás 3. cikkének (4) bekezdése, mert abban Magyarország azt vállalja, hogy bizonyos feltételek mellett nem alkalmazza a kettős büntethetőség követelményét az átadási eljárás során. Az EUIN-Megállapodás fent említett rendelkezései a köztársasági elnök szerint az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elvét sértik. Véleménye szerint: “Az Alkotmány 57. § (4) bekezdésével ellentétes (.) az olyan jogszabály, mely úgy hatalmaz fel magyar hatóságokat a büntetőjogi felelősségre vonásra irányuló cselekmény elvégzésére, hogy az ennek alapjául szolgáló cselekmény az elkövetés időpontjában a magyar jog szerint nem bűncselekmény, illetve nem valósítja meg valamennyi releváns büntetőjogi tényállási elemet”.

Az Alkotmánybíróság helyt adott a köztársasági elnök indítványának és az EUIN Megállapodás 3. cikk (2)-(4) bekezdéseit alkotmányellenesnek találta. Az Alkotmánybíróság érvelése szerint:

– az Alkotmány 57. § (4) bekezdése a bűnössé nyilvánítást és a büntetéssel sújtást5 érdemben befolyásoló valamennyi büntető jogszabályra vonatkozik, és ezáltal akadályoz minden olyan magyar közhatalmi cselekvést [kiemelés a szerzőktől], amely a magyar Alkotmány hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségre vonására irányul anélkül, hogy a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény a magyar jog szerint bűncselekmény lenne.6

– tekintettel arra, hogy az Országgyűlés a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának lehetővé tétele érdekében a 2007. évi CLXVII. törvénnyel módosította az Alkotmány 57. § (4) bekezdését7, maga a jogalkotó is elismerte, hogy a kölcsönös elismerés elvének alkalmazása nem uniós tagállamok esetében nem egyeztethető össze az Alkotmány hatályos rendelkezéseivel. Leegyszerűsítve a köztársasági elnök indítványában,

valamint az annak helyt adó alkotmánybírósági határozatban foglaltakat, a jogi probléma akörül alakult ki, hogy vajon az Alkotmány 57. § (4) bekezdésében foglalt nullum crimen sine lege elve érvényesül-e a bűnügyi jogsegélyjogban. Ennek eldöntése pedig attól függ, hogy a nemzetközi bűnügyi jogsegély keretében végzett eljárás a megkeresett állam saját büntetőeljárási cselekményének minősül-e, hiszen ha igen, akkor nyilvánvaló, hogy hazai büntetőeljárás csak akkor indítható, ha az alapul fekvő cselekmény a magyar jog szerint (is) bűncselekmény. Ha azonban a jogsegély-eljárás keretében lefolytatott eljárás nem minősül a megkereső állam saját büntetőeljárásának, akkor értelemszerűen nem vonatkozik rá a törvényesség elve. Az Alkotmánybíróság határozata nemcsak, hogy az előbbi álláspontot fogadta el, hanem kifejezetten azért nyilvánította alkotmányellenesnek az EUIN-Megállapodás 3. cikk (2) bekezdését, mert az nem követeli meg a hazai és a megkereső állam joga szerinti tényállás teljes azonosságát. Ez kérdésként viszont felveti, hogy tulajdonképpen milyen mércét állított fel az Alkotmánybíróság és hogy vajon az 1996. évi XXXVIII. törvény (Nbjt.), valamint a 2003. évi CXXX. törvény megfelel-e az Alkotmánybíróság mércéjének.

Az Alkotmánybíróság egyúttal utalt arra, hogyha az Alkotmánynak már hatályba lépett volna a 2007. évi CLXVII. törvénnyel módosított 57. § (4) bekezdése, akkor nem merült volna fel alkotmányossági probléma. Az alkotmánymódosítás miniszteri indokolása szerint a módosítást az tette szükségessé, hogy a Magyar Köztársaság együtt tudjon működni a kölcsönös elismerés elve alapján a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő más államok bíróságaival és hatóságaival. Az alkotmányozó tehát abból indult ki, hogy a kölcsönös elismerés elvének alkalmazása különösen az a lehetőség, amely kettős inkrimináció hiányában is előírja más uniós, vagy társult állam büntető igazságügyi hatósága által hozott határozat kölcsönös elismerését – érinti a törvényesség elvét.8 Sőt, a kölcsönös elismerés adott esetben kifejezetten sértheti a nullum crimen sine lege elvet. Az alábbiakban ezeket az érveket részletesen megvizsgáljuk.

III. A nemzetközi bűnügyi jogsegély jogi természete

Mint az Alkotmánybíróság 733/A/2007. sz. határozata is mutatja, a nemzetközi bűnügyi jogsegély jogi természete és jogági besorolása nem csupán elméleti jelentőségű kérdés. A jogági besorolástól függ ugyanis, hogy milyen alkotmányos és egyéb garanciák vonatkoznak a jogsegély keretében folytatott eljárásokra. Ezzel kapcsolatban érdemes kiemelni, hogy az Alkotmánybíróság az említett határozatában nem tért ki a nemzetközi bűnügyi jogsegélyjog jogi természetére. Egyszerűen evidenciaként kezelte annak büntetőjogi jellegét.

A bűnügyi jogsegély joga sajátos jogterület; tartalma és jellege jellemzően a büntető eljárási szabályokhoz teszi hasonlatossá, mintsem az anyagi jogi szabályokhoz. Történetileg a nemzetközi bűnügyi jogsegély természetével kapcsolatos felfogások először a 19. században a kiadatás jogági besorolásával kapcsolatban ütköztek.9 Az ún. Rechtspflege-nézet szerint, amelyet német és francia jogterületen von Lammasch képviselt -, a bűnügyi jogsegély teljesítése a büntetőhatalom, azaz a “droit de punir” gyakorlása, és mint ilyen a megkeresett állam büntetőeljárási cselekményének tekintendő.10 Ezzel szemben már a 19. században a Rechtshilfe-nézet a nemzetközi bűnügyi jogsegély államközi jellegét hangsúlyozta és rámutatott, hogy a bűnügyi jogsegély tulajdonképpen a külföldi állam büntető igényének az érvényesítését segíti elő és ebben az értelemben nem minősül a saját büntetőhatalom gyakorlásának. A Rechts-hilfe-nézet tehát megkülönböztette az állam saját büntetőhatalmának gyakorlását és a más államnak nyújtott bűnügyi jogsegélyt; és a jogsegély teljesítése során végzett cselekményekre nem a szélesebb értelemben vett büntetőjogot, hanem a külkapcsolatok jogát tekintette irányadónak.

Ma már a Rechtspflege-nézet és a Rechtshilfe-nézet közötti vitának csak jogtörténeti jelentősége van. Helyette a modern jogok inkább a két-, illetve háromdimenziós jogsegély jogi modell között különböztetnek. Szemben a Rechtshilfe-nézet klasszikus felfogásával, ami a jogsegélyt két állam közötti viszonyként értelmezte (kétdimenziós modell), s amelyben a jogsegély által érintett személy semmilyen szerephez sem jutott, ma már általánosan elfogadott, hogy a jogsegély eljárásokban a megkereső és a megkeresett állam jogának figyelembevétele mellett a jogsegély által érintett személy jogaira is ügyelni kell (háromdimenziós modell).11 Tulajdonképpen a háromdimenziós modell a Rechtshilfe-nézet továbbfejlesztett változata, amely tekintettel van az emberi jogoknak a második világháborút követő európai fejlődésére.

E modern háromdimenziós modell értelmében a nemzetközi bűnügyi jogsegély12 keretében lefolytatott eljárások közigazgatási jellegű eljárások, ezekben nem az érintett személy büntetőjogi felelősségéről, illetve a vele szemben alkalmazható büntetésekről születik döntés, hanem arról, hogy a másik állam által előterjesztett jogsegély megkeresés teljesíthető-e, annak feltételei fennállnak-e. Így különösen a kiadatás (vagy átadás) teljesítése közigazgatási döntésnek tekinthető13, nem pedig olyan aktusnak, amelyben a végrehajtó állam büntető hatalma megtestesül. Még akkor sem, ha az uniós jogsegély körében egyre inkább előtérbe kerül az ún. közvetlen megkeresés elve, azaz, amikor igazságügyi hatóságok egymás közötti megkeresése és az igazságügyi hatóság által meghozott döntés képezi a jogsegély teljesítésének alapját. Ilyenkor ugyanis az igazságügyi hatóság továbbra sem a büntetőjogi felelősségről és a büntetésről dönt.

Ugyanakkor nem tagadható, hogy a jogsegélyjog nem egyszerűen csak közigazgatási jog, hanem kapcsolatot mutat a nemzetközi joggal, a büntetőjoggal és az alkotmányjoggal is. E kapcsolatok a jogsegélyjog komplex jellegéből következően a jogsegély keretében lefolytatott eljárás szakaszaiban eltérően érvényesülnek. Az alábbiakban a következő szakaszokat érdemes elkülöníteni:

– 1. a jogsegély megkeresés továbbítása (Übermitt-lungsverfahen),

– 2. a jogsegély megkeresés jogszerűségének vizsgálata (Zulässigkeitsverfahren),

3.a jogsegély teljesítésének engedélyezése (Bewilligungsverfahren),

– 4. a jogsegély teljesítése, azaz a jogsegély eljárás keretében a megkeresett állam hatóságai által foganatosított cselekmények (Vollzugsverfahren).

A legkevesebb vita a jogsegély-eljárás első szakaszát illetően merülhet fel. A jogsegély megkeresések továbbítása egyértelműen a nemzetközi jog, ezen belül is a külkapcsolatok jogához tartozik. Ezt a hazai szakirodalomban diplomáciai útnak is hívjuk.14 Azaz a jogsegély-megkereséseket hagyományosan a megkereső ország igazságügy-, vagy külügyminisztériuma továbbítja a megkeresett ország igazságügy-, vagy külügyminisztériumába. Ennek megfelelően modern terminológiával élve a jogsegély-eljárás ezen első szakasza a kétdimenziós modell alapján is értelmezhető, hiszen itt valóban államok közötti viszonyról van csupán szó.

A jogsegély-eljárás második és harmadik szakasza is egyértelmű; a jogsegély megkeresés jogi feltételeinek vizsgálata, valamint a jogsegély teljesítéséről való döntés egyértelműen igazgatási eljárás keretében történik. Egyedül a negyedik szakasz bizonyul problémásnak, hiszen a jogsegély teljesítése, azaz például a kiadni, vagy átadni kért személy letartóztatása és őrizetbe vétele, tárgyak felkutatása, vagyon zárolása, tanúk meghallgatása stb. a megkeresett állam eljárási cselekményeinek tekintendők és vonatkoznak rájuk a megkeresett államban érvényesülő eljárási és egyéb garanciák. A problémát az képezi, hogy noha a jogsegély teljesítése a külföldi államnak nyújtott segítség, a jogsegély keretében teljesített cselekmények egyértelműen hasonlítanak a büntetőeljárási cselekményekhez. Fontos ennek a terminológiai különbségnek a hangsúlyozása, nem büntetőeljárási cselekményekről, hanem a büntetőeljáráshoz hasonló eljárási cselekményekről van szó; német terminológiával strafprozessähnliche Verfahrensregeln. Ennek megfelelően a jogsegély teljesítése során lefolytatott eljárás a büntetőeljáráshoz hasonló eljárás, de nem büntetőeljárás. Ennek a sajátos jellegnek a kifejezésére a 20. század első felében Európában a jogsegély-eljárásnak alapvetően három formája jött létre: a tiszta közigazgatási, a bírói és a vegyes rendszer. Az elsőben a jogsegély-eljárás egészen a közigazgatási hatóságok előtt folyik, a tiszta bírói rendszerben pedig az eljárás kizárólag a bíróságok hatáskörébe tartozik. A tiszta közigazgatási rendszer Franciaországból indult ki és ott is csak 1875-ig volt hatályban.15 A tiszta bírói eljárás rendszere pedig azért nem vált be, mert a kiadatásnál oly kérdések is felmerülnek, amelyek célszerűségi, büntetőpolitikai és általános külpolitikai kérdésekkel függnek össze. A vegyes rendszerben a jogsegély-eljárás túlnyomó része bírósági kontradiktórius eljárásra tartozik, de a jogsegély engedélyezésének és megtagadásának kérdésében a határozathozatal joga az igazgatási hatóságot, rendszerint az igazságügy-minisztert illeti, aki a bíróság határozatához annyiban van kötve, hogy a bíróságnak a jogsegélyt megtagadó határozata ellenére nem teljesítheti a megkeresést. Európában a második világháborút követően ez a vegyes rendszer vált általánossá.

A vegyes rendszerben a bírósági kontradiktórius szakasz inkább a büntetőeljáráshoz hasonlít, amit jelez egyrészt a büntetőbíróság illetékessége, másrészt a büntetőeljárási szabályokra, mint háttérjogszabályra történő utalás. Ezzel szemben a jogsegély teljesítéséről, vagy megtagadásáról szóló döntés tisztán közigazgatási döntés, amelyben a külpolitikai célszerűség dominál. A jogsegély keretében lefolytatott eljárásnak a fent ismertetett második, harmadik és negyedik szakaszára a megkeresett állam belső joga irányadó, míg az első szakaszra egyértelműen a nemzetközi jog szabályai vonatkoznak. Megemlítendő, hogy már a második szakaszban, azaz a jogsegély-kérelem jogszerűségéről (megengedhetőségéről) való döntés során is szerephez jut a nemzetközi jog. Ugyanis, amennyiben a jogsegély megkeresés teljesítésének nemzetközi jogi akadálya van, akkor azt az eljárásnak már ebben a szakaszában vizsgálni kell.16 Ezért a vegyes rendszer két szempontból is vegyes, egyrészt vonatkozik rá a belső jog és a nemzetközi jog, másrészt a belső jogon belül is vonatkoznak rá egyes büntetőeljárási rendelkezések és a belső igazgatási jog is.

A büntetőeljárási joghoz való hasonlóságot mutatja többek között például az érintett személy meghallgatásának a kötelezettsége, az őt megillető hallgatás joga, valamint a védelemhez való jog, sőt, adott esetben a kirendelt védő lehetősége. Az alkotmányos garanciák közül pedig megilleti a jogsegélyeljárás keretében fog-vatartott személyt is ügyének mihamarabbi elbírálásához és a minél rövidebb fogvatartáshoz való jog. Jelentős különbség azonban a jogsegély keretében lefolytatott eljárás és a büntetőeljárás között, hogy a jogsegély keretében lefolytatott eljárás során nem vizsgálják az érintett személy bűnösségét, illetve tágabban nem vizsgálják a büntetőjogi felelősséget egyáltalán, ezért a terheltet megillető ezzel kapcsolatos eljárási garanciák (így elsősorban az ártatlanság vélelme, illetve az indítványtétel joga a bizonyítás keretében) a jogsegélyeljárás keretében nem érvényesülnek.

Magyarországon eredetileg a Btk. és Be. tartalmazta a nemzetközi bűnügyi jogsegélyre vonatkozó szabályokat, azonban a joganyag jelentős fejlődése következtében szükségessé vált hazánkban az 1996. évi XXXVIII. törvény megalkotása, amely a nemzetközi bűnügyi jogsegély kérésének és teljesítésének részletes szabályait tartalmazza. Ezzel párhuzamosan azonban a bűnügyi együttműködés egyes jogintézményeinek alkalmazását nemzetközi szerződések szabályozzák, amit a törvény is elismer, s kimondja, hogy a törvényt akkor kell alkalmazni, ha nemzetközi szerződés eltérően nem rendelkezik (3. §). A törvény 10. §-a pedig háttérjogszabályként megjelöli a Btk.-t és a Be.-t, amelyeket a törvény eltérő rendelkezéseinek hiányában a nemzetközi bűnügyi jogsegélyforgalomban megfelelően alkalmazni lehet (kell).17 Bár a törvény átfogóan szabályozza a bűnügyi jogsegély jogintézményeit, a külföldi ítélet érvényét szabályozó rendelkezések továbbra is a Btk., illetve a Be. normaszövegében maradtak, aminek orvoslására és részletesebb újraszabályozására a közelmúltban került sor, 2007 óta18 a külföldi ítélet érvényét, ennek elismerésének szabályait – helyeselhetően – egyaránt a Nbjt. tartalmazza (IV. Fejezet).

Az Európai Unióhoz történő csatlakozással – mivel e jogterület szabályozása az uniós befolyás révén jelentős mértékben eltér a harmadik, nem uniós államokkal való együttműködéstől – fontossá vált az uniós tagállamokkal történő bűnügyi együttműködés szabályrendszerének önálló törvényben való rögzítése. Az Eubemt. tehát a “hagyományos” bűnügyi jogsegélyjoghoz képest speciális, csakis Magyarország és más uniós tagállam közötti viszonylatban alkalmazandó. A törvényben foglalt rendelkezések, amennyiben nemzetközi szerződésen alapuló együttműködési formára vonatkoznak, csak akkor alkalmazhatók, ha az adott szerződés a másik tagállamot is kötelezi (1. §). Ez a rendelkezés arra a speciális uniós joghelyzetre van figyelemmel, hogy bizonyos – tipikusan a Harmadik Pillér keretében kötött – nemzetközi egyezmények már akkor hatályba léphetnek, ha azokat csak a tagállamok fele ratifikálta19, értelemszerűen csak az egymás közötti viszonylatukban. A kerethatározatok által szabályozott együttműködési formák vonatkozásában – azok jogi természetéből fakadóan – ilyen korlátozás nincs. Az Eubemt. eltérő rendelkezésének hiányában az Nbjt.-t, a Be.-t és a Btk.-t megfelelően alkalmazni kell az uniós tagállamok egymás közötti bűnügyi együttműködésében is (2. §).

Összefoglalva ezért elmondható, hogy a bűnügyi együttműködés eljárásai nem tekinthetők tartalmi értelemben büntetőeljárásnak, mivel nem az érintett személy büntetőjogi felelősségének megállapítását s büntetőjogi szankció kiszabását szolgálják.20 Önmagában az a tény, hogy az Nbjt. háttérjoganyagául a büntetőeljárási törvény szolgál, még nem teszi például a kiadatási eljárást vagy akár az átadási eljárást tartalmi értelemben is büntetőeljárássá, hiszen ezen utóbbi eljárásokban az érintettet – ahogy arra fentebb történt utalás – csak korlátozottan illetik meg a büntetőeljárási alapjogok.

Mindezek miatt nem elfogadható, hogy az Alkotmánybíróság evidenciaként kezeli, hogy itt lényegében olyan büntetőeljárásokról van szó, amelyekben az anyagi jogi törvényesség elve érvényesül, tudniillik, hogy a bűnösség megállapítása, illetve büntetéssel sújtás történik. Ahogy a korábbiakban ez kifejtésre került, a törvényesség elve nem vetíthető ki az államok közötti bűnügyi együttműködési eljárásokra, s ezen az sem segít, ha a határozat olyan megfogalmazást igyekszik adni, amely elegánsan elmossa a határokat, s emiatt ellenkező értelmezést sugall.21

IV. A kettős inkrimináció követelménye és az Alkotmánybíróság által felállított mérce

Ahogy a cikk második pontjában már kifejtettük, az Alkotmánybíróság kifejezetten azzal az indokkal nyilvánította alkotmányellenesnek az EUIN-Megállapodás 3. cikk (2) bekezdését, mert az nem követeli meg a hazai és a megkereső állam joga szerinti tényállás teljes azonosságát. Ez a megállapítás véleményünk szerint a törvényesség elvének a bűnügyi jogsegélyjogra történt téves alkalmazásából kiindulva a hatályos rendelkezésektől eltérően értelmezi a kettős inkrimináció elvét és felveti a nemzetközi jogsegélyre irányadó hatályos rendelkezések, így elsősorban az Nbjt. alkotmányosságának a kérdését is.

A kettős inkrimináció a nemzetközi bűnügyi jogsegély legfontosabb általános pozitív feltétele. A kettős inkrimináció azt követeli meg, hogy a megkeresés alapjául szolgáló cselekmény, mind a megkereső, mind a megkeresett állam joga szerint büntetendő cselekmény legyen.22 A kettős inkriminációt, mint feltételt lehet a hasonlósággal, és lehet a különbözőséggel is magyarázni. Az egymáshoz közel eső régiókban a közös történelmi hagyományok közös büntetőpolitikai szemléletet alakíthatnak ki, ezért a kettős inkrimináció felfogható úgy is, mint ennek a közös hagyománynak a kifejezése. A távol eső kultúrák esetében ez a feltétel viszont azzal magyarázható, hogy az államok csak akkor működnek együtt a bűnüldözésben, ha megtalálható a közös büntetőpolitikai szemlélet.

A kettős inkrimináció pontos tartalmát illetően a különböző nemzetközi egyezmények eltérő rendelkezéseket tartalmaznak. A jogalkalmazás során a konkrét és az absztrakt kategória megkülönböztetésének van elsősorban jelentősége. Az absztrakt kettős inkrimináció a büntetendőséget jelenti, tehát azt, hogy az adott cselekmény mindkét államban büntetendő, függetlenül attól, hogy az elkövető büntethető-e. Az absztrakt kettős inkrimináció vizsgálatánál csak a tényállásszerűség összehasonlítására kerül sor, de mindazok a büntethetőségi akadályok, amelyek a cselekmény konkrét megbüntetése szempontjából jelentősek, figyelmen kívül maradnak. A konkrét kettős inkrimináció ezzel szemben azt jelenti, hogy az elkövető az adott cselekmény miatt büntethető. A kettős inkrimináció konkrét értelmében tehát a büntethetőséget kizáró körülményekre (jogos védelem, kényszer, elöljáró parancsa stb.) is kiterjed, de már eltérőek a vélemények abban a tekintetben, hogy a magánindítványt is magában foglalja-e.23 A fentiekből következik, hogy az elkövető számára a konkrét kettős inkrimináció alkalmazása kedvezőbb, mert megengedi a büntethetőségi akadályok figyelembevételét, amelyek adott esetben a büntetőeljárás akadályát képezhetik.

A kettős inkrimináció alkalmazásával kapcsolatban általánosan elismert, hogy sem az absztrakt, sem a konkrét kettős inkrimináció nem követeli meg a normák azonosságát, tehát ez a feltétel akkor is megállapítható, ha a jogi minősítésben a két állam joga eltérést mutat.24 Hazánkban az Nbjt. a bűnügyi jogsegély teljesítésének általános feltételeként határozza meg a kettős inkriminációt. A kettős inkrimináció azt kívánja meg, hogy a cselekmény, amely miatt kérik, vagy nyújtják a jogsegélyt, mindkét állam törvényei szerint büntetendő legyen [5. § (1) bekezdés a) pont]. Az Nbjt. fogalmazásából egyértelmű, hogy a magyar jog az absztrakt kettős inkriminációt alkalmazza, azaz kettős büntetendőséget követel meg. Utóbbi adott, ha a megkeresés alapjául szolgáló cselekmény mind a megkereső, mind a megkeresett állam büntetőjoga szerint büntetendő, függetlenül az elkövető büntethetőségétől. A kettős büntetendőség vizsgálatánál ezért a büntethetőség akadályait nem kell vizsgálni sem a magyar, sem a külföldi büntetőjog szerint. A kettős büntetendőség vizsgálata nem

jelenti a teljes tényállás azonosságát, azaz nem szükséges, hogy minden tényállási elem megegyezzen a hazai és a külföldi jogban. A kettős büntetendőség akkor is fennáll, ha adott magatartást mind a külföldi, mind a hazai jog, a jogi minősítéstől függetlenül büntetni rendeli.

Az Alkotmánybíróság érveléséből azonban egyértelmű, hogy az Alkotmánybíróság a hazai és a megkereső állam joga szerinti tényállás teljes azonosságát követeli meg, ami a gyakorlatban a jelenleg alkalmazott absztrakt kettős inkrimináció helyett a konkrét kettős inkrimináció vizsgálatát követeli meg. A hazai és a külföldi büntetőjog azonossága szinte sohasem fog teljesülni, hiszen még az uniós államok büntetőjoga között is óriásiak az eltérések, a nem uniós államok büntetőjogát nem is említve. Véleményünk szerint, ha az Alkotmánybíróság valóban teljes tényállásazonosságot kíván meg – márpedig a határozatból ez tűnik ki -, akkor módosítani kell az Nbjt. fent idézett, a kettős inkriminációra vonatkozó rendelkezését. Ez azonban azzal járhat, hogy a büntetőjogok nagymértékű különbözősége miatt a gyakorlatban lehetetlenné teszi majd hazánk részéről a nemzetközi együttműködést büntetőügyekben.

V. A kölcsönös elismerés elve a társult államok viszonyában

A) A kölcsönös elismerés elve

Az EUMSz25 67. cikke (Lisszaboni Szerződés 61. cikk) szerint az Unió egy, “a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget” alkot, amelyben a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul (EUMSZ 82. cikk, Lisszaboni Szerződés 69a. cikk). Ezzel a kölcsönös elismerés “funkcionális” elve alapszerződési rangra emelkedik, s a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével elsődleges integrációs eszközzé válik.

A kölcsönös elismerés elve a büntetőjogot és a büntetőeljárásokat illetően történetileg az államok közötti nemzetközi bűnügyi együttműködést szabályozó joganyagban jelent meg. Az elv abban a formájában fogalmazódott meg, hogy a kettős inkrimináció követelménye egyben a másik állam büntetendőségi értékítéletének el nem ismerését jelenti, azaz a kölcsönös elismerés tagadását. S ha a jogi szokások, illetve szabályok szintjén ennek felszámolása sokáig nem jelentkezett igényként, a jogtudomány érzékelte az elv esetleges érvényesülésének pozitívumait.26 Ezt követően is a kiadatási jog fejlődésében, illetve a bűnügyi jogsegély nemzetközi szabályozásában a kettős inkrimináció követelménye központi elem maradt. A kölcsönös elismerés elve ettől függetlenül egyébként nem foglal állást a büntetendőség vagy épp a büntetlenség kérdésében, az adott határozatok végrehajtása a tagállamok közötti bűnügyi együttműködés körébe tartozik, azaz ha az egyik tagállam lényegében fizikai okoknál fogva nem tud érvényt szerezni határozatának, ebben nyújt segítséget a másik tagállam anélkül, hogy formailag vagy érdemben a döntést felülbírál(hat)ná. A büntetőügyekben hozott határozatok vonatkozásában azonban a kölcsönös elismerés elvének olyan “mellékhatásai” lehetnek, amelyek akár az anyagi jogi szabályozásra is hathatnak, s ezért mindenképpen külön vizsgálatot igényelnek. Ezeket a “mellékhatásokat” azonban hiba lenne a törvényesség elve sérelmének tekinteni.

Az elv nem tekinthető szubsztanciálisnak, szerepe s jelentősége inkább funkcionális, illetve formai jellegű, amelynek alapjául – tartalmilag – a másik tagállam büntető igazságszolgáltatásába vetett bizalom szolgál. Ez lenne a már Franz von Liszt által is megfogalmazott kozmopolita igazságszolgáltatás, amelyben az államok attitűdjét “a te jogod az enyém is” alaphelyzet jellemezné.27 Ennek megfelelően a kölcsönös elismerés egyfajta jogalkalmazói metódus (értékelésmentes mód-szer28), amely nemzetközi (uniós) jelentőséggel bír, s aminek eredményeképpen az egyik tagállamban hozott ítélet vagy határozat a másik tagállamban ugyanolyan joghatásokkal rendelkezik, mint a kibocsátó államban.

B) Harmadik államok részvétele

Nem vitás, hogy az Európai Unió tagállamai olyan államoknak tekinthetők, amelyek a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségben közreműködnek, ez az Amszterdami Szerződés módosításai óta az EU Harmadik Pillérre vonatkozó rendelkezéseiből vezethető le, s ezt a Lisszaboni Szerződés is megerősíti. Jelen esetben ennél érdekesebb kérdés azonban az, hogy vajon azon európai államok (Izland, Norvégia, Svájc, Liechtenstein,29 illetve esetlegesen más, az Unióhoz csatlakozni kívánó, társult államok), amelyekkel az Európai Unió (vagy az Európai Közösség) egyébként a Harmadik Pillér szabályozási körébe tartozó kérdésekben együttműködési megállapodást kötött, beletartoznak-e ebbe a körbe. Az uniós jog szempontjából helyzetüket a kétoldalú szerződések konkrétan rendezik, így különösen azt is, hogy az uniós vívmányok közül melyeket, s milyen terjedelemben kell alkalmazni a velük való viszonyban, illetve együttműködésben.

A kölcsönös elismerés elve nem generális együttműködési módszerként jelentkezik a már megkötött megállapodásokban, hanem a bennük rejlő konkrét együttműködési formákhoz kötődően speciális – megállapodásonként különböző – jelentéssel. Így Izland és Norvégia vonatkozásában egyfelől megalapozott az európai ne bis in idem elvből (Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke) fakadó következmény, ami itt a res judicata másik tagállamban is érvényesülő kizáró hatását jelenti. Másfelől e két állam vonatkozásában a 2006-ban kötött megállapodás (az átadási eljárásban való együttműködésről) tartalmára tekintettel megjelenik a kölcsönös elismerés az európai elfogatóparancsra vonatkozóan, méghozzá úgy, hogy a katalógus-bűncselekményeket érintően a kettős inkriminációról való lemondás nem főszabály (szemben az uniós tagállamok egymás közötti viszonyával), hanem a tagállamok külön nyilatkozatától függő kivétel. Harmadrészt pedig megjelenik a kölcsönös elismerés a bűnügyi (eljárási) jogsegély körében, amire vonatkozó megállapodást 2003-ban kötötték, ahol a kettős büntetendőség – az uniós egyezmény értelmében – nem feltétel, s a megállapodás sem korlátozza ennek tartalmát, mivel nem enged fenntartást vagy külön nyilatkozatot.

Svájc, illetőleg Liechtenstein vonatkozásában, mivel azok eddig csak a schengeni vívmányokhoz társulnak (vagy fognak), kizárólag a fentiek szerinti első aspektus jöhet szóba, azaz a ne bis in idem érvényesítése. Látható tehát, hogy a kölcsönös elismerés elve harmadik államok viszonylatában rendkívül korlátozott, akár esetlegesnek is tekinthető, annak terjedelmét az alapul szolgáló megállapodás szabja meg. A jelenlegi viszonyok között nem érhető tetten olyan fejlődés, ami a Harmadik Pillér teljes szabályozási tárgykörére kiterjesztené az együttműködést. Ezen a helyzeten a Lisszaboni Szerződés sem fog változtatni, mivel, bár az Európai Unió tagállamai viszonylatában alapszerződési rangra emelkedik az “elv”, harmadik államok felé történő generális alkalmazásának nincs szerződési alapja.

C) Alkotmányi rendelkezés tartalmának vizsgálata

Ezen túlmenően azonban a magyar joghelyzetre is külön ki kell térnünk, ugyanis joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon akkor mely államok is tekinthetők a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő államoknak. A tagállamok értelemszerűen igen, de nem feltétlenül ilyen egyértelmű a válasz a harmadik országokkal kapcsolatosan. Mivel az uniós jogban nincs olyan norma, amely egy felsorolással megkönnyítené számunkra ezen államok körének meghatározását, legfeljebb a kérdéses megállapodások szövegének megvizsgálásával juthatunk közelebb a válaszhoz, azaz ahhoz, hogy Norvégia, Izland, Svájc, Liechtenstein a nevezett térség államának tekinthető-e.

Izland és Norvégia 1999. május 18-án kötött megállapodást az Európai Unió Tanácsával a schengeni vívmányok végrehajtására, alkalmazására és fejlesztésére irányuló társulásról30, azonban ez a dokumentum még nem ejt szót a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségéről, jóllehet az Amszterdami Szerződés módosításai ekkor már (1999. május 1-jén) hatályba léptek. Ezt azért kell megemlíteni, mert a jelen jogértelmezés szerint az Európai Unió keretébe beillesztett schengeni vívmányok részét képezik azon rendelkezéseknek, amelyek célja a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség megvalósítása. Az időben jóval később, 2004-ben a Svájci Államszövetséggel kötött hasonló tartalmú együttműködési megállapodás31 már kifejezetten tartalmazza a schengeni szabályok és a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség egymáshoz való viszonyát. Ebből príma facie az következik, hogy amennyiben más, nem tagállam ország részt vesz a schengeni együttműködésben, elvileg része a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségnek is, így a schengeni megállapodásokkal Izland, Norvégia és Svájc is e csoport tagja lenne. Ha azonban tovább vizsgáljuk a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó egyéb megállapodásokat, akkor ezen elsődleges megállapításunk relativizálódni látszik. A Harmadik Pillér szabályozási tárgykörében kerültek kibocsátásra jogi aktusok a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről32, illetve az átadási eljárásról33, amelyek a felhatalmazásul szolgáló alapszerződési (az Európai Unióról szóló Szerződés) rendelkezésből fakadóan mindenképpen építőkövei a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségnek. Sajátos módon azonban az ezekre vonatkozó, harmadik államokkal, így Izlanddal és Norvégiával kötött megállapodások34 nem tesznek említést ezen tárgykörök hovatartozásáról (szemben a schengeni vívmányokkal). Így a két említett ország bár együttműködik az átadási eljárásban, illetve a bűnügyi jogsegély-ben35 – a megállapodás alapján nem része a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségnek. Mindezekből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy harmadik államok – jelenleg csak a schengeni joganyag és az ahhoz való társulásról kötött megállapodás tárgykörén belül tartoznak a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségébe. Azaz a térség működtetésében csak meghatározott körben vesznek részt.

Ha ezt az alkotmánymódosítás szövegére vetítjük, egyfelől megállapíthatjuk, hogy Izland, Norvégia, Svájc csak annyiban tekinthető a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozatalában közreműködő államnak, amennyiben az együttműködés tárgya a schengeni megállapodásban rögzített bármilyen kérdés. A jelen viszonyok között a schengeni – alkalmazandó – joganyag nem tartalmaz a kettős inkriminációról való lemondásra vonatkozó normákat, mivel ezek genuin harmadik pilléres jogintézmények, azokat sem eredetileg, sem a jogfejlesztés során nem terjesztették ki a schengeni vívmányokra.

Nem kerülhető el természetesen az elemzés ezen szintjén egy hipotetikus álláspont ismertetése sem, ami – bár az ennek alapulvételére semmiféle jel nem utal -alkalmas lehetne az alkotmánymódosítás részbeni igazolására. Azt is lehetne tudniillik képviselni, hogy a harmadik pilléres együttműködési területek, így az átadási eljárás vagy épp a kölcsönös bűnügyi jogsegély is, szükségképpen a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség jogintézményei, ezért ha valamely harmadik állammal e tárgykörökre irányuló megállapodás születik, akkor ez automatikusan a térségbeli részvételt is jelenti, akár külön kifejezett utalás nélkül. Nézetünk szerint azonban ezt az “európabarát” érvelést az indokolás szövege teljesen kizárja.

Így tehát, még ha elfogadnánk is a törvényesség elvének és a kettős inkrimináció követelményének összekapcsolását, akkor is zátonyra futunk a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségben közreműködő államok vonatkozásában. Az alkotmánymódosítás indokolása ugyanis a fenti különbségtétel nélkül tekinti egy csoportba tartozónak az említett államokat, nem érintve azt a tényt, hogy Izland és Norvégia a harmadik pillérhez tartozó több más tárgykörben is együttműködik a tagállamokkal, vagy legalábbis erre irányuló megállapodásokat kötött, míg Svájc (és a közeljövőben Liechtenstein) csak a schengeni vívmányok közös alkalmazásához társul. S ne feledjük, ebben a körben a kettős inkrimináció problematikája fel sem merül. Ezért a legnagyobb jóindulattal is feltűnő alkotmánymódosítói csúsztatásnak lehet tekinteni az indokolás ezen részét. Megjegyezhető végezetül, hogy a fent elemzett alkotmánybírósági határozat többségi véleménye nem érzékeny erre a különbségtételre, a módosítás szövegét üdvözölve elismeri annak alkalmasságát a jelen határozat alapját képező alkotmányossági probléma – pro futuro kiküszöbölésére.

D) Hatálybalépésre vonatkozó — megválaszolatlan — kérdések

Az alkotmánymódosítás az indokolás szerint majd a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésével válik hatályossá lényegében azért, hogy ezáltal a Magyar Köztársaság alkotmányos tilalom általi gúzsba kötése nélkül dönthessen szabadon a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségének létrehozatalában, működtetésében, s a kettős inkrimináció – félreértett -alkotmányos tilalma nélkül választhassa a kölcsönös elismerést az újabb jogi aktusok elfogadásánál. Ezt a jogalkotói szándékot nem teszi világossá az indokolás, amennyiben a társult országok viszonylatára vetítjük a kérdéskört, hiszen az említett államokkal megkötött megállapodások a Lisszaboni Szerződés hatálybalépésétől függetlenül, nyilván akár azt megelőzően is alkalmazandók (alkalmazhatók).

VI. Záró gondolatok

A 2007. évi CLXVII. törvény, valamint az Alkotmánybíróság 733/A/2007. számú határozata elfogadásának kronológiájából világos, hogy a jogalkotó, az Alkotmánybíróságot megelőzve meg akarta oldani a köztársasági elnök által a kölcsönös elismerés elvével összefüggően felvetett problémát. Az alkotmánymódosítás kiváltója tehát az alkotmányossági indítvány volt. A jogalkotó szerette volna kiküszöbölni a Lisszaboni Szerződés ratifikálásának összes valós és vélt akadályát. Az alkotmánymódosítást követően megszületett alkotmánybírósági határozat pedig már érvként hivatkozik az alkotmánymódosításra, mint a probléma valóságosságának bizonyítékára. A köztársasági elnök indítványa ördögi körbe terelte a jogi érvelést.

E körből az Alkotmánybíróság csak úgy tudott volna kilépni, ha részletesen elemzi a nemzetközi bűnügyi jogsegélyjog jogi természetét és megvizsgálja azokat a garanciákat, amelyeket a jogsegély eljárásokban alkalmazni kell, ahelyett, hogy automatikusan büntetőeljárásnak minősítette volna a jogsegély eljárást. Egyedül Bragyova András alkotmánybíró szentelt e kérdésnek figyelmet különvéleményében és mutatott rá véleményünk szerint helyesen -, hogy “a kiadatás nem azonos a büntető hatalom gyakorlásával, az elkövetett cselekmény büntetőjogi megítélésével, hanem (…) tulajdonképpen az államok közötti jogsegély minősített esete”, ami “bár büntetőjogi kérdéseket érint, szigorúan véve nem büntetőeljárás (.) így soha nem végződhet elítéléssel és így értelemszerűen büntetés kiszabásával sem. (.) Az alap büntetőeljárás a kiadatás-átadás esetében mindig egy másik állam büntetőeljárása: az érdemi büntetőjogi döntést is ott hozzák meg.”36

Mint a cikk 3. pontjában részletesen is kifejtettük, az Alkotmánybíróság határozatának messzemenő következményei lehetnek a hatályos jogsegély jogi rendelkezésekre is. Ezzel kapcsolatban azt ki kell emelni, hogy sem a köztársasági elnök indítványa, sem az Alkotmánybíróság határozata nem tulajdonít jelentőséget a büntetőjogi terminológiának. Azaz mind a két dokumentum szinonim fogalomként használja a kettős büntetendőséget, illetve kettős büntethetőséget, valamint általánosságban a büntetendőség, büntethetőség szópárt. Ez az alkotmánybírósági határozat értelmezése szempontjából jelentős probléma, hiszen vélelmezhetően az Alkotmánybíróság nem kívánta a kettős inkrimináció jelenlegi szabályait felülírni. A szavak nyelvtani értelmezése azonban – sajnos – ezzel ellentétes eredményre vezet.

Végül megemlítendő, hogy még mielőtt a köztársasági elnök indítványában felvetette volna, hogy a kettős büntetendőség követelményétől való eltekintés sértheti a büntetőjogi legalitás elvét, az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretében – az európai elfogatóparancsot a belga jogba átültető törvénnyel kapcsolatban – már vizsgálta ezt a kérdést. Maga az Alkotmánybíróság is utal arra, hogy az Európai Bíróság a C-303/05 Advocaten voor de Wereld-ügyben már vizsgálta ezt a kérdést37, de nem foglalkozik érdemben az Európai Bíróság döntésével. Ez annál inkább is meglepő, mivel az Alkotmánybíróság az Európai Bíróság döntésével szögesen ellentétes álláspontra jutott.

Ugyan az Európai Bíróság döntésében az európai jogot értelmezte, az Alkotmánybíróság pedig a magyar Alkotmányt, mégis tekintettel arra, hogy az uniós jog elsődlegessége a magyar Alkotmány vonatkozásában is – bizonyos fokig – érvényesül, az Európai Bíróság döntésének érdemi “mellőzése” semmiképpen sem megfelelő. Különösen úgy nem, hogy az Európai Bíróság az általa is elismert törvényesség elvét a közösségi jog forrásának (mint a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból eredő jogelvet) tekinti, s ezt szem előtt tartva mondta ki lényegében a kettős inkrimináció oldásának összeegyeztethetőségét a törvényesség elvével.

 

* EGYETEMI DOCENS, SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM ÁJK

** EGYETEMI DOCENS, ELTE ÁJK (BUDAPEST)

JEGYZETEK

1 Egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem. Humboldt ösztöndíjas (2006).

2 Egyetemi docens, Eötvös Lóránd Tudományegyetem. Humboldt ösztöndíjas (2008).

3 Részletesen lásd a hazai szakirodalomból Karsai Krisztina: Bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. In: Gombos Katalin — Karsai Krisztina: Bűnügyi és polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés az Európai Unióban. Szegedi Európai Jogi Szakkönyvtár, 2005, Szeged; Ligeti Katalin: Bűnügyi és büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban. KJK-KERSZÖV, 2004, Budapest; M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetőjog. Osiris, 2006, Budapest, 207-543. p.; Wiener A. Imre: Nemzetközi bűnügyi jogsegély. KJK, 1993, Budapest.

4 Az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló Megállapodás kihirdetéséről szóló törvény alkotmányosságának kérdésében.

5 Bár nem ez a tanulmányunk elsődleges célja, de ehelyütt is érdemes a figyelmet arra az igen gyakran észlelt félreértésre felhívni, hogy az Alkotmány vonatkozó rendelkezése a nulla poena sine lege elvet nem tartalmazza, ezzel szemben a (4) bekezdés kiterjed még alapelvi szinten a nulla poena sine crimine elvre (azaz büntetést bűncselekmény nélkül kiszabni nem lehet), amiből azonban a nulla poena sine lege nem vezethető le teljes feszességgel. Ezt a nem lényegtelen különbséget az Alkotmánybíróság sem említi, ezzel szemben evidenciaként kezeli a törvényesség elve egyébként összetartozó két aspektusának alkotmányi rangú megfogalmazását (is).

6 733/A/2007. AB Hat. IV. pontja.

7 A Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően az Alkotmány 57. § (4) bekezdése az alábbiak szerint változik: “Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog vagy – a határozatok kölcsönös elismerése elvének érvényesülése céljából az Európai Unió jogi aktusai által meghatározott körben, az alapvető jogok lényeges tartalmát nem korlátozva – a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozásában közreműködő más állam joga szerint nem volt bűncselekmény.”

8 Az alkotmánymódosítás elfogadott szövege – a későbbiekben tárgyalt tartalmi aggályok mellett – a logikai követelményeknek sem felel meg, amennyiben elfogadjuk a módosítás indokolás szerinti tartalmi indokait, azaz a választott nyelvtani megfogalmazás (diszjunkció, azaz “vagy”) nem azt jelenti, amit – véleményünk szerint az alkotmányozó meg akart fogalmazni. Ezt kiválóan bizonyítja az alkotmányos tilalom hipotetikus megfordításából fakadó értelem, ami szerint tehát csak akkor lehetne valakit bűnösnek nyilvánítani az alkotmányos rendelkezésnek megfelelően, ha a cselekménye a magyar jog szerint és a nevezett más állam joga szerint is bűncselekmény. Nyilvánvalóan nem ennek megfogalmazása volt az alkotmányozó célja, de mégis úgy tűnik, mintha itt a magyar nyelv kettős tagadásának nyelvtani szerkezetét és a mögöttes logikai formulát figyelmen kívül hagyták volna. E problémáról bővebben lásd Chronowski Nóra: Nullum crimen sine EU? Kézirat, Pécs, 2008. Közlésre elfogadva a Belügyi Szemlében; Szilágyi Péter: Szövegértésből elégtelen. Népszabadság, 2008. január 26. (Olvasói levelek).

9 Moock, v. Merte: Auslieferungsrechtliche Probleme an der Wende vom 19. zum 20. Jahrhundert. Nomos, Baden Baden 2001.

10 Lammasch, Heinrich: Das Recht der Auslieferung wegen politischer Verbrechen. Manz, 1884, Wien.

11 Lagodny, Otto: Grundrechte als Auslieferungsgegenrechte, Neu Juristische Wochenschrift 1988, 2146. o.

12 Részletesen lásd a hazai szakirodalomból Karsai Krisztina: Bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. In: Gombos Katalin – Karsai Krisztina: Bűnügyi és polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés az Európai Unióban. Szegedi Európai Jogi Szakkönyvtár, 2005, Szeged; Ligeti Katalin: Bűnügyi és büntetőjogi együttműködés az Európai Unióban. KJK-KERSZÖV, 2004, Budapest; M. Nyitrai Péter: Nemzetközi és európai büntetőjog. Osiris, 2006, Budapest, 207-543. p.; Wiener A. Imre: Nemzetközi bűnügyi jogsegély. KJK, 1993, Budapest.

13 Hasonló álláspontra helyezkedik Bragyova András alkotmánybíró is különvéleményében. 733/A/2007 ABH.

14 Ligeti Katalin: Bevezetés. In: Európai büntetőjog kézikönyve (szerk.: Ligeti Katalin, Kondorosa Ferenc). MHK, Budapest, 2008. Megjelenés alatt.

15 Szászy L: Kiadatási jog. Franklin Társulat, Budapest, 1933, 156. o.

16 Gless. Sabine/Schomburg, Wolfgand/Lagodny, Otto/Hackner, Thomas (szerk.): Internationale Rechtshilfe in Strafsachen. C.H. Beck, München 2006, § 12, 4. széljegyzet.

17 2007. évi XIII. törvény. Hatálybalépés 2007. április 12.

18 2007. évi XIII. törvény. Hatálybalépés 2007. április 12.

19 Lásd az Európai Unióról szóló Szerződés cikk (2) bek. d) pontja.

20 Azt itt képviselt álláspont egyben a nemzetközi szakirodalomban is általánosan elfogadott nézet. Lásd például az angol szakirodalomból Lord Russell: “the broad principle that it is to the interest of civilized communities that crimes … should not go unpunished, and … that one state should afford to another every assistance towards bringing persons guilty of such crimes to justice” (Arton-ügy, 1 Q.B. [1896) 111], illetve a francia jogirodaiból Fauchille: “coopération des Etats pour la bonne administration de la justice pénale” [Fauchille: Traité de droit international public. Paris, 1922, 457. o.].

21 733/A/2007 ABH: “Magyar közhatalmi cselekvés, mely a magyar Alkotmány hatálya alá tartozó személyek büntetőjogi felelősségére vonására irányul anélkül, hogy a felelősségre vonás alapjául szolgáló cselekmény a magyar jog szerint bűncselekmény lenne.” IV. pont; “A magyar állam olyan cselekmény miatt is bűnössé nyilvánításhoz vezető büntető eljárásra ad a területi joghatósága alatt álló olyan személyt, akinek cselekménye nem büntethető a magyar jog szerint.” Paczolay Péter párhuzamos véleménye 5. pont.

22 Vogel, Joachim in: Grützner/Pötz/Kreß: Internationaler Rechtshilfeverkehr in Strafsachen. R. v. Decker, Heidelberg, 2007, 74b. széljegyzet.

23 Wiener A. Imre i. m. 47.

24 Részletes hivatkozást tartalmaz Vogel, Joachim in: Grützner/Pötz/Kreß: Internationaler Rechtshilfeverkehr in Strafsachen. R. v. Decker, Heidelberg, 2007, 74b. széljegyzet.

25 A Lisszaboni Szerződés átnevezi az Európai Közösségekről szóló Szerződést: az új elnevezés az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (lesz).

26 1880: Oxfordi Határozatok. (Institut de Droit International); Franz von Liszt: Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge. I. kötet, 123. o.

27 Franz von Liszt i. m. 102. o.

28 Lásd Karsai Krisztina: A kölcsönös elismerés elve. In: Európai büntetőjog kézikönyve (szerk.: Ligeti Katalin, Kondorosi Ferenc). MHK, Budapest,

2008, Megjelenés alatt.

29 A Liechtensteini Hercegség vonatkozásában egyelőre csak javaslat született a schengeni társulásról. Brüsszel, 2006. december 1. COM (2006) 752.

30 Az Európai Közösségek Hivatalos Lapja L 176/36, 1999. 7. 10. A magyar ratifikáció a csatlakozás feltétele volt.

31 Megállapodás az Európai Unió, az Európai Közösség és a Svájci Államszövetség között, a Svájci Államszövetségnek a schengeni vívmányok végrehajtására, alkalmazására és fejlesztésére irányuló társulásáról, 2004. október 26. Az Európai Unió Hivatalos Lapja L 53/52, 2008. február 27. Kihirdette: 2007. évi CXXXII. törvény.

32 2000. május 29-én elfogadott Európai Uniós egyezmény a kölcsönös bűnügyi jogsegélyről, hatálybalépés 2005. augusztus 23.

33 2002. június 13-i, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002/584/IB sz. kerethatározat.

34 Megállapodás az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között az Európai Unió tagállamai, valamint Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról. Hivatalos Lap L 292, 2006. október 21. A kihirdető magyar törvényre (T/3164. sz. törvényjavaslat) vonatkozóan a kéztársasági elnök alkotmányossági kifogás miatt előzetes normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól. A határozatról lásd fentebb.

35 Megállapodás az Európai Unió, valamint az Izlandi Köztársaság és a Norvég Királyság között, az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló, 2000. május 29-i egyezmény és az ahhoz csatolt 2001. évi jegyzőkönyv bizonyos rendelkezéseinek alkalmazásáról. Hivatalos Lap L 026, 2004. január 29. Kihirdette 2007. évi LXV. törvény.

36 733/A/2007. AB Hat. Bragyova András különvéleménye 2. pont.

37 733/A/2007. AB Hat. X. pontja.

[/hidepost]