Publikáció: A Német Szövetségi Alkotmánybíróság ítélete a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságáról

Fazekas Flóra: A Német Szövetségi Alkotmánybíróság ítélete a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságáról

[Megjelent az Európai Jog 2010/1. számában, 13-21. o.]

A Lisszaboni Szerződés1 (a továbbiakban: Szerződés) 2009. december 1-jén, hosszú hónapokig tartó bizonytalanság után, a tervezettnél jóval később2 hatályba lépett. Az Európai Közösségek és az Európai Unió alapszerződéseit módosító szerződés aláírásával lezárult reformfolyamat elsődleges célja az Európai Unió működésének hatékonyabbá tétele, versenyképességének fokozása és demokratikus működésének erősítése volt, s mindezzel összhangban az intézményrendszer átalakítása oly módon, hogy az megfeleljen a hosszabb távú igényeknek az esetleges további bővítésekhez kapcsolódóan.

A Szerződés sorsát az Alkotmányos Szerződés 2004. októberi aláírásától kezdve meghatározta a tagállami alkotmányokhoz való viszonya, hiszen az Alkotmányos Szerződés és az azt felváltó Lisszaboni Szerződés ratifikációja is számos tagállamban vetett fel alkotmányossági aggályokat.3 A hosszúra nyúlt ratifikációs folyamat a Magyarország általi, a Szerződés aláírását követően négy nappal történt megerősítéstől4 a Csehország általi, utolsóként történt jóváhagyásig húzódott5. Az eltelt két évben több tagállam alkotmánybírósága foglalkozott a Szerződés és a nemzeti alkotmány összeegyeztethetőségének kérdésével6, köztük a Német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht, a továbbiakban: Alkotmánybíróság) is.

[hidepost=0]

A 2009. június 30-án hozott döntés7 szervesen kapcsolódik a német Alkotmánybíróság korábbi, a német uniós tagság alkotmányos vetületeit, a német jog és az Európai Unió (Európai Közösségek) által alkotott jog viszonyát érintő ítélkezési gyakorlatához8, elsősorban az európai integrációt alapjaiban megreformáló Maastrichti Szerződés alkotmányosságáról szóló döntéshez9.

Az Alkotmánybírósághoz érkezett számos indítvány a Lisszaboni Szerződést jóváhagyó törvény10, a Szerződés ratifikációjához kapcsolódóan az alkotmányt módosító törvény11 és a német parlament két kamaráját uniós ügyekben megillető jogosultságokat szabályozó törvény12 alkotmányellenességét vetette fel, elsősorban az alkotmány megváltoztathatatlan alapértékeivel való összeegyeztethetetlenségük miatt. A vizsgálat eredményeképp az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy a Lisszaboni Szerződés önmagában összhangban állónak tekinthető az alkotmánnyal, a Szerződés németországi alkalmazásához szükséges egyik kísérőtörvény azonban nem.

A 421 bekezdésből álló döntés a német Alkotmánybíróságtól megszokott szakszerűséggel és alapossággal járja körbe az indítványok által felvetett alkotmányos problémákat, az indítványok konkrét vizsgálatát megelőzően részletesen áttekintve az európai integráció folyamatát és a Lisszaboni Szerződés által bevezetett újításokat. A döntésben az Alkotmánybíróság a Maastricht-ítéletet követően ismét összefoglalta álláspontját az európai integráció német alkotmányosságra gyakorolt hatásairól. A rendkívül nagy terjedelmű döntés valamennyi aspektusát ehelyütt ismertetni lehetetlen volna, ezért az alábbiakban a döntés leglényegesebb elvi állásfoglalásait igyekszünk kiemelni.

1. A felmerülő alkotmányos problémák

A Lisszaboni Szerződés megerősítésének alkotmányellenessége alapvetően a demokrácia és a német állami szuverenitás esetleges sérelme miatt vetődhet fel, elsősorban az Európai Unió hatásköreinek bővülése és a szupranacionális együttműködés területeinek szélesedése révén, hiszen az újításokkal az Európai Unió még távolabb kerül a nemzetközi szervezetektől, s még közelebb a föderális állammodellhez. Az alkotmányos problémák lényegében a hatáskör-átruházás, a Kompetenz-Kompetenz birtoklása és az átadott hatáskörök terjedelme köré épülnek, hasonlóan a Maastrichti Szerződés által felvetett alkotmányos problémákhoz. Az alapvető alkotmányos kérdés az, hogy az európai integrációs folyamat ezen újabb állomásán még a német uniós tagsággal szemben támasztott alkotmányos követelmények keretein belül marad-e az európai integrációban való részvétel, vagy a Lisszaboni Szerződéssel annyira megváltozik az Európai Unió természete, hogy Németországra ezután mint egy saját államterülettel és néppel rendelkező, hatásköreiről önállóan döntő európai föderális állam szuverenitásától megfosztott tagállamára kell tekintenünk. Ezek a kérdések azok, amelyek az európai integrációról folytatott németországi alkotmányos diskurzust az Európai Unió létrejötte óta meghatározzák.

A Lisszaboni Szerződés megerősítéséről szóló törvényt a Bundestag, majd a Bundesrat 2008 áprilisában, illetve májusában fogadta el, elfogadva ugyanekkor két „kísérőtörvényt” is. Az egyik törvény az alkotmány 23. cikkébe, az Európa-klauzulába13 illesztett egy új rendelkezést, amely értelmében a Bundestag és a Bundesrat is jogosult az Európai Unió Bírósága eljárását kezdeményezni, ha úgy véli, hogy egy uniós jogi aktus sérti a szubszidiaritás elvét.14 A másik kísérő törvény a Bundestag és a Bundesrat európai uniós ügyekben fennálló jogosultságainak kiterjesztéséről és megerősítéséről szólt. Ez tette (volna) lehetővé a parlament két kamarája számára azon jogosultságok gyakorlását, amelyeket a Szerződés a nemzeti parlamentek szerepének erősítése érdekében biztosított. Így a törvény alapján a parlamenti kamarák a uniós jogalkotási aktusok tervezetéről a jogalkotási folyamatban részt vevő uniós intézmények vezetőinek küldött indokolt véleményben fejthetik ki, ha a tervezetet a szubszidiaritás elvét sértőnek vélik; illetve a szubszidiaritás elvét sértő uniós jogi aktust az Európai Unió Bírósága előtt megtámadhatják. Ezen túl kifogást nyújthatnak be a valamely passerelle klauzula alkalmazásáról hozott Európai Tanácsi vagy Tanácsi határozat tervezete ellen, amellyel megakadályozzák a határozat meghozatalát. Ez utóbbi esetben a kifogás elfogadásához a Bundestag tagjai többségének szavazata szükséges, ha kizárólagos szövetségi hatáskört érint a passerelle eljárás; illetve a Bundesrat tagjai többségének szavazata szükséges, ha kizárólagos tartományi hatáskört érint az eljárás. Egyéb esetekben bármelyik kamara dönthet kifogás benyújtásáról, feltéve, hogy a másik kamara legkésőbb két héttel a hat hónapos határidő lejártát megelőzően nem utasítja el azt. A törvény rögzíti továbbá, hogy a szövetségi kormánynak „a lehető leghamarabb” részletesen tájékoztatnia kell a parlamenti kamarákat az uniós jogalkotási aktusok tervezetéről; illetve hogy a Bundestag a szubszidiaritás-ellenőrzési mechanizmushoz kapcsolódó kifogásolási és keresetindítási jogosultságának gyakorlását nem delegálhatja az Európai Uniós Ügyek Bizottságára.

E három törvény alkotmányellenességének megállapítása iránt négy alkotmányjogi panasz, a német alkotmányos szervek közötti vitás kérdések rendezésére irányuló eljárásban (Organstreitverfahren) pedig két indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz. Az indítványok közös kiindulópontja (a Maastricht-döntéssel párhuzamban) az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdése, mely szerint „A Bundestag képviselőit általános, közvetlen, szabad, egyenlő és titkos választás útján választják. A képviselők az egész népet képviselik, őket megbízás vagy utasítás nem köti és csak lelkiismeretüknek vannak alávetve.” Az indítványozók szerint e cikk az állampolgárok számára jogot teremt a szövetségi szintű állami főhatalom legitimációjában való részvételre és az állami főhatalom gyakorlásának befolyásolására, a Lisszaboni Szerződés jóváhagyásával azonban Németország olyan széles terjedelemben ad át állami hatásköröket az Uniónak, hogy a német állampolgárok elvesztik befolyásukat az állami főhatalom gyakorlása felett, így sérül a 38. cikkben foglalt alkotmányos joguk. Az indítványok szerint a hatáskörök széles körű átadása túllép az alkotmány által az európai integrációban való részvételre adott felhatalmazás korlátain, ugyanis az Európa-klauzula értelmében az uniós tagság nem vezethet az Alkotmány megváltoztathatatlan rendelkezéseinek sérelméhez. Az Alkotmány 79. cikk (3) bekezdése értelmében a demokrácia sérthetetlen alkotmányos elv, a Bundestag hatásköreinek lecsökkenésével és az Európai Unió demokratikus legitimációjának hiánya miatt azonban a Lisszaboni Szerződés jóváhagyása összeegyeztethetetlen a demokrácia elvével, ezért alkotmányellenes. Az Organstreit eljárásban a Bundestag egy tagja mint indítványozó azzal érvelt, hogy az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdésében foglalt jog a Bundestag tagjai esetében még inkább sérül, hiszen a nép képviseletére és a Kormány ellenőrzésére vonatkozó jog a képviselők esetében különösen fontos.

Az indítványozók hivatkoztak arra is, hogy a Lisszaboni Szerződés jóváhagyásával a Német Szövetségi Köztársaság elveszti szuverén államiságát; továbbá, hogy sérül a jogállamiság, a szociális állam és a hatalommegosztás elve és az ellenálláshoz való jog. Az Európai Unió Alapjogi Chartájának kötőerővel való felruházása miatt számos alkotmányos alapjog (emberi méltóság, élethez való jog, egyenlőség, lelkiismereti és vallásszabadság, szólásszabadság, gyülekezés és egyesülés szabadsága, tulajdon védelme) sérelmét is állították.

2. Az Alkotmánybíróság által megengedhetőnek nyilvánított indítványok

Ami az Organstreit eljárásban előterjesztett indítványokat illeti, az Alkotmánybíróság csak azt fogadta be, amely szerint az európai katonai missziókról való uniós döntéshozatal lehetőségével15 a Bundestag elveszti hatáskörét a német haderő bevetéséről való döntésre, és ez sérti a demokrácia elvét. A Bundestag képviselője által előterjesztett azon indítványt, amely az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdésének sérelmét állította a képviselők tekintetében, elutasította azzal, hogy ilyen érv előterjesztésére magánszemélyként alkotmányjogi panasz benyújtásával is lehetőség van (amely lehetőséggel az indítványozó élt is). Azokat az indítványokat sem ítélte megengedhetőnek az Alkotmánybíróság, amelyek a Kormány ellen irányultak (hiszen a támadott törvényeket a Bundestag fogadta el); amelyek a képviselőnek a Bundestag munkájában való részvételhez való jogának sérelmét állították; amelyekkel egy képviselő saját nevében a Bundestag jogainak védelmében lépett fel; és amelyekben a Bundestag frakciója a demokráciához való jogának sérelmét állította (a Bundestagnak ugyanis ilyen joga nincs).

Az alkotmányjogi panaszokat az Alkotmánybíróság annyiban nyilvánította megengedhetőnek, amennyiben az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdésének sérelmén keresztül a demokrácia elvének, a Német Szövetségi Köztársaság szuverén államiságának és a szociális állam elvének sérelmét állították a Lisszaboni Szerződést jóváhagyó törvény és a kísérőtörvények által. Az Alkotmánybíróság azon az alapon utasította el a többi indítvány vizsgálatát, hogy az előterjesztők nem tudták bizonyítani alkotmányos alapjogaik vagy azzal egyenértékű jogaik sérelmén keresztül a támadott közhatalmi aktusok általi személyes és közvetlen érintettséget.

Visszautalva a Maastricht-ítéletre, az Alkotmánybíróság rögzítette: az Alkotmány 38. cikke alanyi jogot teremt a Bundestag tagjainak választásán való részvételre. A választás nem csak legitimálja szövetségi szinten az államhatalmat, hanem meghatározó befolyással van az államhatalom gyakorlásának mikéntjére. A választójog elveszítené értelmét, ha a megválasztott állami szervnek nem lenne elegendő hatásköre a legitim hatalomgyakorláshoz. Az európai uniós tagságtól függetlenül a választópolgárok és az államhatalom közötti legitimációs kapcsolat sérthetetlen az alkotmány 79. cikk (3) bekezdése és 20. cikke16 alapján, azaz a demokrácia és a népszuverenitás elveinek érinthetetlensége folytán. Az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdése kizárja azt a lehetőséget, hogy az Európai Unióban való részvétel során az államhatalom választások útján történő legitimációja és az államhatalom gyakorlásának befolyásolása kiüresedjen azáltal, hogy a Bundestag hatáskörei a demokrácia elvét sértő terjedelemben kerülnek át európai szintre.17 Az Európai Unió demokratikus legitimációjának hiánya miatt az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdés sérelmét állító alkotmányjogi panasz is befogadhatónak bizonyult. Az Alkotmánybíróság szerint a választójoggal rendelkezők az Európai Unió demokratikus legitimációjának hiányosságait ugyanúgy sérelmesnek tekinthetik, mint a demokrácia nemzeti szinten megvalósuló, az uniós tagság következtében bekövetkező hiányosságait, hiszen európai szinten számos, az állampolgárokat közvetlenül érintő döntés születik. Az Alkotmány Európa-klauzulája értelmében a német uniós tagság feltétele az Unió demokratikus elvek szerinti működése, ezért a választók és az európai közhatalom között kell lennie legitimációs kapcsolatnak.

A Lisszaboni Szerződés következtében a német államiság megszűnését állító indítvány befogadásának alapja a német alkotmány identitását adó értékek megváltoztathatatlansága. Az indítványozó állítása szerint a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió föderális állammá válik, amely megszünteti Németország önálló államiságát. Az Alkotmánybíróság szerint Németország részvétele egy európai föderális államban egy új német alkotmány létrejöttét eredményezné, az alkotmány alapján létező államhatalom azonban nem hozhat létre új alkotmányt, erre ugyanis csak az alkotmányozó hatalomnak van joga, a német nép beleegyezésével. Az indítvány alapja az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdése az Alkotmány 146. cikkével18 együtt olvasva. Végezetül a szociális állam sérthetetlen alkotmányos elvével való ütközést állító indítványt is befogadta az Alkotmánybíróság, mert álláspontja szerint a demokrácia elvének sérelme vizsgálható abban az összefüggésben is, hogy a Bundestag demokratikus lehetőségei a szociális politika meghatározására olyan mértékben lecsökkennek-e az uniós tagság következtében, hogy ezáltal nem képes teljesíteni a szociális állam legalapvetőbb követelményeit, sértve az Alkotmány 23. cikk (1) bekezdését és 79. cikk (3) bekezdését.

3. Előfeltevések: a demokrácia és az európai integráció összefüggései

Mielőtt rátért volna a Lisszaboni Szerződés egyes konkrét rendelkezéseinek vizsgálatára, az Alkotmánybíróság számos elvi állásfoglalást tett az Európai Unió jogi természetével és Németország uniós részvételével kapcsolatban. Mindenekelőtt azonban azt rögzítette, hogy a Lisszaboni Szerződést jóváhagyó törvény alkotmányossági felülvizsgálatának mércéje a választójog (az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdése alapján), amely jogot teremt a demokrácia és a nép alkotmányozó hatalmának tiszteletben tartására, illetve a konkrét esetben az Alkotmány 79. cikk (3) bekezdésében foglalt, a német alkotmányos identitás lényegét jelentő alkotmányos elvek (demokrácia, jogállamiság, szociális állam, köztársasági államforma, föderális államberendezkedés, alapvető jogok) védelmére.19 Ezen elvek sérthetetlenek, így módosításukra egyetlen alkotmányos szervnek sincs hatásköre, s efölött az Alkotmánybíróság őrködik. A választójog felhívásával az állampolgárok kérhetik a demokratikus elvek érvényesülésének vizsgálatát az Alkotmánybíróságtól, mert a nép uralmában való egyenlő részvétel elvét sérti, ha az államhatalom szerkezete olyan mértékben megváltozik, hogy már nem a választók többségének akarata határozza meg működését. Ez a változás elsősorban a Bundestag hatásköreinek jelentős csökkenésében lehet tetten érhető.

3.1. Az európai integrációban való részvétel alkotmányos kötelezettsége

Az Alkotmánybíróság felfogásában a demokrácia elvének érvényesülése összekapcsolódik a nemzetközi és európai egyesülési folyamatokba való bekapcsolódás alkotmányos céljával. Ez ahhoz vezet, hogy a demokrácia elvével összhangban állónak tekinthető az európai integrációban való részvételhez szükséges, a hagyományos államon belüli formáktól eltérő típusú politikai véleményformálás – mindaddig, amíg a német alkotmányos identitás megváltoztathatatlan elvei nem sérülnek. A nemzetközi és az európai jogrend felé való nyitottságot jelzi az Alkotmány preambulumának szövege is, miszerint „Isten és ember előtti felelőssége tudatában, attól az akarattól áthatva, hogy mint az egyesült Európa egyenjogú tagja a világbékét szolgálja, a német nép alkotmányozó hatalmánál fogva meghatározza alaptörvényét.” E nyitottság ölt konkrét formát többek között az Európai Unióban való részvételt lehetővé tévő alkotmányos rendelkezésben, a 23. cikk (1) bekezdésében.

A világbéke elősegítése és az európai integrációban való részvétel mint államcélok ahhoz a kijelentéshez vezetnek, hogy a német alkotmány elutasítja a „felsőbbrendű és önkényes” állami szuverenitás felfogását, és egy modern szuverenitás-koncepciót fogad el: azt, amely nyitott a nemzetközi együttműködés irányában, és elutasítja a háború viselésének jogát. Az Alkotmány preambulumából és 23. cikkéből eredő, az európai integrációban való részvételre irányuló alkotmányos kötelezettség ahhoz vezet, hogy a német alkotmányos szervek nem dönthetnek az európai integrációtól való távolmaradásról. Az integrációban való részvétel olyan európai szervezetben való részvételt is jelenthet, amely nem felel meg a német alaptörvény által a német állammal szemben támasztott demokrácia-követelményeknek, hiszen nemzetközi szerződéseken alapuló, a tagállami egyenlőség elvén álló szervezetről van szó.20

3.2. Az Európai Unió jogi természete

Az Alkotmánybíróság a döntésben számos alkalommal hangsúlyozza, hogy az Európai Unió továbbra is a hatáskör-átruházás elvén és a tagállamok alkotmányos identitásának tiszteletben tartásán alapul. Ez azt jelenti, hogy továbbra is a német alkotmány ad felhatalmazást a szuverenitásból eredő egyes hatáskörök átadására az Európai Uniónak, amely azonban addig a pontig nem mehet el, hogy megszüntesse Németország szuverén államiságát és felülírja a tagállamban érvényesülő demokratikus elveket. Az Európai Unióban való részvétel nem válhat egyenlővé egy európai föderális államban való részvétellel, ehhez ugyanis a német nép közvetlenül kinyilvánított hozzájárulása volna szükséges.

Az Európai Unió jogi természetéről tett megállapítások nem térnek el az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben megfogalmazottaktól. Eszerint az Európai Unió továbbra is szuverén államok szövetsége („Staatenverbund”), amelyben a szerződések urai a szuverén tagállamok maradnak, ahol a hatalomgyakorlásra a tagállamok által megállapított szerződések alapján kerül sor, és amelynek joga így „származtatott jogrend”. A tagállamok nem ruházzák az Unióra a hatásköreiről való önálló döntés, a Kompetenz-Kompetenz jogát: ezt maga a német alkotmány is tiltja. Az átadott hatáskörök visszavonhatóak, sőt, végső soron adott az Európai Unióból való kilépés lehetősége is (nem is csak a Lisszaboni Szerződés kifejezett rendelkezése értelmében, hanem az integráció természetére tekintettel is).21

3.3. Az Alkotmánybíróság hatáskörei az uniós jog felülvizsgálatára

Az Európai Közösség/Európai Unió által alkotott jog és a német alkotmány viszonyára vonatkozó alkotmánybírósági felfogást a kezdetektől meghatározta az Alkotmánybíróság hatásköre a német alaptörvényben biztosított alapjogokat sértő közösségi/uniós jogi aktusok felülvizsgálatára. A Maastricht-ítéletben az alkotmányossági kontroll alapjogi mércéje kiegészült az Európai Uniónak átadott hatáskörök terjedelmére vonatkozó felülvizsgálati hatáskörrel. A két felülvizsgálati hatáskör metszéspontja a vizsgálat eredményében van: ha az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a vizsgált közösségi/uniós jogi aktus nem felel meg a német alkotmány által biztosított alapjogvédelmi szintnek, vagy túllép az Európai Közösségnek/Uniónak átadott hatáskörök terjedelmén, az az adott aktus németországi alkalmazhatatlanságának kimondásához vezet. Ez a felfogás végeredményben a közösségi jog elsődlegességével szemben támasztott alkotmányos fenntartások tanát hordozza. A Lisszabon-döntés megerősíti az Alkotmánybíróság ezen elvi hatásköreit.

Az Alkotmánybíróság hatáskör-fenntartásának alapját az európai integrációs folyamat jövőbeni fejlődési irányának bizonytalansága adja. Az Alkotmány ugyanis, amely elkötelezett az európai integráció elősegítése irányában, korlátokat támaszt az integráció lehetséges irányával szemben, elsősorban az elsődleges jog módosítását és kiterjesztő értelmezését illetően. Ezért az uniós alapszerződéseket jóváhagyó törvény csak akkor fogadható el, ha a hatáskör-átruházás elve továbbra is irányadó, és a Kompetenz-Kompetenz átruházásáról és a tagállamok alkotmányos identitásának sérelméről nincs szó. A német Alkotmánybíróság saját magát jelöli meg azon szervként, amely felelős ezen korlátok megtartásának ellenőrzéséért.

A hatáskör-fenntartás tehát két típusú felülvizsgálatot tesz lehetővé. Egyrészt, az Alkotmánybíróság megvizsgálhatja, hogy az uniós intézmények nem lépték-e túl a tagállamok által átadott hatásköreik terjedelmét – feltéve, hogy uniós szinten erre vonatkozóan nem biztosított a megfelelő jogvédelem („Ultra-vires-Kontrolle”). Másrészt, az Alkotmánybíróság megtartja hatáskörét annak vizsgálatára is, hogy az uniós jog nem sérti-e a német alkotmányos identitás sérthetetlen magját az Alkotmány 79. cikk (3) bekezdése értelmében („Identitätskontrolle”).22 Az Alkotmánybíróság értékelése szerint ezen hatáskörök fenntartása nem mond ellent a lojális együttműködés uniós elvének,23 mert az integrációs folyamat előrehaladtával a tagállamok uniós alapszerződések által is védett alapvető alkotmányos és politikai berendezkedése24 másképp nem védhető meg. Mindkét felülvizsgálati hatáskör gyakorlása eredményezheti az uniós jog németországi alkalmazhatatlanságának kimondását, bármilyen eljárásban is kezdeményezték a felülvizsgálatot. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság jelzi, hogy megfontolandó lehet egy önálló eljárási típus bevezetése az uniós jog felülvizsgálatára vonatkozóan annak érdekében, hogy az uniós hatáskörök túllépésével alkotott vagy a német alkotmányos identitást sértő uniós jogi aktusok alkalmazásának mellőzése megfelelően biztosított legyen Németországban. Itt jegyezzük meg, hogy az Alkotmánybíróság megerősíti az uniós jogban érvényesülő alapjogi védelem szintjének elfogadását is25, tehát feltehetően továbbra is elvi hatásköri fenntartásról van szó, legalábbis ami ezt a típusú felülvizsgálati hatáskört illeti.

3.4. A demokrácia követelményei az Európai Unióval szemben

Az uniós tagság a demokratikus elvek németországi érvényesülését sem lehetetlenítheti el, és a szupranacionális hatalomgyakorlás sem lehetséges az alapvető demokratikus követelmények betartása nélkül. A német alkotmány Európa-klauzulája egy olyan európai integrációs szervezetben való részvételre ad felhatalmazást, amely megfelel a demokratikus elveknek mind a hatáskör-átruházás terjedelme, mind az Unió önálló hatalomgyakorlása tekintetében. E követelmény nem strukturális azonosságot jelent a nemzeti és az európai szinten érvényesülő demokratikus követelményekre nézve, hanem strukturális összeegyeztethetőséget: az Európai Unió jellegének és funkciójának megfelelő demokratikus működést.

A demokrácia követelményének érvényesülése az uniós tagállamok számára azt jelenti, hogy az Európai Unióra történő hatáskör-átruházás nem eredményezheti az alkotmányozó hatalom átadását és az állami szuverenitás feladását. A tagállamoknak kellően széles politikai mozgásteret kell megőrizniük a gazdasági, kulturális és társadalmi viszonyok alakítására (így például az állampolgárság, a haderő alkalmazása, az adóztatás, a nyelvhasználat, az oktatás területén). Az Európai Unió tekintetében a demokrácia követelménye a hatáskör-gyakorlásra, az intézmények működésére és a döntéshozatali eljárásokra kell, hogy kihasson. Az, hogy egy szuverén államhoz viszonyítva a demokratikus követelmények mélysége mekkora, az átadott hatáskörök és a hatáskör-gyakorlás politikai meghatározottsága terjedelmétől függ. Amíg az Európai Unió a hatáskör-átadás elvén alapul és tagállamai megőrzik szuverenitásukat, a nemzeti parlamentek és kormányok nyújtotta legitimáció, kiegészülve az Európai Parlament közvetlen választásával, elegendőnek tekinthető, és a tagállamokkal szemben támasztott demokratikus követelményeknek nem kell megfelelnie. Ha azonban a tagállami szuverenitás megszűnne és az Európai Unió föderális állammá válna, minden tekintetben meg kellene felelnie az államokkal szemben támasztott demokratikus legitimációs követelményeknek. Ha az integráció fejlődése során Németország azt észleli, hogy eltolódott az egyensúly az uniós hatáskörök terjedelme és a demokratikus legitimáció mértéke között, az integráció iránti alkotmányos elkötelezettségből eredően kötelessége cselekedni a folyamat visszafordítása érdekében, sikertelenség esetén pedig végső soron ki kell lépnie az Európai Unióból.26

Jelen állapotában, a Lisszaboni Szerződés hatályba lépésével is az Európai Unió megfelel a vele szemben támasztott demokratikus követelményeknek. Tagállamai számára kötelezően előírja a demokratikus elvek érvényesítését27; csak származtatott közhatalmat gyakorol; a Tanács tagjai az alapszerződések urait, a tagállamokat képviselik a tagállamok egyenlőségének elve, nem pedig az arányos képviselet elve alapján; az Európai Parlament demokratikus legitimációval bír. Ugyanakkor üdvözlendő, hogy az Európai Unió sajátos eszközökkel igyekszik növelni demokratikus legitimációját.

4. A Lisszaboni Szerződés és a német alkotmány összeegyeztethetősége

Az előző pontban ismertetett előfeltevések rögzítését követően az Alkotmánybíróság számos konkrét szempont szerint vizsgálta meg a Lisszaboni Szerződést, és arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy az nem ellentétes a német alkotmánnyal, különösen a demokrácia elvével, és nem sérti a 38. cikk által garantált választójogot. Érvelésének alapja az, hogy a Szerződés hatálybalépését követően az Európai Unió továbbra is a hatáskör-átruházás elve szerint működik majd; hogy a Szerződéssel az alkotmányozó hatalom átadására nem kerül sor, és a német államiság nem szűnik meg; illetve hogy a Bundestag elegendő lényeges hatáskört tart meg ahhoz, hogy a demokrácia elve ne sérüljön.

4.1. Az Európai Unió nem lesz föderális állam

Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az Európai Unióban a föderális állammodell egyes elemei ugyan megtalálhatóak a szupranacionális együttműködésben, ez azonban nem jelenti az Unió föderális állammá válását. Álláspontja szerint az Unió felépítésének és hatásköreinek megfelelő szinten érvényesíti a demokratikus elveket, azonban a Szerződés egyetlen rendelkezése sem képes kompenzálni a szuverén államokhoz képest hiányosan érvényesülő demokratikus követelményeket. Ugyanakkor a nemzeti parlamentek és a régiók szerepének erősítése vagy a kettős minősített többség követelménye a Tanácsban a demokrácia érvényesülését erősítő elemeknek tekinthetők.

Az Európai Uniónak az Alkotmánybíróság meglátása szerint a Lisszaboni Szerződéssel sem lesz olyan politikai döntéshozó szerve, amely az uniós polgárok egyenlő választásán alapul, és amely az egész európai nép akaratát képviseli. Továbbra sem létezik egységes európai nép, sem egyenlő választójog. Az Európai Parlament továbbra is a tagállamok népeit képviseli, méghozzá egy sajátos elv, a degresszív arányosság elve alapján. Az Európai Unió működését azonban alapvetően nem is ez az intézmény határozza meg, hanem továbbra is a tagállami kormányok együttműködésén alapuló Tanács és a Bizottság.28

4.2. A Német Szövetségi Köztársaság államisága nem szűnik meg

A Lisszaboni Szerződés német alkotmánnyal való összeegyeztethetőségéhez feltétlenül szükséges az, hogy az Unió továbbra is a hatáskör-átruházás elve szerint működjön. Az Alkotmánybíróság szerint ez a követelmény teljesül, ugyanis a szerződések urai a tagállamok maradnak, függetlenül attól, hogy a Szerződésben az uniós hatáskörök kiterjesztéséről döntöttek. A Szerződés hatálybalépését követően Németország szuverén állam marad, mivel megtartja a német államhatalom lényegi elemeit és az alkotmányozó hatalmat, államterülete feletti rendelkezési jogát nem veszíti el, és a német nép folyamatos létezése sem kerül veszélybe.

Annak alátámasztására, hogy a német szuverenitás sértetlen marad, az Alkotmánybíróság több érvet is felhoz: a hatáskörmegosztás szabályait, a szerződésmódosításra vonatkozó szabályokat, az Unióból való kilépés jogának rögzítését és az Alkotmánybíróság végső döntési jogosultságát a német állami szuverenitás esetleges sérelmére vonatkozóan.

A Szerződés expressis verbis kimondja, hogy „az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör-átruházás elve az irányadó”,29 és a korábbiaktól eltérően meghatározza a kizárólagos uniós hatásköröket. A hatáskörgyakorlás alapvető szabályai között rögzíti a tagállamok nemzeti identitásának tiszteletben tartását, a lojális együttműködés elvét, illetve a szubszidiaritás és az arányosság elveit. Ez utóbbiak megfelelőbb érvényesülése érdekében különleges ellenőrzési mechanizmust vezet be. A hatáskörök tagállami átadása a nemzeti alkotmányon alapul, ezért az uniós intézmények önállóan nem szélesíthetik az átadott hatáskörök terjedelmét. Ez a követelmény különösen nagy jelentőséggel bír azokban az esetekben, amelyek az alapszerződések módosításával járnak, akár kifejezett, akár burkolt formában. Ilyen esetek nyilvánvalóan a Szerződés által rendes felülvizsgálati eljárásnak illetve egyszerűsített módosítási eljárásnak nevezett eljárások, amelyek németországi érvényesülésének feltétele a német alkotmányos követelmények szerinti ratifikáció.

Az alapszerződések módosítását eredményezi azonban a rugalmassági klauzula alkalmazása30, valamint az úgynevezett passerelle eljárások31 alkalmazása is, amelyek során a Tanácsban egyhangúságról minősített többségre lehet áttérni, illetve különleges jogalkotási eljárás helyett a rendes jogalkotási eljárást kell alkalmazni (amely szintén minősített többségi döntéshozatallal jár egyhangúság helyett). A rugalmassági klauzula és az általános passerelle eljárás alkalmazása, mivel az előbbi esetében fellazítja a hatáskör-átruházás alapelvét, az utóbbi esetben megváltoztatja a szavazási rendet a Tanácsban, az elsődleges uniós joganyag módosításának minősül, és mint ilyen, a német alkotmány Európa-klauzulája értelmében ratifikációt igényel, még ha az alapszerződés ezt nem is írja elő. A klauzulák alkalmazásához való hozzájárulás megadása tehát csak akkor lehetséges a Tanácsban a német kormány képviselője részéről, ha törvényben előzetesen hozzájárulást kap a német törvényhozástól. A speciális passerelle klauzulák alkalmazásához ugyanakkor nem szükséges kifejezett törvényi hozzájárulás (ugyanis azokat a területeket, ahol ezek alkalmazhatóak, megfelelően körülhatárolja a Szerződés), valamilyen formában azonban a parlamentnek ki kell fejeznie egyetértését. Azt, hogy a hozzájárulás megadásának milyen határideje legyen, a német jogalkotónak kell meghatároznia, azzal, hogy a Bundestag és a Bundesrat hallgatását nem tekintheti beleegyezésnek.32

Az Alkotmánybíróság a német államiság sértetlenségének alátámasztására hozott érvek között foglalkozik az uniós jog elsődlegességével is, kijelentve, hogy az a német alkotmány lerontását továbbra sem eredményezheti. Az előző pontban említettük azokat az elvi alkotmányos fenntartásokat, amelyeket az Alkotmánybíróság az ultra vires és az alapjogokat sértő uniós jogi aktusok alkalmazhatóságával kapcsolatban tett. Ezen túl arra is kitér az Alkotmánybíróság, hogy változtat-e ezen a felfogáson a Lisszaboni Szerződéshez fűzött nyilatkozat az elsődlegesség elvéről33. Mivel a nyilatkozat az elsődlegesség elvét az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően erősíti meg, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint elfogadásával Németország nem ismerte el az uniós jog alkotmányos szempontból aggályos feltétlen alkalmazási elsődlegességét. A nyilatkozattal Németország pusztán megerősítette az elvvel kapcsolatban fennálló, az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatát magában foglaló jogi helyzetet, így a nyilatkozat nem kelt életre egy korlátlan, a tagállami alkotmányos elveket lerontó, klasszikus föderális rendszerű érvényességi elsődlegességet.34

4.3. A Bundestag lényeges hatáskörei nem sérülnek

A Szerződés alkotmányosságának kulcskérdése az is, hogy az Európai Unió további hatáskör-bővülése olyan mértékű-e, hogy kiüresíti a német törvényhozás hatásköreit. Ezzel kapcsolatban az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedik, hogy az új hatásköröket (elsősorban a büntető és polgári ügyekben történő együttműködés, a külkereskedelem és a közös védelempolitika területén) olyan módon kell gyakorolnia az Uniónak, hogy a tagállamok szintjén elegendő érdemi cselekvési lehetőség maradjon meg ahhoz, hogy a szuverén államiság ne sérüljön.

A büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén a leglényegesebb követelmény, hogy a vonatkozó rendelkezések kiterjesztő értelmezésére nem kerülhet sor, mivel a büntetőjogra és büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezések különösen nagy mértékben összefüggnek a demokratikus önmeghatározás folyamatával. A Tanács lehetősége arra, hogy bővítse azon különösen súlyos bűncselekmények körét, amelyekre vonatkozóan minimum szabályokat állapíthat meg,35 az Alkotmánybíróság szerint az Európai Unió hatásköreinek kiterjesztését eredményezi, ezért alkalmazásához Németország részéről törvény elfogadása szükséges. Elengedhetetlen a német törvényhozás két kamarájának iránymutatása akkor is, ha a bűnügyi együttműködés területén a jogalkotási eljárás felfüggesztését és Európai Tanács elé utalását kezdeményezi a Tanács német tagja.36

Ami a haderő bevetéséről szóló döntési hatáskört illeti, az Alkotmánybíróság megállapítása szerint ez a Szerződés hatálybalépését követően is a német parlamentnél marad, hiszen az Európai Unió a tagállamok hozzájárulása nélkül erről nem dönthet. A Lisszaboni Szerződéssel a szociális állam elve sem sérül az ítélet szerint, mert a német parlamentnek elegendő hatásköre marad a szociális politika alakítására.37

5. A kísérőtörvények alkotmányossága

5.1. Az Alkotmánybíróság megállapításai

A Lisszaboni Szerződés tehát a német alkotmánnyal összeegyeztethetőnek bizonyult, ratifikációját mégsem lehetett lezárni. A parlament két kamarája uniós ügyekben fennálló jogosultságait meghatározó törvényt ugyanis az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte azzal, hogy a Szerződés sem ratifikálható addig, amíg az új, alkotmánynak megfelelő törvény elfogadására sor nem kerül. Ugyanakkor az alkotmányt módosító kísérőtörvényt alkotmányosnak ítélte a testület, mert nem sértett egyetlen, az Alkotmány 79. cikk (3) bekezdése által érinthetetlennek nyilvánított alkotmányos értéket sem.

A parlament hatásköreit bővítő törvényről az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy sérti az Alkotmány 38. cikk (1) bekezdését a 23. cikk (1) bekezdésével együtt, mert nem biztosít kellően széles terjedelmű részvételi jogokat a parlament két kamarájának az európai jogalkotási folyamatban és az alapszerződés-módosítási eljárásokban. Az ítélet fentebb idézett megállapításai alapján nyilvánvaló, hogy az Alkotmánybíróság szerint a parlamentnek meghatározó szerepet kell biztosítani a Lisszaboni Szerződés számos rendelkezésének alkalmazása során, ellenkező esetben ugyanis e rendelkezések alkalmazása alkotmányellenes volna. Így a parlament általi ratifikáció szükséges az alapszerződések egyszerű módosítási eljárásához. A passerelle klauzulák alkalmazása esetében szintén nem mellőzhető a parlament törvény általi beleegyezése, amely viszont nem lehet absztrakt, jövőre szóló, meghatározatlan tartalomra vonatkozó hozzájárulás, továbbá kifejezettnek is kell lennie (a parlament hallgatása nem tekinthető hozzájárulásnak). E klauzulák alkalmazása ellen a parlament által benyújtható kifogás szabályai annyiban is alkotmányellenesnek bizonyultak, hogy a versenyző hatáskörök területén csak akkor tették lehetővé a Bundestag döntését a kifogás előterjesztéséről, ha a Bundesrat ezt nem ellenezte. Az Alkotmánybíróság szerint ez a megoldás ellentmond a Bundestag általános integrációs felelősségének, így az új törvényben a Bundesrattól független döntés lehetőségét kell megteremteni. Szintén előzetes törvény általi hozzájárulást igényel az Alkotmánybíróság felfogásában a rugalmassági klauzula alkalmazásához való hozzájárulás és a jogalkotás felfüggesztése iránti eljárás kezdeményezése a Tanácsban.38

5.2. Az alkotmányellenesség kiküszöbölése

A 2009. június 30-án hozott döntés értelmében tehát új törvényben kellett szélesíteni a parlamenti kamarák részvételi jogosultságait az európai ügyekben, s csak ezt követően lehetett befejezni a ratifikációs eljárást. A német törvényhozás rendkívül gyorsan öt jogszabályt fogadott el az Alkotmánybíróság ítéletének való megfelelés érdekében: a nyári szünetben tárgyalták a tervezeteket, majd 2009. szeptember 8-án a Bundestag, szeptember 18-án a Bundesrat szavazta meg a törvényeket azzal a céllal, hogy a német ratifikáció az írországi második népszavazás (2009. október 2.) előtt befejeződhessen. A német szövetségi elnök 2009. szeptember 23-án írta alá a Szerződés ratifikációs okmányát.

A Lisszabon-ítéletben az Alkotmánybíróság által körülhatárolt követelmények az Integrációs felelősségről szóló törvényben39 kaptak helyet. A törvény rögzíti az előzetes törvényi hozzájárulás kötelezettségét az egyszerűsített szerződésmódosítási eljárásokhoz, az általános passerelle eljárás és a rugalmassági klauzula alkalmazásához. A speciális passerelle klauzulák alkalmazásához azonban elég a Bundestag határozata, a tartományok hatásköreit érintően a Bundesrat határozatával kiegészülve. Szintén határozatban ad utasítást a Bundestag a Kormánynak a jogalkotási eljárás felfüggesztése és Európai Tanács elé utalása iránti eljárás kezdeményezéséről. A törvény tartalmazza továbbá a szub­szidiaritás-ellenőrzési mechanizmus és a passerelle eljárásokkal szembeni kifogásolás részletszabályait. 2009. december 1-jén, a Lisszaboni Szerződés és az ahhoz kapcsolódó német alkotmánymódosítás hatálybalépésekor az integrációs törvény is módosult, és bekerült a szubszidiaritás sérelmével hozott uniós jogi aktussal szembeni keresetindítási jogosultság.

A Bundestag és a szövetségi kormány, illetve a szövetség és a tartományok közötti, európai uniós ügyekben történő együttműködésről szóló, módosított törvények40 értelmében az adott szervek közötti, együttműködésre vonatkozó megállapodások törvényi szintű jogi aktusnak minősülnek. Az előbbi törvény alapján a szövetségi kormány folyamatosan, a lehető leghamarabb tájékoztatni köteles a parlament két kamaráját az uniós ügyekről, amelyre vonatkozóan a Bundestag és a Bundesrat közölheti álláspontját. Az említett törvények mellett a Lisszabon-döntésben vizsgált két törvény, az alkotmánymódosításról és a parlamenti kamarák jogosultságainak szélesítéséről szóló törvények elfogadására került még sor.41

6. Összegzés

A német Alkotmánybíróság Lisszabon-döntése továbbviszi a Maastricht-ítélettel megkezdett irányvonalat abban a tekintetben, hogy bár nem ítéli alkotmányellenesnek a Szerződést, számos alkotmányos fenntartást fogalmaz meg az uniós tagsággal szemben az alkotmányosság biztosítékaként. A döntés egészén végighúzódik az európai integrációs szervezet azon alapvető jegyeinek hangsúlyozása, amelyek a föderális állam létrejöttét cáfolják: az Európai Unió a hatáskör-átruházás elve alapján működik, az alapszerződések urai a tagállamok maradnak, az Unió nem tesz szert Kompetenz-Kompetenzre, a német szuverén államiság nem szűnik meg.

Az alapszerződés-módosítás felülvizsgálatának alapja továbbra is a Bundestag tagjainak választásán való részvétel joga mint mindenkit megillető alkotmányos jog, amelyet esetlegesen csorbíthatna az alapszerződés-módosítás alapján történő további hatáskör-átruházás és az integráció jövőbeli irányának bizonytalansága. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint az európai integrációs folyamat, bár a maastrichti módosításhoz hasonlóan hatalmas jelentőségű állomásához érkezett, alapvetően mégsem tér el az eddigi fejlődési iránytól, és az Európai Unió jogi természetét nem változtatja meg. Ezért indokolt továbbra is fenntartani a német Alkotmánybíróság végső döntési hatáskörét a német alkotmányosságot esetlegesen sértő uniós fellépésre vonatkozóan, amely a jövőre nézve is elegendő biztosítékot szolgáltat a német uniós tagság alkotmányosságának megőrzésére.

 

Fazekas Flóra

egyetemi tanársegéd

Debreceni Egyetem Alkotmányjogi Tanszék

 

Jegyzetek

1 Lisszaboni Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó szerződés módosításáról. Hivatalos Lap C 306, 2007. december 17.

2 A Szerződés 6. cikk (2) bekezdése értelmében a hatálybalépés tervezett időpontja 2009. január 1-je lett volna, feltéve, hogy valamennyi tagállam letétbe helyezi megerősítő okiratát.

3 Az Európai Alkotmány létrehozásáról szóló Szerződés alkotmányosságát vizsgálta a francia Alkotmánytanács (Décision no 2004-505 DC du 19 novembre 2004, Traité établissant une Constitution pour l’Europe. JO du 24 novembre 2004, p. 19885) és a spanyol Alkotmánybíróság [Declaración 1/2004 (2004. 12. 13.) BOE 20050104] is. Az utóbbi vélemény szerint a spanyol alkotmány összeegyeztethető az Alkotmányos Szerződéssel, az előbbi döntés értelmében azonban a francia alkotmányt a ratifikációt megelőzően módosítani kellett (volna). A német Alkotmánybírósághoz is érkezett az Alkotmányos Szerződéssel kapcsolatos beadvány, ám mivel a ratifikáció meghiúsult, nem született ítélet. Több tagállamban (például Belgiumban, Észtországban, Finnországban) parlamenti bizottság vagy a Kormány tanácsadó szerve vizsgálta az Alkotmányos Szerződés alkotmányosságát. A tagállami alkotmányos problémákról részletesen lásd Anneli Albi – Jacques Ziller (eds): The European Constitution and National Constitutions. Ratification and Beyond. Kluwer, 2007.

4 A Lisszaboni Szerződést 2007. december 13-án írták alá, a magyar Országgyűlés december 17-én hagyta jóvá.

5 A cseh Alkotmánybíróság két ízben foglalkozott a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságával, a cseh parlament két háza 2009. februárjában, illetve májusában fogadta el a Szerződést, a cseh államfő azonban csak 2009. november 3-án írta alá a ratifikációs okmányt.

6 Így a francia Alkotmánytanács (Décision no 2007-560 DC du 20 décembre 2007, Traité modifiant le traité sur l’Union européenne et le traité instituant la Communauté européenne. JO du 29 décembre 2007, p. 21813), amely csak alkotmánymódosítást követően látott lehetőséget a Szerződés megerősítésére; és a cseh Alkotmánybíróság két ízben (Pl. ÚS 19/08, 2008. november 26.; Pl. ÚS 29/09, 2009. november 3.), amely viszont nem ítélte alkotmányellenesnek a Szerződést.

7 BVerfG, 2 BvE 2/08 vom 30. 6. 2009.

8 A releváns ítélkezési gyakorlatot az alábbi ítéletek fémjelzik: BVerfGE 37, 271, 2 BvL 52/71 („Solange I”); BVerfGE 73, 339, 2 BvR 197/83 („Solange II”); BVerfGE 89, 155, 2 BvR 2134, 2159/92 („Maastricht”); BVerfGE 102, 147, 2 BvL 1/97 vom 7.6.2000 („banánpiac”); BVerfGE 2 BvR 1210/98 vom 17.2.2000 (Alcan). Lásd a bőséges irodalomból például Várnay Ernő – Papp Mónika: Az Európai Unió joga. KJK–KERSZÖV, Budapest, 2005, 306–313.; Rudolf Streinz: Europarecht. C.F. Müller, Heidelberg, 2003, 80–92.; Juliane Kokott: Report on Germany. In Anne-Marie Slaughter – Alec Stone Sweet – J. H. H. Weiler (eds): The European Court and National Courts–Doctrine and Jurisprudence. Hart, Oxford, 2003, 77–131.; Joël Rideau: Droit institutionnel de l’Union et des Communautés européennes. L.G.D.J., Paris, 2006, 1021–1038.

9 Az Alkotmánybíróság az európai integráció struktúrájában hozott változások alapvető jelentőségére tekintettel (elsősorban a pilléres szerkezet megszüntetése és az Európai Unió jogi személyiséggel való felruházása miatt) magát a Lisszaboni Szerződést is a Maastrichti Szerződéshez hasonlítja (az ítélet 2. bekezdése), ezzel is megalapozva a két határozat közötti párhuzamot.

10 Gesetz vom 8. Oktober 2008 zum Vertrag von Lissabon vom 13. Dezember 2007 (Bundesgesetzblatt 2008 II Seite 1038)

11 Gesetz zur Änderung des Grundgesetzes (Artikel 23, 45 und 93) vom 8. Oktober 2008 (Bundesgesetzblatt I Seite 1926)

12 Gesetz über die Ausweitung und Stärkung der Rechte des Bundestages und des Bundesrates in Angelegenheiten der Europäischen Union (Bundestagsdrucksache 16/8489). A törvény a döntés meghozatalakor még nem volt kihirdetve, mert ahhoz szükség lett volna az alkotmánymódosító törvény hatálybalépésére, ami viszont a Lisszaboni Szerződés hatálybalépé­séhez volt kötve.

13 A cikk (1) bekezdésének szövege: „A Német Szövetségi Köztársaság az egyesült Európa megvalósításához hozzájárul az Európai Unió létrehozásán keresztül, melyet a demokratikus, a jogállami, a társadalmi és a föderatív alapelvek, valamint a szubszidiaritás elve köteleznek és az ezen alaptörvény által biztosított jogvédelemhez lényegében hasonló jogvédelmet biztosít. A Szövetség ehhez a Szövetségi Tanács által jóváhagyott törvényen keresztül felségjogokat ruházhat át. Az Európai Unió alapítása, szerződéses alapjainak megváltoztatása, valamint olyan hasonló szabályok vonatkozásában, melyek ezen alaptörvény tartalmát megváltoztatják vagy kiegészítik, illetve ilyen módosításokat vagy kiegészítéseket lehetővé tesznek, a 79. cikk (2) és (3) bekezdése érvényes.” A fordítás forrása: Trócsányi László – Badó Attila (szerk.): Nemzeti alkotmányok az Európai Unióban. KJK–KERSZÖV, Budapest, 2005. A továbbiakban a német alkotmányból közölt szó szerinti idézetek forrása ugyanezen munka.

14 Az Alkotmány 23. cikk (1a) bekezdése. Az alkotmánymódosító törvény emellett módosította az Alkotmány 45. cikkét is, amely értelmében a Bundestag felhatalmazhatja az általa felállított Európai Uniós Ügyek Bizottságát, hogy a számára az uniós alapszerződések által biztosított jogokat gyakorolja; továbbá módosította a 93. cikket is, amely értelmében a szövetségi vagy tartományi törvény alkotmánnyal való összeegyeztethetőségének, illetve a tartományi törvény szövetségi törvénnyel való összeegyeztethetőségének vizsgálatát a Szövetségi Alkotmánybíróság előtt a Bundestag tagjainak egynegyede kezdeményezheti, szemben a korábban előírt egyharmados aránnyal.

15 Az Európai Unióról szóló Szerződés új 42. cikke értelmében.

16 Az Alkotmány 20. cikk (1) és (2) bekezdése: „A Német Szövetségi Köztársaság demokratikus és szociális szövetségi állam. Minden államhatalom a néptől származik. A nép az államhatalmat választások, szavazások, valamint a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás meghatározott szervei útján gyakorolja.”

17 Az ítélet 174–175. bekezdései.

18 A 146. cikk szövege: „A jelen alaptörvény, mely a német egység és szabadság megteremtését követően az egész német népre nézve érvényes lesz, hatályát veszti azon a napon, amelyen a német nép szabad elhatározásával elfogadott alkotmány hatályba lép.”

19 Az ítélet 208. bekezdése.

20 Az ítélet 219–225. bekezdései.

21 Az ítélet 229–235. bekezdései.

22 Az ítélet 240. bekezdése.

23 Az Európai Unióról szóló Szerződés új 4. cikk (3) bekezdése: „Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagálla­mok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket. A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.”

24 Az Európai Unióról szóló Szerződés új 4. cikk (2) bekezdése: „Az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad.”

25 Az ítélet 189–191. bekezdései.

26 Az ítélet 261–264. bekezdései.

27 Az Európai Unióról szóló Szerződés új 2. cikke: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagálla­mokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.”

28 Az ítélet 276–297. bekezdései.

29 Az Európai Unióról szóló Szerződés új 5. cikk (1) és (2) bekezdése: „Az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör-átruházás elve az irányadó. Az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó. A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a tagállamoknál marad.”

30 Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 352. cikk (1) bekezdése.

31 Az általános passerelle klauzula az Európai Unióról szóló Szerződés új 48. cikk (7) bekezdése, illetve léteznek speciális passerelle rendelkezések egyes uniós politikákra vonatkozóan.

32 Az ítélet 315–328. bekezdései.

33 A Lisszaboni Szerződés záróokmányához fűzött 17. számú nyilatkozat az elsőbbség elvéről.

34 Az ítélet 331–343. bekezdései.

35 Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 83. cikk (1) bekezdése.

36 Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 82. cikk (3) bekezdése és 83. cikk (3) bekezdése.

37 Az ítélet 381–400. bekezdései.

38 Az ítélet 401–419. bekezdései.

39 Integrationsverantwortungsgesetz vom 22. September 2009 (BGBl. I S. 3022).

40 Gesetz über die Zusammenarbeit von Bundesregierung und Deutschem Bundestag in Angelegenheiten der Europäischen Union vom 12. März 1993 (BGBl. I S. 311); Gesetz über die Zusammenarbeit von Bund und Ländern in Angelegenheiten der Europäischen Union vom 12. März 1993 (BGBl. I S. 313) törvények.

41 A Lisszabon-ítéletnek való megfelelés érdekében hozott törvényhozási aktusokról összefoglalóan lásd a Bundestag Tudományos Szolgálatának tájékoztatóját: http://www.bundestag.de/dokumente/analysen/2009/begleitgesetzgebung.pdf (Letöltve: 2009. január 5.)

[/hidepost]